2013. december 28., szombat

Huszonhetedik fejezet.

Halihó!
Remélem mindenkinek jól telt a karácsony, és jó sokat evet :)
Tudom, régen volt fejezet, de - ahogy már írtam - nem igazán volt ihletem, és időm se. Viszont köszönöm a több mint 5000 megtekintést!:)
Jó olvasást.xx

u.i.: várom a visszajelzéseiteket a fejezettel kapcsolatban :)




Jóllakottan dőltem hátra a székemben, amikor a telefonom elkezdett rezegni a zsebembe. Conny nevét jelezte ki, mire feltérképeztem a helyzetemet, hogy hogyan tudnék kijutni valami kevésbé zsúfolt helyre.
- Baj van? – kérdezte Zack a fülembe súgva.
- Nem, nincs. Vagyis gondolom, hogy nincs. – mutattam a telefonomra, mire beljebb húzta a székét. Hálásan rámosolyogtam, majd a visszahívásra kattintottam.
- Szia, Sam. Ráérsz egy kicsit?
- Az attól függ. – néztem körbe, majd leültem az egyik székre a konyhában.
- A sulis projectről lenne szó. – nyögte ki mire elég furán nézhettem magam elé.
- Miről? – nevettem.
- Tudod, a természettudományi verseny. Nem rémlik?
- Ööö… én nem hinném, hogy jelentkeztem ilyenre. – ráncoltam a homlokom. Persze, én és a természettudományok.
- Gondolkozz egy kicsit, mert el kellene kezdenünk, ugyanis 2 nap múlva be kell adnunk.
- Szerintem te összekeversz valakivel. – gondolkoztam erősebben, de nem rémlett, hogy ilyen tettre folyamodtam volna.
- Teljesen mindegy. Most csak azért hívtalak, hogy nálad, vagy nálunk csináljuk?
- De én nem jelentkeztem ilyenre, Conny. – ráztam meg a fejem.
- Te most vagy Zack-éknél, ugye? Ne haragudj, azt hittem, ráérsz. De akkor majd felhívlak holnap. – hadarta, majd lerakta a telefont.
Hajamba beletúrva néztem a telefonom kijelzőjét. Mondhatnám, hogy érdekes volt ez a beszélgetés, de inkább kínosnak nevezném. Mostanában Conny nagyon furcsán viselkedik velem. Nem érzem a társaságában teljesen felhőtlenül magam, és tudom, hogy Ő sem az enyémben.
Telefonomat feloldva a gyorshívásra kattintottam.
- Mi a fene baja van Conny-nak velem? – tettem fel egyből a kérdésemet.
- Neked is szia, Sam. – ásított Ben.
- Felhívott valami verseny meg projectkészítés miatt. Aztán meg csak úgy rám csapta a telefont. – mondtam a bejárati ajtó felé sétálva. Kabátomat magamra kaptam, majd leültem a lépcsőre.
- Nincs semmi baja. Csak meg van egy kicsit zavarodva. – sóhajtott. – Tudod, hogy nehéz neki a szülei miatt is, és Hannah-val való szakítás is megviselte.
- De akkor is furcsa mostanában.
- Nem a partyn kellene lenned? – hangsúlyozta a 'party' szót, elterelve ezzel gondolataimat.
- Ott vagyok.
- Fejben viszont nem. – mondta, mire felnevettem.
- Oké, oké. Már le is raklak.
- Érezd jól magad.
- Szia. – köszöntem, majd lábamat átölelve ültem még kint pár percet.
Már éppen indulni akartam, mikor kinyílt az ajtó.
- Azt hittem eltűntél. – döntötte oldalra a fejét Zack.
- Csak melegem volt. – mosolyogtam.
- Szóval meleged? – lépett közelebb, ha még ez lehetséges lehetett. - Minden rendben? – puszilta meg a ráncokat a homlokomon.
- Azt hiszem. – öleltem meg, nyakamat vállába fúrva. Eszembe jutott, hogy megkérdezem mit beszélgettek Melanie-val, de végül ráhagytam. Kíváncsi voltam, de nem akartam tönkretenni semmit se.
- Holnapra remélem még nincs semmi terved. – emelte fel az állam, hogy szemembe nézhessen.
- Sajnos most nincs itt a naptáram. – tapogattam a zsebeimet. – De azt hiszem, ráérek holnap. – haraptam el egy mosolyt.
- Milyen egy szerencsés ember vagyok. – döntötte homlokát az enyémnek.
- Miért kérdezted, egyébként? – próbáltam elrejteni az izgatottságomat.
- Áh; - legyintett. – csak érdekelt.
Elszomorodtam, majd számat lekonyítottam.
- Nem hat rám a könyörgő tekinteted. – simított végig az arcomon.
- Most nem tehetnél kivételt?
- Meglepetés.
- Csak egy kis utalás. – próbáltam kiszedni belőle valamit.
- Nincs utalás. – mosolygott majd ajkait enyémekre nyomta és lágy csókot lehelt számra.

*

Reggel olyan fáradtan sikerült felébrednem, mint ahogyan lefeküdnöm. Gyorsan felöltöztem, majd a korgó hangnak eleget téve a konyhába mentem, hogy reggelizzek. Anya szokásos nagy bevásárlását végezte, így nem is próbáltam meg tovább keresgélni valami ehetőbb után, miután a müzlit megtaláltam.
- Felhívhatnád a kis barátodat, mert már másodjára fut véletlenül erre. – mondta apa, mikor leültem mellé a nappaliban.
- Mármint melyik ’kis barátom’-ra gondolsz? – kérdeztem, mire bizonytalanul rám nézett. Ő nem tudja a nevét, én nem tudom, hogy kire gondol. Jól kiegészítjük egymást.
- Ben egyik barátja. – szinte láttam, ahogy próbálja összekötni fejben a barátaimat, valami névvel, habár csak róluk-négyükről szoktam beszélni, ha beszélek.
- Conny… - jutott eszembe egyből, hogy tegnap valami versenyről, meg közös munkáról beszélgettem vele. – Teljesen elfelejtettem.
- Akkor hívd fel mihamarabb, mert úgy tűnt fontos az, amit mondani akar.
Mikor befejeztem a reggelit a telefonom keresésére indultam. Egyetlen nem fogadott üzenetem, vagy hívásom sem volt. Ha Conny annyira el akart érni, miért nem hívott fel?
- Szia. – köszöntem bele bizonytalanul a telefonba. – Miért nem keltettél fel, hogy itt vagy?
- Szia Sam. Nem akartalak, tudom milyen morcos vagy, álmosan. – nevetett, mire kifújtam a levegőt, amit bent tartottam. – Feltételezem, hogy még mindig nincs fogalmad, milyen versenyre jelentkeztél.
- Ha most ez az, amit Mr. Darke mondott, akkor tudom, miről van szó. – tegnap este beugrott, hogy a jobb jegy érdekében jelentkeztem valamire. És mivel kellett egy pár Conny segített.
- Gratulálok, akkor mégiscsak van még benned valami remény. – könnyebbült meg.
- Kösz. Csak nem gondoltam, hogy ilyen hamar lesz. – vakartam meg a fejem. Mr. Darke félrevezetett…
- Most csak a közös projecteket kell elküldeni.
- Meddig van arra határidő? – kérdeztem, mert ha ráérünk, akkor ne gondolkozzunk feleslegesen még rajta.
- Holnapig? – vitte fel a hangsúlyt mondata végén.
- Úristen? Komolyan? – ijedtem meg, hiszen sok múlik ezen a versenyen.
- Igen, Sam. Ezért sürgetem csak a dolgokat.
- Most már csak egy baj van.
- Igen?
- Nem érek rá ma. Vagyis nem tudom, hogy meddig nem érek rá, és mettől igen. – húztam oldalra a számat.
- Zack? – kérdezte szemrehányással a hangjában.
- Ami azt illeti igen, de… - álltam fel az ágyamról.
- Mindegy akkor majd én megcsinálom. Csak ne felejtsd el a barátaidat. – mondta, majd lerakta a telefont.
Iszonyat bűntudatom lett. Ezt az egész versenyt miattam vállalta el, hiszen neki nem kell a plusz jó jegy. És most cserbenhagyom, majd kihasználom, mert azt mondta megcsinálja. „Csak ne felejtsd el a barátaidat”, szinte éreztem, hogy ilyen áll a háttérben.
Megpróbáltam újra felhívni, hogy megbeszéljük és megmondjam neki, hogy átmegyek este, vagy hagyja rá, majd valamit csinálok, de egyszer sem vette fel. Írtam neki üzenetet, de nem válaszolt.
Megbántottam, kétség nem fér hozzá. Rossz barát vagyok, a bűntudatom arra vezérelt, hogy felhívjam Zack-et és lemondjam bármit is tervezett, majd elmenjek Conny-hoz. Két tűz közé kerültem, és ezt Conny nagyon jól tudta.
Összerezzentem a telefonom hangos csörgésére.
- Kész vagy? – hallottam vidám hangját Zack-nek.
- Figyelj, mégsem jó ez a mai nap, sajnálom. Jelentkeztem egy versenyre, és holnapra le kell adnom egy megfigyelést a témával kapcsolatban. – hadartam gyorsan, és hallgattam a csöndet.
- Oké, semmi baj. Akkor majd máskor bepótoljuk. – mondta végül.
- Tényleg sajnálom, Zack. – mennyivel könnyebb lenne bűntudat nélkül az élet. Utálok megbántani másokat.
- Semmi baj, Sam. – mondta most már kedvesen.
- Tényleg ne haragudj. – tettem magam most már nevetségessé, amit ő is észrevehetett.
- Valami más is van e mögött? – kérdezte óvatosan, mire úgy éreztem, hogy tudnia kell az igazat.
- Igazából Conny-val jelentkeztem erre a versenyre, és vele együtt kellene beadnom ezt a valamit holnap. Tegnap, amikor nálatok voltunk, ő hívott. Majd ma is, de én mondtam, hogy nem igazán érek rá. Erre ő azt mondta, hogy akkor majd ő megcsinálja, és most megsértődött.
- Már megint Conny? – kérdezte éllel a hangjában.
- Igen. – nem értettem a ’már megint’-et, de nem volt erőm rákérdezni. – És még azt is hozzátette, hogy ne felejtsem el a barátaimat. – sóhajtottam.
- És most bűntudatod van?
- Abszolúte.
- Akkor sikerült elérnie, amit akart. – mondta minden rosszindulat nélkül.
- Hogy érted?
- Mindegy, menj és csináld meg vele ezt a valamit; – ismételt engem. – aztán majd még beszélünk.
- Ez most iszonyat rendes volt tőled, ugye tudod? – eresztettem meg egy halvány mosolyt.
- Nem akarom, hogy köztem és a barátaid között kelljen választanod, mindössze ennyi.
- Jó, de most neked mérgesnek kellene lenned rám, mert neked mondtam, hogy ráérek, és most mégsem. – halkultam el.
- Azt akarod, hogy mérges legyek? – éreztem mosolyát.
- Nem akarom, de túl könnyen ment. – húztam össze a szemem.
- Csak azért, mert fontos neked ez a verseny. Nem akarok a tudás útjába állni. – nevetett.
- De te is fontos vagy. – pirultam el, majd azt kívántam bár ne mondtam volna. Igazából még nem mondtunk ki semmit se hivatalosan, és most ez a mondat valamiért zavarba ejtett. Éreztem, ahogy újra elmosolyogja magát.
- Ahogy te is nekem, Sam. Ezért menj és békülj ki a barátoddal.
- Rendben. Köszönöm. Majd felhívlak.
- Várom, szia. – nevetett. Tudta, hogy teljesen zavarba jöttem.
Nem tudom miért éreztem magam ennyire zavarban, mert nem volt itt a szobámban, hanem csak telefonon beszéltünk.
Ez után már remélem, hogy Conny beenged és megbeszéljük a dolgokat. Habár tudom, hogy ha most megjelenek az ajtójában, kapok tőle pár csípős megjegyzést.

2013. december 23., hétfő

#MerryChristmas


Minden kedves olvasómnak kellemes ünnepeket kívánok! :)
(és sok-sok pihenést)


Egy kis helyzetjelentés céllal is érkeztem, ugyanis tudom, hogy nagyon régen nem volt rész, amit rettentően sajnálok. A szünetben biztos lesz - szerintem két ünnep között, aztán a többi még kiderül.
Mostanában nem igazán érzem a történet 'magaslatán' magam, de már elkezdtem a következő részt. Úgyhogy gondoltam megosztok veletek egy részletet, habár nem tudom hányan fogtok rákattintani a bejegyzésre.

Huszonhetedik fejezet. - részlet

Jóllakottan dőltem hátra a székemben, amikor a telefonom elkezdett rezegni a zsebembe. Conny nevét jelezte ki, mire feltérképeztem a helyzetemet, hogy hogyan tudnék kijutni valami kevésbé zsúfolt helyre.
- Baj van? – kérdezte Zack a fülembe súgva.
- Nem, nincs. Vagyis gondolom, hogy nincs. – mutattam a telefonomra, mire beljebb húzta a székét. Hálásan rámosolyogtam, majd a visszahívásra kattintottam.
- Szia, Sam. Ráérsz egy kicsit?
- Az attól függ. – néztem körbe, majd leültem az egyik székre a konyhában.
- A sulis projectről lenne szó. – nyögte ki mire elég furán nézhettem magam elé.
- Miről? – nevettem.
- Tudod, a természettudományi versenyre a project. Nem rémlik?
- Ööö… én nem hinném, hogy jelentkeztem ilyenre. – ráncoltam a homlokom. Persze, én és a természettudományok.
- Számomra is furcsa volt, viszont el kellene kezdenünk, mert 2 nap múlva be kell adnunk.
- Szerintem te összekeversz valakivel. – gondolkoztam erősebben, de nem rémlett, hogy ilyen tettre folyamodtam volna.
- Teljesen mindegy. Most csak azért hívtalak, hogy nálad, vagy nálunk csináljuk?
- De én nem jelentkeztem ilyenre, Conny. – ráztam meg a fejem.
- Te most vagy Zack-éknél, ugye? Ne haragudj, azt hittem, ráérsz. De akkor majd felhívlak holnap. – hadarta, majd lerakta a telefont.
Hajamba beletúrva néztem a telefonom kijelzőjét. Mondhatnám, hogy érdekes volt ez a beszélgetés, de inkább kínosnak nevezném. Mostanában Conny nagyon furcsán viselkedik velem. Nem érzem a társaságában teljesen felhőtlenül magam, és tudom, hogy Ő sem az enyémben.
Telefonomat feloldva a gyorshívásra kattintottam.
- Mi a fene baja van Conny-nak velem? – tettem fel egyből a kérdésemet.
- Neked is szia, Sam. – ásított Ben.
- Felhívott valami verseny meg projectkészítés miatt. Aztán meg csak úgy rám csapta a telefont. – mondtam a bejárati ajtó felé sétálva. Kabátomat magamra kaptam, majd leültem a lépcsőre.
- Nincs semmi baja veled. Csak meg van egy kicsit zavarodva. – sóhajtott. – Tudod, hogy nehéz neki a szülei miatt is, és Hannah-val való szakítás is megviselte.
- De akkor is furcsa mostanában.
- Nem a partyn kellene lenned? – hangsúlyozta a party szót, elterelve ezzel gondolataimat.
- Ott vagyok.
- Fejben viszont nem. – mondta, mire felnevettem.
- Oké, oké. Már le is raklak.
- Érezd jól magad.
- Szia. – köszöntem, majd lábamat átölelve ültem még kint pár percet.
Már éppen indulni akartam, mikor kinyílt az ajtó. (...)


2013. november 30., szombat

Huszonhatodik fejezet.

Szép estét, minden kedves olvasómnak!
Köszönöm, hogy itt vagytok, és rá kattintotok a blogomra, és olvassátok!
Remélem tetszeni fog, ne tartsátok magatokban a véleményeteket.:)
Jó olvasást.xx


*6 nappal később*

- Nem kellene egy kicsit jobban sietned, Brad? - rontottam be a fürdőbe, ahol még a bátyám készülődött.
- Legalább kopoghatnál. - grimaszolt a tükörbe, hogy a lehető legkevesebb eséllyel vágja meg magát a borotvájával. - És mi ez a nagy sietség, mindig téged kell kérlelni, hogy haladj. - nézett rám a tükörből hunyorogva.
- Bosszantó is, hogy hamarabb vagyok kész, mint te, és várnom kell rád. - dőltem neki az ajtókeretnek mosolyogva.
- Legalább megtudod. - kacsintott.
- Egyébként meg minek borotválkozol meg? Nem az volt, hogy stílust váltasz? - nevettem.
- Jól kell kinéznem.
- Mintha bárkinek is tetszened kéne.
- Sose tudhatod.
- Na jól van, én Ally pártján vagyok. - emeltem fel magam elé a kezem védelmezően, majd a lépcsőn lerobogva George-ba futottam bele.
- Gondolkoztam azon, amit tegnap mondtál. - mondta megállítva.
- És mire jutottál?
- Plusz 20£ és megcsinálom.
- Nem adok ennyi pénzt. - háborodtam fel, van képe 50£-ot  kérni, nem semmi. - Egyébként is ezt szívességből kellene megcsinálnod.
- Te ajánlottad fel, hogy fizetsz. - kulcsolta össze a mellkasán a kezeit, mire felnevettem.
- Beszéld meg Zack-kel. Majd Ő fizetni fog neked.
- Már felhívtam. - mosolygott elégedetten, mire meglepődtem.
- És mit mondott rá? - kérdeztem félénken, mert nem hinném, hogy örült neki, bár az ő ötlete volt. Az elején még örült neki, hogy ilyen könnyen tud közös nevezőre jutni az öcsémmel.  Viszont túl sok időt adott neki a gondolkozásra, ezt nem szabad.
- Először nem tetszett neki, de aztán megbarátkozott a gondolattal. - legyintett hanyagul.
- Te bolond vagy, George. - nevettem, majd a konyhába folytattam utamat.

*

- Úgy örülök, hogy eljöttetek. - nyitott ajtót Elisabeth mosolyogva.
A házba belépve megbizonyosodtam, hogy Zack nem túlzott a “nagyon sokan lesznek” kijelentésével. Mondanom sem kell, mennyire nagy hangzavar volt. A gyerekek ide-oda szaladgáltak, mindenki a lehető legtávolabb lévő emberkével szeretett volna beszélgetni. Izgalmas estének nézünk elébe.
- Keresd meg nyugodtan Zack-et, a szobájába ment, ha jól emlékszem. - súgta a fülembe az anyukája, mire bólintva elindultam az emeletre.
Egyre feljebb érve a a hangzavar csökkent, így kicsit bátortalanabban szeltem a megmaradt lépcsőfokokat. A harmadik szobához érve megtorpantam egy pillanatra, ugyanis nem csak Zack volt bent. Szememet lehunyva próbáltam nem a legrosszabbra gondolni, de akármennyire próbálkoztam nem sikerült. Elhatároztam, hogy bekopogok, de kezemet felemelve nem jött az az erő, ami ezt megtenné helyettem. Így végül nagyot sóhajtva irányt váltottam, visszafele. Egyre hangosabban veszekedett bent Zack és Melanie, így inkább nem akartam megzavarni semmit se. Úgy gondoltam, hogy jobb ha most ebből kimaradok, bár elég közel álltam hozzá, hogy egy kedves mosollyal az arcomon benyissak. De ezt így hangosan kimondva a fejemben is eléggé morbidnak tűnt. Bal lábamat végül elfordítva elindultam lefele a lépcsőn.
- Sam? - állított meg egy mély hang, amin mosolyognom kellett. - Nem is tudtam, hogy te is itt leszel. - ölelt meg Todd.
- Én se gondoltam volna. - mosolyogtam, mikor elengedett.
- Na és, mi járatban errefelé? - utalt arra, hogy mindenki lent van.
- Csak Zack-et kerestem. - legyintettem.
- És nem sikerült megtalálnod? - imádom Todd értetlenségét…
- Úgy hallottam van társasága, és nem akartam zavarni. - adtam meg a logikus választ, mire Todd csak bólintott.
- Kétlem, hogy te zavarnád, de megértem. Melanie nem könnyű eset. - sóhajtott, mire kérdőn néztem rá. - Menjünk le inkább, majd elmondja. - karolt belém, mire sikeresen teljesen összezavarodtam.
- És most jön az, hogy ne gondoljak semmi rosszra? - mosolyogtam.
- Nem akartam ilyet mondani, de ha szeretnéd megtehetem. - rántotta meg a vállát, mire oldalba böktem. - Csak vicceltem. - nevetett magához húzva.
- Nem kellene segítenünk? - kérdeztem tőle, mikor láttam, hogy az asztalokhoz vezet.
- Mi vagyunk a vendégek. - ült le kezeit az oldalán lévő székekre téve.
- Nem vagy semmi, remélem azt tudod. - ráztam meg a fejem.
- Ugyan, próbálkozok. - mondta, mire hangosan felnevettem. - Na, legalább jobb kedved lett.
- Eddig se voltam szomorú. - ültem le mellé.
- Persze. Na, és a család többi tagja? - váltott témát.
- Elhagytam őket valahol. - konyítottam le a számat.
- Biztos nem mentek messzire. - nevetett.
- Ebben én is egészen biztos vagyok. - nevettem, ugyanis apa éppen kipróbálta valami szendvicset, ami nem igazán tetszett neki, az arcát látva.
Mielőtt még bármit is mondhattam volna Todd-nak, a lépcsőnél Zack-et majd Melanie-t pillantottam meg. Nem igazán esett jól, aminek az arcomon is valószínűleg sikerült látszódnia.
- Szerinted miről beszélgethettek? - kérdeztem Todd-ra visszanézve, mikor két különböző irányba indult el a két említett.
- Fogalmam sincs. - rázta meg a fejét. - Szia Mel! - köszönt a helyiségbe bejövő lánynak.
- Sziasztok! - mosolygott, majd leült velünk szembe.
- Hello! - viszonoztam végül én is.
- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk holnap a T.G. 57-be. - mondta Todd lelkesen.
- Holnap? - ráncoltam a homlokom. - Nem hinném, hogy jó ötlet lenne.
- Miért?
- Mert nem. - adtam a lehető legértelmesebb választ. - Megkeresem Zack-et. - mondtam felállva az asztaltól.
Átszelve a sok embert, indultam el a konyhába, gondolván, hogy ott van. Útközben találkoztam pár igen kedves emberrel, akik mind köszöntek, és megöleltek. Nem hinném, hogy ismertem őket, de ez is egy módja az ismerkedésnek. Végül elérve a konyháig megtaláltam a rég keresett személyemet.
- Szia. - köszöntem a az ajtófélfának dőlve, mire felém fordulva elmosolyodott. Gyorsan szelte át a köztünk lévő távolságot.
- Hiányoztál. - mosolygott bele csókunkba.
- Igazán? - incselkedtem, szemöldökömet felhúzva.
- Szeretnéd, hogy megmutassam mennyire? - húzta perverz mosolyra az arcát, mire elpirultam. - Úgy látszik sikerült elképzelned.
- Most ez… - próbáltam a megfelelő szót megtalálni rá, de nem sikerült.
- Milyen volt? - harapott bele az ajkába mosolyogva.
- Na, jól van. - toltam el magamtól, mert féltem, hogy még a végén megég az arcom.
- Szeretem, mikor elpirulsz. - húzott vissza magához.
- Én viszont nem. - mosolyogtam, mire a hangzavar abbamaradt. Valószínű, hogy elkezdődött a vacsora, így majd csak ez után tudom megkérdezni, hogy mi is történt a valójában a szobájában.

2013. november 24., vasárnap

Huszonötödik fejezet.

Aloha! :)
Üdvözlök mindenkit, újra. Tudom eltűntem egy kicsit, de iskola van... Igen az egyetlen ok, amit mindenki elfogad, vagy sem (meg igazából lusta is voltam). Sajnálom :/ De most itt vagyok :), és közbe is itt voltam, és olvastam a kommentjeiteket, amik nagyon-nagyon jól estek. Köszönöm!:)<3
Remélem tetszeni fog! :)xx
Jó olvasást! xx



- ...Ennyi, más nem történt. – fejeztem be egy nagy sóhajjal a mesélést, ami nem várhatott a kicsöngetésig, így feltételezem, hogy az osztály háromnegyede is részesülhetett az életem egyik meghatározó részében.
- És akkor most együtt vagytok? – ujjongott egy kicsit hangosabban Thea. Nem igazán hatotta meg ugyanis a felelés, igazán jól sikerült neki. Sokat számít, hogy hány éves tanár tanítja a tantárgyat, kétségkívüli.
- Nem tudom, nem hiszem, vagyis még nem volt szó ilyenről.- zavarodtam össze.
- Szerintem tuti. – kacsintott mire megszólalt a csengő, aminek már rettentően örültem, és ahogy Mr. Darke szeméből ki tudtam olvasni, ő is.
- Nem mondanám ennyire biztosra. – válaszoltam neki a teremből kifelé menet, mielőtt még valaki meg nem szólított volna minket.
- Lányok kérhetném, hogy ne az én órámon beszéljétek meg a hétvégén történteket? – kérdezte Darke, mire illedelmesen csak bólintottunk és gyorsan elhagytuk a termet.
- Miért nem várhatott ez szünetig? – kérdeztem fejemet megrázva Thea-től.
- Miért kellett volna várnunk, ha hamarabb is meg tudtuk beszélni? – értetlenkedett mire felnevettem.
- Jogos. – mosolyogtam, miközben a fiúkhoz tartottunk át az udvaron.
- Mi ez a nagy vigyor, Barnes? – kérdezte Ben, mikor leültünk a padra.
- Nem is vigyorogtam. – nevettem, gondolom Heather-nek megint sikerült el-elszólnia magát.
- Milyen volt a hétvégéd? Elérhetetlen voltál egész végig. – méregetett gyanúsan Conny.
- Fantasztikus volt Conrad. – jöttem zavarba. Sose szoktak ilyenekről kérdezni, és nem is gondolom, hogy meg kellene osztanom velük ilyeneket. Habár tényleg nagyon szeretem őket…
- Szóval jó társaságnak bizonyult az a Cope gyerek? – húzta fel a szemöldökét.
- Mi van?
- Conny csak azt akarja tudni, hogy együtt vagytok-e? – lökte meg barátját Ben, mire az felmordult.
Thea-re néztem, aki csak megrázta a fejét, hogy ő nem mondott semmit. Viszont ha ő semmit nem mondott, akkor mégis honnan veszik ezt, egyáltalán honnan tudják a vezetéknevét?
- Thea, eljössz a vécére? – kerestem a szemkontaktust, ami nehéz volt, mert kerülte a tekintetem.
- Ööö, igen. Mindjárt jövünk. – puszilta meg barátját, aki csak egy legyintéssel elengedte.
- Mégis elmondanád, hogy honnan veszi ezt mindenki? – húztam be a mosdóba, kikerülve egy viháncolós társaságot.
- Jó, lehet mondtam Ben-nek egy-két dolgot, de nem gondoltam, hogy ennyiből összeáll neki…is. – túrt bele a hajába, majd mosolyogva rám nézett, hát ha tud enyhíteni helyzetén.
- Is? Mert még kinek mondtad el?
- Senkinek, de Conny valahonnan csak megtudta. – rázta meg a vállát.
- Remek. A legszebb az egészben, hogy nem vagyunk együtt. – dőltem neki a kagylónak.
- Még. – rázta meg a vállam Thea mosolyogva, mire Rori és Dina jöttek be. Igen, azt elfelejtettem, hogy ez nem a legalkalmasabb hely, hogy bármit is megbeszéljünk.
- Most örülsz, Sam? – lökött arrébb egy mozdulattal Rori, hogy megigazíthassa a sminkjét.
- Anélkül is arrébb mentem volna, ha nem löksz el.
- Ez a minimum, azok után, amit csináltál. – nézett rám a tükörből. Mindeközben Din valami Spencer nevét emlegetve kiviharzott. Így hárman maradtunk.
- Tudtommal semmit sem csináltam.
- Neked lehet, hogy semmi, Melanie-nak viszont valami, vagy inkább valaki? – mosolygott, majd maga után elengedte az ajtót, ami éles csapódás árán csukódott be.

*

Valóban ott állt, a parkolóban, pontban 4-kor. Pedig nagyon gondoltam rá, hogy elfelejtse. De úgy látszik az ellentéte teljesült, mint általában szokott.
- Nem mész? – intett az autó felé Conny, akinek időközben befejeződtek az órái.
- Nem tudom még. – mosolyogtam rá, mire megölelt.
- Legalább ismerd meg. – suttogta a fülembe, majd egy halvány mosollyal az arcán elindult hazafele.
Egy nagyot sóhajtva végül elindultam és kocsiajtaját kinyitva beültem mellé. Négy teljes másodpercig nem szólaltunk meg, már az is felmerült bennem, hogy nem is ő ül a kocsiban, de oldalra pillantva az Ő kérdő tekintetével találkoztam.
- Mesélj, ki mit mondott már megint? – mosolyodott el kedvesen, miközben gyújtást adva a kocsira kigurultunk a parkolóból.
- Volt egy igen érdekes elszólása a te kedves barátnőd barátnőjének. – kezdtem bele, mire összezavarodott arcával találkoztam.
- Kinek a kiével?
- Nagyon jó tudod, hogy kiről van szó.
- Nem, sajnos nem, pedig nagyon gondolkodok. – fojtott el egy mosolyt.
- Aurora-nak.
- Melanie barátnőjének? – ráncolta össze a homlokát, mire bólintottam. – És mit mondott?
- Hogy most már örülök?
- Minek? – zavartam össze most már teljesen a srácot. – Ne haragudj Sam, de most már végkép nem értem, hogy mi történhetett. – állította le a kocsiját a házunk előtt.
- Mindegy, biztos én értettem félre valamit. - tettem a kilincsre a kezem, hogy kiszálljak.
- Nem azt mondtam, hogy nem érdekel. Csak annyit mondtam, hogy nem értem. A kettő nem ugyanaz. – húzott vissza a kezemnél, mire elfojtottam egy mosolyt.
- Be szeretnél jönni? – kérdeztem, mikor homlokát az enyémnek döntötte.
- Ha ott megtudhatom, hogy végre mi bánt, akkor igen. – puszilta meg a szám sarkát.
- És ha nem?
- Akkor majd megkérdezem mástól. – mosolyodott el, mire meglöktem a vállammal.
Nevetve húzott újra magához, hogy megcsókolhasson, immár igazából.

2013. november 10., vasárnap

Huszonnegyedik fejezet.

Sziasztok!
Nem gondoltam volna, hogy sikerül megírnom még ma a részt, de sikerült, bár ez sem tetszik nekem igazán.
Azért remélem nektek tetszeni fog, és nagyon nagyon várom a visszajelzéseket, mert az utóbbi időben megfogyatkoztatok :c
Nem is húzom tovább az időt, viszont a következő rész valószínűleg csúszni fog, vagy még magam sem tudom...
u.i.: Olyan kíváncsi vagyok ki fog párbajozni az X-Faktorba. Remélem nem azok, akik előző héten...:/ Ti nézitek? Szurkoltok esetleg valakinek, vagy van olyan, akit már rég kiejtettetek volna? :) 
Jó olvasást.xx


- Sam, ráérsz egy picit? - állított meg az ajtóban Zack álmosan. Biztos hosszú éjszakája volt...
- Azaz igazság, hogy már így is el vagyok késve. - néztem rá, majd Brad-re, aki az ajtónak támaszkodva hallgatta a beszélgetésünket.
- Elviszlek. - mondta, majd azzal a lendülettel elköszönve apáéktól, kihúzott az ajtón. - Miért nem vetted fel a telefont? - kérdezte, miközben a kocsijához mentünk.
- Azt hiszem nem tartozom neked magyarázattal. - mondtam kicsit bunkón, de úgy gondolom, hogy ha valaki, akkor én kérhetném őt számon.
- Azt hittem bajod esett. - túrt bele a hajába miközben kinyitotta az ajtót.
- Látod, élek.
- Megint kezdjük? - kérdezte, mikor ő is beszállt. A szeméből eltűnt minden csillogás, és mosolyogni se mosolygott. Úgy gondoltam, hogy már elég baja van, így nem teszek rá még egy lapáttal.
- Hagyjuk. Azt se értem, miért szálltam be egyáltalán. - sóhajtottam. Elcseszett egy nap, ez a mai is...
- Sajnálom, de Melanie... - állt meg, mire kérdőn néztem rá. - Bonyolult. - rázta meg inkább a fejét.
- Ne haragudj, de miért vársz tőlem bármiféle magyarázatot, ha azt se tudom, hogy mibe csöppentem bele. Én megértem, hogy nem akarod elmondani, hogy mi történt, mert nyilván nem tartozik rám, de akkor ne várj tőlem bizalmat, ha te se adod meg nekem a tiédet. - fejeztem be monológomat, úgy érezve, hogy végre sikerült kimondanom amit gondolok.
- Én bízok benned, de ez nem az én ügyem, hanem Melanie-é. - mondta, mire kezdtem idegessé válni.
- Akkor bízzunk egymásba távolabb egymástól. - zártam le mielőtt valamelyikőnk még jobban megbántódna. Mikor újra ránéztem egy apró mosolyt próbált elfojtani, ami több-kevesebb sikerrel sikerült is neki.
- Melanie apukájának vizsgálatainak eredményei kiderültek.  Már féléve mennek a különböző kórházi vizsgálatok, de semmire se kaptak megfogható eredményeket. - állt meg egy pillanatra, mire bólintottam, hogy folytassa nyugodtan. - Mivel egyre jobban legyengült, és a gyógyszerek egyike se segített, sőt inkább a mellékhatások csak rontottak a helyzetén, végül már kézzel fogható jelek is megjelentek. Hasnyálmirigy-daganatot találtak a szervezetében, még két hónappal ezelőtt. - állította le a kocsiját, mert közben megérkeztünk és az ablakról elvéve tekintetét rám nézett. - Miután megoperálták, hogy mintát vegyenek, és kiderüljön, hogy rossz-, avagy jóindulatú a daganat, az édesapja még rosszabb állapotba került. Szinte már tudni lehetett az eredményt, de azért mindenki bízott. Most megjöttek a laboreredmények, amik rosszindulatú daganatról árulkodnak. - túrt bele újra a hajába, mire lecsuktam a szememet, és rettentően elszégyelltem magam.
- Sajnálom. - simítottam meg a kezét, mire homlokát az enyémnek döntötte.
- Én megbízom benned, csak nem akartalak terhelni ezzel. - hunyta le a szemét, mire végig simítottam az arcán.
- Sajnálom, hogy hülyén viselkedtem, de... - fojtotta belém a szót.
- Nem tudhattad. - rázta meg a fejét egy apró mosollyal az arcán, viszont a szeme nem mosolygott.
- Fáradt vagy? - kérdeztem szemeimet az övéibe fúrva.
- Kicsit. - mondta, mire közelebb húzva magához, megcsókolt. Hirtelen ért heves reakciója, mert nem számítottam erre. Zavartan csókoltam vissza, mire belemosolyodott csókunkba, majd fejét újra nekem döntötte. - Érted jöjjek? Mikor végzel? - kérdezte arcomon végig simítva.
- Fogalmam sincs, hogy mikor végzek. - válaszoltam végül homlokomat összeráncolva, mire felnevetett.
- A mindig összeszedett Sam, megingott? - csipkelődött.
- Dehogyis! - húztam ki magam az ülésen. - Négykor végzek, de nem kell értem jönni, nem akarok a terhedre lenni. - hunyorogtam, mert ez nagyon furán hangzott. Ennél hülyébb választ nem is tudtam volna adni, mindegy.
- Nem vagy a terhemre. - utánzott mosolyogva.
- Jól van, látom jól szórakozol rajtam. - mosolyogtam. - Mennem kell, mert elkések, ha még eddig nem sikerült.
- Négyre itt vagyok. - húzott vissza egy puszira, mire elpirultam. Elköszönve tőle kiszálltam a kocsiból, majd a bejárat felé igyekeztem. Kevesen ugyan, de még szállingóztak az iskolába. A teremet megtalálva Heather mellé huppantam le, aki telefonjából felpillantva sejtelmesen rám mosolygott.
- Most akarok hallani mindent. Percről-percre. És ne is próbáld tagadni, mert tudom, hogy Zack hozott el, ugyanis reggel Brad nyitott ajtót. - nézett rám szúrós tekintettel, mire eszembe jutott, hogy úgy beszéltük meg, hogy együtt megyünk. Hoppá... - Úgy érzem, mintha egy éve nem beszéltünk volna. - dőlt hátra a székében, mire Mr. Darke belépett az osztályba.
- Ms. Bell, valóban régen felelt már, itt az ideje, hogy beszélgessünk egy kicsit a biológiáról. - válaszolt helyettem a tanár, mire Thea felszisszenve ugyan, de felállt, hogy megcsillogtassa kevéske kis biológiatudását.

2013. november 1., péntek

Huszonharmadik fejezet.

Sziasztok!:)
Először is kezdeném azzal, hogy nagyon sajnálom, hogy ilyen rég nem volt új fejezet, de ez a szervizbeküldős-dolog teljesen az idegeimre megy. Továbbra sincs gépem, ami már kezd egy kicsit érdekessé válni, mivel több mint 2 hete lett visszaküldve... Nem baj, én várok...
Aztán rosszul is érzem magam, hogy ilyen sokáig megvárattalak titeket, de egyszerűen elszaladt a szünet, és mindig halogattam, hogy majd holnap megírom, majd holnap... De most eljött a "holnap".
Úgy gondolom, hogy elég hosszú lett, majdnem háromszorosa, amilyen egyébként szokott lenni, de amikor ide bemásoltam, nem tűnt olyan soknak.
Köszönöm a feliratkozókat, pipákat és a több mint 3000-es nézettséget, mivel időközben átléptük ezt a számot :))!
Remélem nem fogyatkoztatok meg, és továbbra is várom kommentjeiteket! :*
További jó szünetet mindenkinek!:)
Jó olvasást.xx



„Túl sok mindenen mentünk keresztül ahhoz, hogy cserbenhagyjam.” - Zack

Mikor a házához érkeztünk leállította a motort, majd felém fordulva égetett tekintetével. A kocsiban csönd uralkodott, alig tudtam visszatartani a nevetésemet, mert mindvégig az utat néztem idefelé, és most is csak félszemmel láttam, hogy néz.
- Rám se fogsz nézni már? – kérdezte végül, mire nevetve felé fordultam.
- Megfontolandó kérdés. – mosolyogtam, mire arcomat megfogva maga felé fordított. Hirtelen a levegő felforrósodott a kocsiban, amit nem a fűtés eredményezett. Arcával közeledve elmosolyogta magát, majd ajkam és szemeim között cikázva engedélyt kért, hogy megcsókolhasson. Mosolyogva húztam magamhoz közel, hogy elmélyítsem csókunkat. Levegőhiány miatt szétváltak ajkaink, majd rám nézve egy puszit adott a számra.
- Úgy örülök, hogy itt vagy. – mosolygott, majd kiszállt az autóból. Követve én is ezt tettem volna, de még mielőtt gyorsabbra vettem volna a lépteimet megállított.
- Mondjad. – néztem rá kérdőn, kezemre ráhúzva a pulcsimat.
- Olyan gyönyörű vagy. – túrta fülem mögé az egyik hajtincsemet, mire elpirulva tekintetemet a földre szegeztem.
- Mindenféleképpen zavarba szeretnél hozni? – haraptam el egy mosolyt. – Mert ha csak azért mondtad, akkor ez egy nagyon gonosz húzás volt. – böktem rá a mellkasára.
- Azért mondtam, mert így gondolom. – nézett le rám. – Menjünk be, mert a végén még megfázol. – adott egy puszit a homlokomra, majd behúzott az ajtón. – Sziasztok! – köszönt hangosan, inkább már kiabálva, hogy biztos mindenki meghallja.
- A konyhában. - jött a válasz, feltehetőleg anyukájától.
- Milyen szép házatok van. – fordultam körbe.
- Ugyan. – legyintett szerényen. Gondolom, a fiúkat ez annyira nem érdekli. Viszont tényleg nagyon ízlésesen volt berendezve. – Kérsz valamit inni? – fogta meg a kezem, hogy a konyhába vezessen, mielőtt még bármit is válaszolhattam volna.
- Sziasztok! – mosolygott Elisabeth a konyhából. Vele szembe, vagyis nekünk háttal egy nagyon is ismerős lány ült. – Sam, de örülök, hogy látlak. – állt fel az anyukája.
- Én is örülök, hogy megint találkozhatunk. – öleltem vissza, majd elengedve Melanie arcával találtam magam szembe.
Először rám nézett, majd Zack-re, utána a köztünk lévő, nem létező, távolságra. Zavartan álltam arrébb, majd kezeimet magam előtt összekulcsoltam.
- Valami baj van? – szólalt meg végül Zack, mikor látta, hogy Melanie nincs a helyzet magaslatán. Sőt, szerintem sírt is.
- Pozitív lett. – felelte halkan, majd arcát kezeibe temette. Zack felsóhajtott, mire kérdő tekintettel néztem rá. Fejét megrázva, és karomon végig simítva Melanie mellé sétált, majd fejét mellkasára döntette, mire a lány átölelte. Hirtelen a „betolakodó harmadiknak” éreztem magam, ami közel sem volt jó érzés.
Tekintetemet Elisabeth-re emeltem, aki kedves mosolyával arcán intett, hogy kövessem.
- Hogy vagy? Anyukádék? – kérdezte, miközben (gondolom) a nappalijuk felé vette az irányt. Házuk hasonlított arra a házra, ahol még nyáron jártam, csak ez még otthonosabb volt.
- Jól vagyunk, köszönöm. – mosolyogtam vissza, majd látva arcomon a kíváncsiságot,
elmosolyogva leült velem szembe. – Valami baj van? - nyögtem ki végül, ami elég furán hangozhatott, és hülye kérdés is volt, hiszen én is láttam, hogy az van.
- Hosszú történet. – rázta meg aranybarna haját, amivel megértettem, hogy nem akarja elmondani. – Félre nem értsd, én elmondanám, de nem rám tartozik. Majd Melanie elmeséli. – adta meg végül a magyarázatot is.
- Ugyan. –legyintettem, hiszen nem haragszok rá. Én se mondanám el, mivel nem az én ügyem. – Akkor én most megyek is. – túrtam bele a hajamba zavartan, majd felkelve a fotelból, a bejárat felé tartottam, ami nem igazán rémlett, hogy hol is van. A konyhán keresztül nem akartam visszamenni, nehogy még megzavarjak valamit, így maradt a ’B’ opció. – Merre is van az ajtó? – nevettem Elisabeth-re nézve.
- Maradj nyugodtan, Melanie úgyis nem sokára elmegy. – próbált marasztalni. – Hozzak valamit inni, esetleg egy finom süti, ma csináltam. – mosolygott, mire kedvesen elutasítottam, és követtem őt a bejárati ajtó felé. – Zack is mindjárt itt lesz. – próbálta beadni az aduászt, mire felnevettem.
- Már úgyis menni akartam, anyáék már biztos elveszítettek. – húztam fel a cipőm, mire száját lekonyítva megölelt.
- Mindenesetre hallgasd meg előtte Zack-et is, bármit is csinálsz. Mert ez most tényleg nem az, aminek látszik. – köszönt el végül.
A ház elé kiérve elindultam jobbra, mivel fogalmam sem volt, hogy merre lehetek, és apa mindig azt mondta, hogy ha nem tudom, hol vagyok, akkor próbáljak minél közelebb menni a főtérhez, vagy valami forgalmasabb utcához. Így ezt tettem, vagyis próbáltam, mert lehet pont az ellenkezőirányba sikerült elindulnom. Végső esetben úgyis felhívok valakit, vagy egy taxit, de most jól esett a hideglevegő.
Elképzelni se tudom, mi történhetett Melanie-val. Első, tényleg legelső, ami beugrott, az volt, hogy terhes, és az apa nem más, mint Zack. Ez olyan pont ideillő lett volna, bár lehet kevesebb Teen mom-ot kellett volna néznem.
Viszont azt nem hiszem, hogy ilyen jól fogadta volna az anyukája, vagy maga Zack is. Sőt, ez biztos nem lehetséges, hiszen egyből tudta, hogy mire mondja, szóval valami sokkal belsőbb dologról lehet szó.
- Elvigyünk? – állt meg mellettem egy kocsi, ami kisebb szívrohamot okozott. Az anyósülésen lehúzódott az ablak, majd egy srác nézett velem szembe. Sietősebbre véve lépteimet, próbáltam nem pánikba esni, majd egy hirtelen mozdulattal bekanyarodtam egy utcába.
Még hallottam, hogy felröhögnek a kocsiból, ami hirtelen leállt és csapódott az ajtó. Hülyeség lenne azt mondani, hogy hirtelen lepörgött előttem az életem?! Lábaimat egyre szaporábban szedve, próbáltam nem pánikba esni, ami jelen pillanatban nagyon nehezemre esett.
- Várj már! – kiabáltak utánam, nem egészen a józanság magaslatán. Körbenézve egyetlenegy járókelőt sem láttam, így telefonomat kikapva a táskámból futni kezdtem. – Nézzétek már, megijedt! – röhögtek össze, majd pár másodperc múlva, amikor azt hittem, hogy elmentek, autóindítás hangját hallottam meg.
Egy újabb utcába befordulva, immáron teljesen elvesztve minden koordinációs-képességemet, valakibe beleütköztem.
- Sam? – hallottam meg egy túl jól ismert hangot. – Mit keresel erre? Ilyenkor?!
- Nem gondoltam volna, hogy valaha még örülni fogok neked. – öleltem meg, ami nem csak neki, de nekem is elég nagy meglepődöttséget okozott.
- Én se. Mi történt? – vigyorgott visszaölelve, ami már tényleg elég kínos volt.
- Valakik követnek. – próbáltam visszaállítani a légzésemet a normális tempójára, majd elengedve körbenéztem.
- Ez most olyan, amikor tavaly májusban azt hitted, hogy valaki figyel, miközben alszol? – nevetett.
- Nagyon humoros vagy, Aaron. – forgattam meg a szemem, majd újra körbenézve megláttam, hogy ez Aaron-ék utcája, szóval innen már könnyebben hazatalálok.
- Csak vicceltem. – mosolygott. – Minden rendben? Hazavigyelek? – fogta meg a karom, mire visszarántottam.
Örülök, hogy ennyire komolyan veszi azt, hogy akár el is rabolhattak volna. És még továbbra is megtehetik, mert nem Ő lesz, aki majd megment…
- Nem kell. – fejtettem le magamról a kezét.
- Legalább beszélhetnénk.
- Nem hinném, hogy bármit is meg kellene beszélnünk. – motyogtam.
- Sammy, nem akarom, hogy haragudj rám, tényleg. A barátod akarok lenni. – állt meg velem szembe.
- Ha még egyszer így hívsz, tuti csúnyát fogok tenni.
- Akkor legalább vigyelek haza. Nem hinném, hogy Karen örülne, ha bármi történne veled, és ahogy elnézem majdnem későn találkoztunk. – sóhajtva egyet végül belementem, mert úgyse fogja hagyni, hogy egyedül menjek haza.
A bejárati ajtót kinyitva előttem előre engedett. Ismerős környezetként fogadott a látvány, ami akaratlanul is megmosolyogtatott. Az állandó sürgés-forgás, ami náluk van, felejthetetlen.
- Sammy. – köszönt csodálkozva a másik Davis, akinek nem sikerült felfognia, hogy utálom, ha így hívnak. – Mi járatban errefelé? – mosolygott sokatsejtően, mire az anyukája is megállt egy pillanatra, ugyanis éppen takarított(?).
- Igazából csak találkoztunk, és felajánlottam, hogy hazaviszem. – mondta Aaron, ezzel megmentve engem, hogy bármiféle magyarázkodásba keljen kezdenem.
- Ahan, értjük mi. – mosolygott továbbra is a bátyja, Steven. – Meg egy kis szobanézés is közbe jöhet, gondolom.
- Menjünk. – fordultam Aaron felé, aki bólintva elindult.
- Bocs, az előzőért. – mondta, mikor már hazafelé tartottunk.
- Most mondjam azt, hogy már hozzászoktam. – ráztam meg a fejem. Steven mindig ezt csinálta velem, próbált minél jobban zavarba hozni.
- Most mesélj, Barnes. – nézett rám.
- Nem kell ez a bájcsevej, Davis. – szólítottam én is a vezetéknevén.
- Nem az, érdekel, hogy mit kerestél errefelé.
- Nem rád tartozik. – mondtam, de már magam se tudtam, hogy mi történik körülöttem.
- Vagy te se vagy benne biztos. – mondta ki Aaron hangosan, amit gondoltam.
- Az is lehet. – sóhajtottam, majd az ablaknak döntve a fejem néztem a mellettünk elsuhanó tájat.

*

- Már halálra aggódtuk magunkat, Sam. – köszöntött anya, mikor beléptem az ajtón. – Nincs telefonod?
- De, csak nem hallottam, hogy hívtatok. – tartottam felfele a lépcsőn, mikor megállított.
- Azt hiszed, hogy ennyivel megúszod? – mondta.
- Mit? Nem csináltam semmit, szólni akartam, csak lemerült a telefonom. – túrtam bele a táskámba, hogy megnézzem valóban mi a baja a mobilomnak.
- Most az egyszer… - tette végül hozzá anya, majd saját szobája felé vette az irányt.
Szobámba érve másra se vágytam, mint egy jó meleg fürdőre, és egy kiadós alvásra, ami annyira még se lesz kiadós, hacsak nem megyek be holnap a suliba.
Miután lefürödtem, és a telefonom is életre kelt, megágyazva az ágyamba feküdtem.
Volt pár nem fogadott hívásom: anyáéktól, Heather-től, Zack-től, majd megint anyáéktól. Hirtelen milyen fontos ember lettem. Üzenetekre kattintva Heather-nek írtam egyet, hogy megnyugtassam, nem raboltak még el, majd Zack-kel való beszélgetésemet nyitottam meg. Üzeneteit válasz nélkül hagyva, magam mellé dobtam a telefonomat, majd álomra hajtottam a fejem.


- Ébresztő! – rontott be a szobámba Brad, mire fájdalmasan felnyöszörögtem. – Mi volt tegnap? – ült le az ágyamra.
- Zack volt barátnője megjelent náluk. – mondtam, miközben ránézve kikeltem az ágyból.
- Melanie?
- Igen.
- Mit akart? – kérdezte, miközben engem kémlelt.
- Nem tudom, mert otthagytam őket. – mentem be a fürdőbe, hogy emberi alakot varázsoljak magamnak.
- Miért? És akkor kivel jöttél haza? – követett.
- Aaron-nal találkoztam. – néztem rá félszemmel. – És felajánlotta, hogy hazahoz.
- De kedves… - morogta, mire megráztam a fejem. – Egyáltalán, hogy kerültél Zack-ékhez? – tért vissza mondanivalóm elejére, mire elmeséltem neki nagyvonalakban a tegnap történteket. – Miért nem hívtál fel? – kérdezte, mikor már a végénél tartottam, kihagyva azt a részt, hogy valakik követtek.
- Gondolkozni akartam. – toltam ki a fürdőből, hogy felöltözhessek. – Többiek hol vannak? - kiabáltam ki.
- Anya elvitte George-ot orvoshoz, mert belázasodott, apa pedig lent reggelizik.
- Nagyszerű. – nyitottam ki az ajtót, amikor készen voltam, és szobámba visszamenve sulis cuccaimat dobáltam bele a táskámba, amikor valaki csöngetett.
- Majd kinyitom, viszont te haladj, mert elkésel. – robogott le a lépcsőn Brad, amit én is utánoztam pár perc múlva, de inkább maradtam volna még a szobámba.
A konyhából beszélgetés szűrődött ki, ami nem jelentett volna olyan nagy érdeklődést számomra, ha nem hallottam volna meg egy harmadik hangot is. Kabátomat magamra kapva, cipőmet felhúzva próbáltam kilopakodni, hogy ne vegyenek észre, mire a hátam mögött megszólított a „vendégünk”.

2013. október 19., szombat

Huszonkettedik fejezet.

Hiii!
Nem, még továbbra sincs gépem, viszont húgomtól elkértem az övét, így meg tudtam írni a következő fejezetet.
Köszönöm az előző fejezethez a pipákat, megjegyzéseket, és a több mint 2700-as oldalmegjelenítést!:)
Remélem tetszeni fog, bár nekem nem nyerte el annyira a tetszésemet, akármennyire is írtam át...
A következő rész kiléte még bizonytalan, de addig is várok minden visszajelzést, és remélem megmaradtak kedves olvasóim, és nem hagytak el, habár tényleg sokat csúsztam, amit nagyon sajnálok!
Mindenesetre szép hétvégét kívánok mindenkinek!:)

Jó olvasást!xx

Idilli pillanatunkat a telefonom csörgése szakította meg, ami az ágyamon volt így muszáj volt elengednem, hogy felvegyem a szóban forgó készüléket.
- Ne menj! – húzott vissza magához, ami megmosolyogtatott.
- Csak egy pillanat. – fordultam felé, mire elengedett.
A kijelzőn Conny neve villogott, amit nem tudtam hova tenni, mert ilyenkor nem szoktuk keresni egymást.
- Igen? – húztam fel a szemöldököm mobilomba beleszólva, mert valamiért rosszat sejtettem.
- Sam, gáz van. – hadart. – Eltűnt Ben.
- Tessék? – ráncoltam össze homlokom, mert elég szürreálisnak hangzott ez a mondata.
- Ne most értetlenkedj, kérlek! – kezdett idegessé válni. – Nem tudom hova lett.
- De ti most nem pasis-hétvégét tartotok? – néztem Zack-re, aki ágyamon ülve kémlelt.
- Így volt, de már vége. James-ék most mentek haza, körülbelül 1 órája, viszont mi még itt maradtunk a házba, hogy elpakoljunk. – darálta le gyorsan a történetet.
- És hogy jövök én a képbe? – sétáltam az ablakomhoz.
- Ben 10 perce ment ki a kocsihoz, és nem jött vissza. Már kimentem megnézni, de sehol sem találtam.
- Nem lehet, hogy elkerültétek egymást? – dőltem neki a radiátoromnak.
- Hidd el nem paráznék ennyire, ha nem néztem volna meg mindenhol. Hívtam is, de nem veszi fel.
- Oké. Most mit csináljak? – próbáltam végre kilyukadni annál a résznél, hogy én mit tehetnék.
- Gyere ide, kérlek. – kérlelt, olyan conny-san. – Thea-t nem akarom felhívni, mert pánikba esne, James-éket pedig nem akarom visszahívni. Csak te maradtál. – motyogott.
- 40 perc múlva ott leszek. Ne félj! – próbáltam nyugtatni, mert nem a „bátor férfiú” kategóriába tartozik ugyanis.
- Siess! – rakta le a telefont, amit egy nagy sóhajjal véleményeztem.
- Baj van? – kérdezte Zack, mikor a szekrényembe keresgélni kezdtem valami melegebb ruha után, gondolom hallhatta a beszélgetést, mivel általában lehet hallani, főleg, hogy csönd volt a szobámban.
- Szerintem ez a vészhelyzet kategóriába tartozik már, szóval anyáék biztos ideadnák a kocsit. – húztam ki egy pulcsit, kérdését fülem mellett elengedve.
- Sam, - fordított maga felé; - mi történt?
- Nem bírnak egymásra vigyázni a barátaim, így nekem kell őket kimenteni. – fintorogtam, mire elmosolyogta magát. – Szerintem is ironikus. – bólogattam.
- És most el szeretnél menni? – jött utánam lefele a lépcsőn.
- Muszáj, viszont te itt maradhatsz, ha szeretnél. Anyáék biztos szívesen látnak. – húztam fel a cipőmet. – Vagy most már elmehetsz abba a buliba is. – tettem hozzá, hiszen ez volt az eredeti terve.
- Úgy gondolod, hogy elengednélek egyedül? – tette fel kérdését.
- Ha szeretnél, jöhetsz, de nem akarom rabolni az idődet, meg magam se tudom, hogy mi történt, és bajba se szeretnélek keverni. – hadartam el egy szuszra, majd a kocsi kulcs után kezdtem el kutatni.
- Te kevernél engem bajba? – mosolygott szemtelenül, már felöltözve.
- Sose tudhatod.
- Elviszlek. – állított meg egy pillanatra, mire megráztam a fejem kifejezve nem tetszésemet.
- Szó sem lehet róla, inkább ne is gyere. – hoztam meg a végső döntésemet.
- Most már mindegy. Vagy megyünk mindketten, vagy nem mész sehova. – kötötte az ebet a karóhoz, miközben az ajtón kitolva a kocsijához mentünk.
- Figyelj, Zack. – állítottam meg keze után nyúlva. – Nem akarok most veszekedni, elmegyek, „megmentem” Conny-t, aki már remélhetőleg megkereste Ben-t, vagy valahogyan előkerült, hazajövök, és elfelejtjük ezt az egészet. – nem voltam benne biztos, hogy ő érti-e, hogy az „egész” szót nem csak erre értem, hanem az előzőleg történtekre is.
- Szerintem meg, elviszlek oda, majd haza is hozlak. – zárta le a vitát. – És nem felejtünk el azért mindent. – rántotta meg a vállát, amivel értésemre adta, hogy értette, amit mondtam. – Nem akarom, hogy bajod essen. – aggódott, ami irtó rendes volt tőle, de fölösleges is, mert nem jön sehova.
- Nem fog bajom esni. – eresztettem meg egy félmosolyt, de nem tudtam enyhíteni borús hangulatán.
- Gondolom. Na, gyere. – húzott a kocsija felé. – Csak jót akarok neked. – ölelt meg, mikor látta, hogy nem tetszik az ötlet. – Egyébként se vagyok benne biztos, hogy a szüleid repesve odaadnák neked a kocsijukat. – mosolygott bele a nyakamba.
- Hé, ez csúnya volt. – toltam el magamtól, majd sértődötten magamra csuktam a kocsija ajtaját. Nevetve szállt be mellém, mire a lehető legtávolabb húzódtam tőle. Utálok veszíteni.
- Na, - bújt közelebb; - nem akartalak megbántani. – rakta fejét a vállamra. – De, szerintem tudod, hogy igazam van. – próbálta nem elnevetni magát, ami nehezen ment neki.
- Menj a fenébe! – toltam el magamtól sértődötten. – Ha nem akarod, hogy kiszálljak, akkor induljunk el.
- Igenis. – tisztelget. – Ha elmondod, hogy hova menjek… - ráncolta a homlokát, majd elmagyaráztam, hogy merre vannak Conny-ék, és végre elindulhattunk.
- Ki is ez a Conny, ha meg szabad kérdeznem? – fordult felém, mire hitetlenkedve megráztam a fejem. – Csak mert olyan szívtipró neve van. – adta meg az indokát, mire felnevettem.
- Így van, egy igazi Casanova. – mosolyogtam, mert elég érdekes lenne Conny-ra több mint barátként néznem. – Heather barátjának a haverja, és egyben az enyém is. – mondtam végül, mire fejével bólogatott, bár nem hinném, hogy pontosan tudja, hogy ki-kicsoda, és mi is történt pontosan.
Telefonom újra csörögni kezdett, amit nagy kínszenvedések árán sikerült kihalásznom a zsebemből.
- Megtaláltam. – szólt bele emlegetett barátom a telefonba.
- Te most ugye hülyéskedsz velem? – emeltem fel a hangom.
- Már elindultál? – kérdezte óvatosan, mire Zack-nek szóltam, hogy álljunk félre.
- Áh, dehogy. – nyögtem fel. – Komolyan ugrasztottál, hogy nem találod Ben-t, és most felhívsz, hogy mégis előkerült?
- Ne haragudj, de tényleg azt hittem, hogy eltűnt…
- Te nagyon bolond vagy. – mondtam ki, amit gondoltam.
- De ha elindultál, akkor gyere le nyugodtan, még itt vagyunk. – próbált szépíteni a helyzeten.
- Csak beparázott, a kis házba mentem le, csavarhúzóért. – adta át a telefont Ben-nek, mire megnyugodtam, hogy nem történt baj, ugyanakkor mérges is voltam, mert miért kellett engem egyből ugrasztania?
- Jó, tudjátok mit, mindegy. – raktam rájuk a telefont. – Előkerült. – fordultam Zack felé, aki felnevetett.
- Hála istennek. – mosolygott. – Akkor vissza?
- Igen, gondolom… - ráncoltam a homlokom, mire felém fordult.
- Vagy mehetünk hozzánk is. – dobta fel az ötletet, mire rámosolyogtam.
- Inkább haza szeretnék menni. – motyogtam zavartan, ugyanis ez az egész szituáció kellemetlen volt.
- Na, anyáék biztos szívesen látnának. – kérlelt megfogva kezemet, mire félrehúzva számat bólintottam.
- De hány óra van? – kérdeztem tőle, mire órájára ránézve megmondta a pontos időt. Még csak félnyolc és máris ennyi minden történt. Az unalmas délelőttömet tekintve, izgalmas késő délutánt hagyhattam magam mögött, és még végett sem ért a nap.

2013. október 14., hétfő

#Következő részek.

A cím direkt nem a szünet, mert nem szüneteltetni akarom a blogot, mindössze a gépemet szervizbe kell küldeni, ami nem tudom meddig fog tartani, mert valószínűleg (vagyis remélem) a mostani egy gépcserés szerviz lesz. Nem is akarok ezzel senkit se fárasztani, mert elég hosszú történet...
A lényeg az, hogy nagyon röstellem, de most a következő rész csúszni fog, valószínűleg 1-2 hétig nem igazán lesz gépem. Én olyan őszi szünetre tippelek, amikor jó lesz minden, és új részt is tudok hozni.
Tényleg nagyon, nagyon sajnálom, de ne veszítsetek el teljesen, mert itt vagyok, nem zárom be, és nem is ihlethiány miatt szüneteltetem hónapokig... Mindössze 2 hét (hozzáteszem, hogy szerintem) és újra lesz rész, remélhetőleg gépem is. ;)
Addig is mindenkinek szép hetet, mindjárt itt a szünet, szóval kitartás :) De nem akarok búcsúzkodni, mert itt vagyok én, csak a gépem tűnik el :D
Még egyszer ne haragudjatok, és azért se annyira, mert most hétvégén nem volt rész, ami időhiány miatt történt, és a gépem körül forogtak a gondolataim, hogy mi legyen vele...

Ha időben visszakapom a gépet, és jó is lesz, akkor a 28.-i héten hozom az új részt, biztos extra hosszú lesz, és akkor majd megpróbálom bepótolni ezeket a heteket!

Dorottya xx :)

2013. október 6., vasárnap

Huszonegyedik fejezet.

Jó estét mindenkinek!:)
Nem gondoltam volna, hogy sikerül még a mai nap folyamán megírom a részt, de itt vagyok, a rész is, és remélem tetszeni fog.
Köszönöm a több mint 2300-as nézettséget, a kommenteket, a pipákat, és úgy ámblokk mindent.
Remélem nem hajazik a fejezet semmiféle Bánk bán-os jelenetre/felvonásra, ugyanis péntekig egy beadandót kell írnom belőle, és közbe gondolkoztam azon is. De nem sikerült elkezdenem még(!)
Továbbra is várok minden visszajelzést a fejezethez, történethez, mindenhova :D
Jó olvasást. xx

- Te hova mész este? – nyitott be a szobámba másnap délután Brad.
- Sehova. – emeltem fel a tekintetem a laptopomról.
- Akkor miért nem jössz vacsorázni mamáékhoz? – ült le az ágyamra.
- Tanulok. – nyújtottam fel magam mellől a papírokat.
- És miért nem most teszed? - adta az értetlent.
- Most is azt csinálom. – kezdett az agyamra menni.
- Nekem nem úgy tűnik. – hajolt a gépem felé.
- Ne idegesítsél már! – ütöttem meg egy párnával, mire felnevetett.
- Most komolyan, mi van Zack meg közted?
- Ahogy már a mai nap folyamán ezerszer elmondtam, semmi. – sóhajtottam. – Úgyhogy hagyjál békén. – toltam ki a szobámból.


- Akkor meg leszel egyedül? – ölelt meg anya.
- Ööö…csak 3 utcányira lesztek. – vágtam fura arcot.
- Tudom, tudom. Viszont hívj fel, ha elmész valahova, de addigra már biztos hazaérünk.
- Mint már mondtam, nem megyek sehova. – ráztam meg a fejem.
- Én ezt az ötletet támogatom. – bólogatott apa, majd nagy sokára elindultak. Nem gondoltam volna, hogy valaha elmennek, nem mintha zavarnának, csak olyan furcsán viselkedtek ma.
Szobámba érve Heather számát tárcsáztam fel.
- Merre vagytok? – kérdeztem tőle.
- Én itthon vagyok, éppen körmöt festek. – visszhangzott, gondolom, ki vagyok hangosítva. – Te mit csinálsz? Készülődsz már?
- Készülődök a lefekvéshez. – takaróztam be.
- Bolond. – nevetett. – Keresett ma?
- Dehogyis, de most már kezd elegem lenni, hogy mindenki Zack-kel van elfoglalva. – bosszankodtam.
- Oké, nem piszkállak akkor, de azért hívj majd fel, ha nem jössz holnap.
- Ha-ha-ha. – imitáltam nevetést.
- Komolyan mondtam.
- Én is annak értettem. – zártuk le végül, mikor csöngettek. – Most leteszem, Thea. Csöngettek.
- Uuuh. – vidult fel. – Megérkezett a hősünk.
- Vagy a kaszás. – forgattam meg a szemem.
Az ajtó felé igyekezve zsebembe vágtam a telefonom, amolyan elővigyázatosságból. Ki tudja, ki jött. Valójában a horrorfilmek tesznek ilyen ijedőssé, szerintem. Pedig nem mostanában néztem.
- Kész vagy? – nyitottam ki az ajtót Zack-nek, aki frissen, üdén, és illatosan mosolygott rám, mire lenézve magamra, és ő is végignézve rajtam elnevettük magunkat. Ami azért volt furcsa, mert furcsa volt és kész.
- Nem azért, mintha nem néznél ki jól így is, de van egy olyan sejtésem, hogy ahogy általában most is dacolsz velem egy sort. – mondta beljebb lépve, hogy becsukhassam az ajtót.
- Általában? – horkantam fel, megragadva a mondata közepét.
- Eddigi tapasztalataim alapján. – javította ki magát, kibújva kabátjából és cipőjéből.
- Nem azért, mintha nem… - hirtelen nem tudtam folytatni a mondatot, mikor rám nézve várta, hogy folytassam, így fejemet megrázva felfele indultam a szobámba. Míg egy kéz vissza nem rántott, a falhoz nyomva.
- Nincs kedved eljönni, igaz? – mosolygott, miközben fejemről lehúzva a sapkámat az övére tette.
- Nem igazán. – húztam el a számát, majd zavartan lesütöttem a szeme. Régen voltunk már ilyen közeli szituációban. – Egyébként is hány óra van? – bújtam ki fogásából, hogy a faliórára nézzek. – Fél hét. Nem azért, mintha annyira figyeltem volna, de nem 9-re mondtad, hogy jössz? – kelt fel bennem a gyanú miszerint valamit rejteget előlem.
- De, úgy volt. – követett a szobámba.
- És mi változott azóta? – túrtam bele a hajamba, ami igazán kifinomult látványt nyújthatott, mivel egésznap egy sapka volt a fejemen. Megmagyarázhatatlan okok miatt.
- Ez a te szobád? – jött be utánam, előző kérdésemet elengedve füle mellett.
- Először én kérdeztem. – fordultam felé, mire felnevetett.
- Pár dolog változott.
- Milyen pár dolog? – kíváncsiskodtam továbbra is.
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik. – simogatta meg orrom mutatóujjával.
- Ne már, Zack. – mosolyogtam. – Mond már el! – bíztattam.
- Vannak dolgok, amiket nem kell tudni. – nézte meg a képeimet a falon.
- Ha változtak a dolgok, akkor miért jöttél? – próbáltam kiszedni valamit belőle.
- Hogy végre nyugodt körülmények között tudjunk beszélgetni. – húzta féloldalas mosolyra a száját, elfordulva a könyveimtől.
- Nincs is semmiféle „házibuli”? – rajzoltam idézőjeleket a levegőbe.
- Van, de gondolom, nem szeretnél elmenni. – fordult vissza felém, mikor végzett szobám feltérképezésével.
- És te nem szeretnél menni? – kérdeztem, mert igazán nem értettem, hogy most hova tart ez a beszélgetés.
- Most fontosabb dolgom van. – mosolygott rám, mire zavartan lesütöttem a szemem.
- Akkor menj, és intézd gyorsan. – ültem fel az ágyamra, lábamat felhúzva.
- Ááá, már helyben vagyok. – legyintett aranyos mosollyal az arcán. Pár pillanat múlva éreztem, hogy az ágy besüpped alattam. – Bár ne így történtek volna a dolgok. – döntötte oldalra a fejét, mikor ránéztem.
- Akkor mit szeretnél csinálni? – szólaltam meg végül én, mire közelebb hajolva megpuszilta az arcom.
- Veled lenni. – döntötte arcomnak fejét.
- Kérdezhetek valamit? – ráncoltam a homlokom, mire mosolyogva bólintott egyet. – Mi volt közted és Melanie között? – tettem fel azt, ami már egy ideje foglalkoztat.
Hirtelen megváltozott a légkör, és visszahúzódva eredeti helyére kinézett az ablakomon.
- Nem akarok róla beszélni. – mondta végül.
- Engem viszont érdekel. Csak mond azt, hogy nem voltatok együtt a nyáron. – halkultam el, mert lehet, hogy udvariatlan volt ilyet megkérdezni tőle, de szerettem volna tudni a válaszát, és a reakcióját is látni szerettem volna. Mert néha az többet jelent, mint a kimondott szavak.
- Jesszusom, Sam. – háborodott fel egyből. – Minek nézel engem? – pattant fel az ágyamból, majd az ablakomhoz sétált.
Hirtelen nem tudtam mit csináljak. Kérjek bocsánatot, vagy addig üssem a vasat, amíg meleg.
- Persze, hogy nem voltam vele együtt. Ugyan; - sóhajtott, majd folytatta. – most is csak a véletlen folytán akadtunk össze. Amikor hazajöttünk, eljött hozzánk, miszerint mondani szeretne valamit. Beadta a hiányzok-dumáját, majd elsírta magát, hogy őt senki sem érti meg. – állt meg egy pillanatra, mire felkeltem az ágyamból, hogy mellé menjek.
- A részletekre nem vagyok kíváncsi. – fintorogtam, mire mosolyogva felém fordult, és kezét derekamra tette.
- Van még több kérdésed? – döntötte homlokát az enyémnek.
- Ha adsz egy kis időt, biztos akadni fog pár. – kulcsoltam kezeimet nyakára, mire mosolyogva nyakamba fúrta a fejét és megpuszilta a fülem mögötti részt.

(folyt. köv.)

2013. október 2., szerda

Huszadik fejezet.

Halihó!
És *dobpergés*, meghoztam a következő részt, amit ígértem, így a hét közepe felé. Talán ma volt a "legnagyobb" szabadidőm, hogy felrakjam, mert holnap ilyen "bolondokháza" napom lesz. Túl sokáig tart a spanyol fakultáció.. Na, sebaj! Nem panaszkodni akartam :)
Btw, ha tetszett a rész, pipálj, kommentelj, avagy iratkozz fel:) Oh, még el nem felejtem köszönöm, új, lelkes olvasómnak a kommenteket, nagyon jól estek!<3
A következő rész viszont nem tudom, mikor jön. Hétvégén azért szeretném felrakni, ez inkább egy bónuszrész, amit sikerült hamar megírnom.
Nem is írogatok tovább feleslegesen...
Jó olvasást. xx




- Sam, de régen találkoztunk. – mosolygott kedvesen Rob*, mikor megölelt. Elisabeth-et is megölelve leültem George mellé. A lehető legtávolabb Zack-től.
Mikor ránéztem megrázva a fejét elmosolyogta magát. Remélem nem gondolta azt, hogy őt is meg fogom ölelni, vagy bármiféle kedves gesztussal üdvözlöm.
- Szóval, hol is tartottunk? – gondolkozott anya, mire megszólalt a telefonom. Elnézést kérve, és pár szúrós tekintetett kapva szüleimtől a nappaliba sétáltam. Megrendezettnek tűnhetett, pedig közel sem volt az.
- Igen? – szóltam bele a telefonomba.
- Mit csinálsz? – kérdezte Heather, mire az ablakhoz sétáltam.
- Családi vacsora… - fintorogtam.
- És engem meg se hívtál? – dramatizált, mire felnevettem.
- Hidd el, jobban örülnék, ha te is itt lennél.
- Valamit rejtegetsz előlem, Sam. – szinte láttam, ahogy homlokát összeráncolja.
- Majd elmesélem, ha elmennek. – zártam le gyorsan, mert nem akartam most belekezdeni bármibe is.
- Nagyon gyanús vagy. Ki van ott? – kíváncsiskodott.
- Nekem most mennem kell, Thea, majd felhívlak. – raktam le, mielőtt még tovább kérdezősködik. Telefonomat zsebembe ejtve elfordultam az ablaktól. Az ajtófélfának támaszkodva megpillantottam azt, akiből már kezd elegem lenni, pedig még nem is kellett vele beszélgetnem.
- Beszélhetünk? – kérdezte kedves mosollyal az arcán, mire majdnem én is elmosolyodtam. De aztán eszembe jutott pár dolog, és sikerült közömbösnek maradnom iránta.
- Nem. – válaszoltam tömören.
- Sajnálom, esküszöm, van rá magyarázat. – lépet közelebb.
- Most teljesen fölöslegesen kezdesz bele bármiféle magyarázkodásba is. – próbáltam kikerülni, de nem igazán hagyta.
- Várj már! – fogta meg a karom, hogy visszarántson.
- Nem érdekel, Zack. – rántottam ki a kezéből a karomat.
- Nem akartalak megbántani, legfőképp nem akartam, hogy miattam legyél rosszul, amikor a parkolóban találkoztunk… - túrt bele a hajába.
- Nem voltam rosszul miattad, csak átcseszettnek éreztem magamat. Komolyan, te mindenkivel ilyen jól szórakozol? – emeltem fel a hangom.
- Félreértetted. – védte magát.
- Mit?
- Amit láttál, Melanie-val.
- Persze, persze. Mindenki ezt mondja. – sóhajtottam. – Azt egyetlen dolog, ami nagyon rosszul esett, az az volt, hogy elhitetted velem, amit elhitettél. És utána mit látok, 2 hónap múlva? – feleltem haragosan. Igen, mérges voltam rá is, de legfőképp magamra, hogy hittem neki.
- Lenyugodtál? – mosolygott szemtelenül, mire felhorkantottam.
- Ennyit tudsz mondani?
- Nem, de hiába mondok bármit is, úgyse hiszed el. – lépett közelebb.
- Ezt jól látod. – fojtottam el egy mosolyt. – De legalább megpróbálhatnád. – mondtam halkan, mire valaki megköszörülte a torkát Zack háta mögött.
- Nem jöttök enni? – kérdezte apa.
- De, megyünk. – mondtam, majd utána indultam.
- Adsz esélyt, hogy megpróbáljam? – súgta a fülembe Zack, mikor apa otthagyott minket.
- Nem tudom még. - sóhajtottam szememet lehunyva.
- Hihetetlen vagy. – nevetett.
- Viszont te elég hihető dolgokat csináltál. – néztem mélyen a szemébe.
- De nem vagyok együtt Melanie-val. – komorodott el.
- Én is csókkal üdvözlöm a barátaimat. – forgattam meg a szemeimet.
- Akkor még együtt voltam, de most már nem. – emelte fel az állam.
- Nagyszerű. Akkor válogass a többi lány közül, gondolom sorba állnak. Engem meg hagyj békén. – húztam ki a kezéből az állam, és egy apró lökéssel kikerültem.
- Azt akarod, hogy hagyjalak békén? – húzta fel a szemöldökét egy apró mosolyt elfojtva.
- Töröld már le azt az idétlen vigyort a képedről. – hagytam válasz nélkül kérdését.
- Nem is vigyorgok. – mosolyodott el, mire csak legyintettem.

*

- Köszönjük a meghívást. – álltak fel az asztaltól Rob-ék.
- Ugyan, mi köszönjük. – mosolygott anya.
- Örülünk, hogy el tudtok jönni a házassági évfordulónkra. – mondta Elisabeth már az ajtóhoz igyekezve. Mivel én nem éreztem, hogy ki kellene kísérnem bárkit is, így a lépcső felé igyekeztem.
- Na, akkor eljössz holnap? – állított meg Zack.
Vacsora közben felmerült a szó a bulizásokról, otthonról való eljárásokról. Nem tudom, hogy terelődött ide a szó, de a szülők ezt rettentő érdekes témának találták. Ekkor mondta Zack, hogy holnap megy valami házibuliba, és ha van kedvem, menjek én is.
- Nem hiszem, hogy kedvem van hozzád. – fordultam vele szembe, mire felnevetett. Nem hatotta meg a hangnemem.
- Érted jövök 9-re. – hagyta annyiban.
- Gyere. – vontam vállat. – De ha pár perc csöngetés után nem nyitunk ajtót, menj el nyugodtan, mert akkor nem vagyunk itthon.
- Oké. – mosolygott féloldalasan.
- Nehogy el gyere! – rántottam vissza, mikor úgy láttam, hogy komolyan vette. Pedig én nem annak szántam.
- Ugyan, Sam. – nézett a kezemre, ami még mindig az ő kezén volt. Mikor tekintetünk találkozott zavartan húztam vissza magamhoz.
- Egyébként ne gondold azt, hogy most mi jóba vagyunk, vagy, hogy én esetleg a továbbiakban szóba állok veled. – zavarodtam össze, elvesztve határozottságomat, amit az elején még tartani szerettem volna.
- Nem gondolom. – mosolygott reakciómon. – De szeretném, ha eljönnél, és visszanyerhetném a bizalmadat.
- Ehhez hamarabb kellett volna felkelned. – bólogattam.
- Brad is állandóan ezt mondta. – nevetett. – Álmodj szépeket. – nyomott egy puszit a homlokomra. – Jó éjt! – ment a kijárat felé, mire utána futottam.
- Most te teljesen komolyan megpusziltál, itt? – mutattam a homlokomra.
- Teljesen komolyan. – nevetett, majd elkezdte húzni a cipőjét. Úgy látszik a szülei meguntak rá várni, legalábbis kimentek anyáékkal. – És ha tudnád hova akartam adni először... – kacsintott.
- Olyan hihetetlen vagy. Mi nem vagyunk ám jóban, sőt. – próbáltam tudtára adni, hogy nem csinálhat ilyeneket csak úgy. Jó, jelen példa szerint igen, de egyébként nem.
- Előbb még hihető voltam. – nevetett, felegyenesedve.
- Most te direkt mérgelsz? – háborodtam fel most már teljesen. Hihetetlenül szemtelen.
- Nem mérgellek, saját magad hergeled.
- Nagyon kiborító vagy. – sóhajtottam végül. – Holnap este nem leszek itthon, egyébként is hétfőn iskola van. – találtam végre egy tökéletes indokot.
- Időben visszahozlak, ígérem.
- Ne ígérj semmit inkább. – mondtam.
- Oké, te nyertél. – adta meg magát. – A többit, majd megbeszéljük. Szia! – kacsintott mosolyogva, majd maga után becsukva az ajtót otthagyott.
Gondolatok ezrei cikáztak a fejemben, páran öngyilkosságra adva magukat.
- Esetleg szeretnél valamit mondani nekünk? – jöttek be anyáék.
- Inkább nem. – nevettem kínosan hajamba beletúrva. – Most lefekszek. – mutattam a szobám felé, majd kapva pár értetlen arckifejezést el is indultam, mert még valakinek tartoztam egy telefonhívással.

*Rob, Zack apukája

2013. szeptember 28., szombat

Tizenkilencedik fejezet.

Sziasztok!:)
Köszönöm a kommenteket, és üdvözlöm azokat, akik nem rég találtak rá a blogomra ;D
Ezek után már valami izgalmasabb résszel jelentkezek, megígérem :)
Remélem azért tetszeni fog a fejezet, habár én nem vagyok megelégedve vele teljes mértékben...
További szép napot mindenkinek! :)
 Jó olvasást. xx


- Most ezt miért kellett? – kérdezte végül Heather, mikor már jó messze voltunk tőlük.
- Mit? – értetlenkedtem.
- Ezt a végére. Nem tudod mi történhetett, ne kezdj el összeesküvés-elméleteket kreálni. – mosolygott.
- Nem kreáltam semmit. Melanie kérdezett valamit én pedig válaszoltam.
- Oké. – tette fel védelmezően kezeit. – De ha én a te helyedben lennék, utánajárnék a dolgoknak.
- Egyszerűen nem érdekel, nincs mi után utánajárni.
- Nem összeveszni akarok veled, de ha nem érdekelne, nem háborognál rajta ennyit. Látom, hogy folyamatosan kattog az agyad. – mosolygott kedvesen továbbra is, ami jelen pillanatban még jobban felidegesített.
- Akkor zárjuk le most a témát. – mondtam.
- Tehát nem cáfolod meg, amit mondtam az előbb? – puhatolózott tovább.
- Nem, nem cáfolom meg, de alá sem támasztom. – ráztam meg a fejem.
- Viszont azt tudod, hogy Ő keresni fog. – tette hozzá még.
- Dehogy fog keresni. Ugyan miért keresne, éppen most? – ráncoltam a szemöldököm.
- Látszott rajta, hogy érdekled még.
- Ugyan már, Heather, ezt most te se gondolod komolyan. – sóhajtottam.
- Én láttam, amit láttam. – rázta meg a vállát.
- Ne folytassuk tovább, mert nem akarok veszekedni veled.
- Nem kellene veszekednünk, de tudod, hogy igazam van. – mondta teljesen nyugodt hangon.
- Szerintem jelentkezz az iskola pszichológusnál segítőnek, mert teljesen olyan a hangod, mint egy agyturkásznak. – mosolyogtam el végül én is.
- Témaváltás, Barnes? – húzta fel a szemöldökét, mire felnevettem.

*

- Megjöttem. – dobtam le otthon a táskámat, majd a konyhába igyekezve Brad-del találtam szembe magam. – Többiek? – kérdeztem a hűtőhöz lépve.
- Szokásos helyeken. – mondta két falat között.
- Ez mi? – forgattam a kezemben egy levelet, amit a pulton találtam.
- Nemtom’. Nem láttam. – rázta meg a vállát hanyagul. – Mi van ráírva?
- Valami meghívó. – kezdtem el bontani, végül is én is a Barnes-család részese vagyok, nem? – Házassági évfordulóra vagyunk hivatalosak. – összegeztem az első 3 mondatot.
- Kiére?
- Nem tudom, nem látom a nevet. – ezzel Brad kivette a kezemből, majd mosolyogva rám nézett.
- Mr. Cope és Mrs. Cope 25. házassági évfordulójára megyünk. – nézett rám.
- Mentek. – javítottam ki.
- Ááá, felejtős. Ez családi program. – húzta kárörvendő mosolyra a száját. Azért nem akármilyen együtt érző bátyám van.
- Persze „családi program”. – rajzoltam macskakörmöket a levegőbe. – Viszont még anyáék úgy sem látták, így… - kapcsolt fel a kislámpa a fejemben, majd Brad kezéhez nyúlva ki akartam venni a meghívót.
- Hamarabb kell felkelned ehhez. – rakta zsebre. – Úgyis felhívják még anyáékat, szóval úgyse úszod meg. – ült vissza enni.
- Mindegy, addig még kitalálok valamit. – engedtem ki a bent tartott levegőt.
- Most miért? Legalább tudsz beszélni Zack-kel. – értetlenkedett.
- Már tudtam.
- Lemaradtam valamiről? – fordult felém érdeklődve.
- Jött egy új lány az iskolánkba, Melanie. Most, ahogy jöttünk haza találkoztunk vele és a barátjával a parkolóban. Aki nem más volt, mint Zack. – ültem le én is mellé egy tányér levessel.
- És honnan gondolod, hogy a barátja?
- Így mutatta be nekünk.
- Sam, kezdem azt hinni, hogy te kifogod azt az 10% ellenkező nemet, akik kihasználják a másik felet. – nevetett.
- Rettentő vicces vagy, Brad. – forgattam meg a szemem.
- Csak vicceltem. Majd kikérdezem Todd-ot, állítólag el akar menni valahová a hétvégén. – osztotta meg velem terveit.
- Nehogy meg merd csinálni! Neki ehhez semmi köze, sőt igazából neked se… - sóhajtottam.
- Majd még átgondolom, attól függ, milyen leszel velem a hét további részében. – mosolygott kárörvendően.
- De egy izé vagy. – háborodtam fel. – Hogy lehetsz ilyen az egyetlen húgoddal?– szomorodtam el látványosan.
- Tudod, hogy szeretlek. – mosolygott rám.
- Persze.
- Akkor ezt megbeszéltük. – bólogatott, mire felnevettem.
- Azért ez eléggé vicces. – mondtam két kanál leves között.
- Mi? – nézett rám kérdőn.
- Hogy meghívtak minket.
- Erre most nem tudok mit mondani. Elmegyünk, ott leszünk, vigyorgunk kettőt és eljövünk.
- Hazajössz velem? – hitetlenkedtem.
- Persze, nekem sincs kedvem semmi ilyesmihez. – mosolygott. - Főleg, ha Ali-t nem tudom elráncigálni magammal. – gondolkozott. – Majd el ne felejtsük megkérdezni tőle, hogy van-e kedve.
- Vagyis te ne felejtsd el. Te találkozol vele leghamarabb kettőnk közül.
- Jó, de ha hétvégéig nem mondanám neki, akkor majd szólj rám.
- Itt lesz hétvégén? – kérdeztem izgatottan.
- Igen. – nevetett. Alison, Brad barátnője, aki albérletben lakik barátnőjével, mert tanulmányainak folytatása érdekében felköltözött Londonba, szüleit otthon, Bristol-ban hagyva.
- Uuh, akkor majd csinálunk egy filmnézős-délutánt. – csaptam össze a tenyerem izgatottan.
- Csak ne valami romantikus film legyen. – fintorgott.
- Ki mondta, hogy te is részt vehetsz rajta? – nevettem mire az asztal alatt lábon rúgott.

*

- Sziasztok! – nyitott ajtót anya valakiknek. Mivel nem igazán erőltettem meg magam, hogy felkeljek az ágyamból, így csak a hangokból próbáltam kiszűrni, hogy kik jöhettek.
- Sam! – nyitott be George. – Apa szólt, hogy gyere le.
- Miért? – érdeklődtem.
- Tudod kik jöttek? – vigyorgott.
- Nem? – kérdeztem vissza válaszától félve.
- Tudod, anya még hét elején felhívta Elisabeth-éket… - kezdett bele, de még időben leállítottam.
- Ne folytasd! – ugrottam fel az ágyamból.
- …hogy meghívja őket vacsorára. – csapta össze a tenyerét izgatottan.
- Azok nem Elisabeth-ék* voltak, hanem Mamáék. – próbáltam menteni a menthetőt, mert én így tudtam.
- Nem, Mamáék hívtak meg minket hozzájuk. – helyeselt.
- Akkor én lemaradtam valamiről? – ráncoltam a homlokom.
- Nem, mondták neked is, csak nem figyeltél.
- Dehogyisnem! Egyébként is hány óra van?
- Délután 5. – mosolygott, mire megdobtam egy párnával.
- Gyertek már le, légy szíves! – jött be apa is a szobámba. – Tudod Sam, ha már segíteni nem tudtál, legalább gyere le.
- Nem is tudtam semmiféle vacsoráról. – háborodtam fel.
- Pedig mondtuk.
- És Brad miért mehetett el? Tuti direkt lógott meg! - háborogtam továbbra is, ugyanis Ali-vel moziba mentek, mert a filmnézős-délutánunkat elhalasztottuk a következő hétvégére.
- Ne kelljen veled veszekedni már megint. – rázta meg a fejét.
- Oké, megyek, csak felveszek valami… zoknit. – próbáltam kitalálni valamit gyorsan.
- De hát van rajtad zokni. – értetlenkedett apa, majd inkább annyiban hagyva a dolgokat kimentek a szobámból George-dzal.
Vajon, hogyha kimászok az erkélyemen, mekkorát eshetek?
Egész héten megpróbáltam elkerülni Melanie-t, hogy még véletlenül se tegyen fel kérdéseket rólam és Zack-ről. Mindössze a közös órákon találkoztunk, ott pedig nem igazán mutatta, hogy tudna bármiről is. Így arra bírtam következtetni, hogy vagy Zack hazudik jól, vagy Melanie-t nem érdekelte annyira ez a dolog.
Brad végül sehova se ment Todd-dal, hanem inkább Ali-vel csináltak valami közös programot, így nem kellett attól félnem, hogy elkezd kérdezősködni nála.
Anya pedig a végén addig-addig hozta fel érveit amellett, hogy miért is kellene elmennem a házasság évfordulójára Zack szüleinek, hogy végül belementem. Bár, az érveket inkább zsarolásnak nevezném, de ő azt állította, hogy ezt a pszichológusa mutatta, és semmi zsarolás nincsen benne.
Zoknimat megtalálva, amit nem is kerestem, mert tényleg volt rajtam, kiléptem a szobámból. Hirtelen nevetések ütötték meg fülemet, így lépteimet lelassítottam. A szobámba nem néztem bele a tükörbe, tehát eléggé megrémisztett szombat esti látványom a folyosói tükörben. Mivel átöltözni nem volt kedvem, így az ebédlő felé közeledve nagyot sóhajtva köszöntem;
- Sziasztok! – mosolyogtam kedvesen, mire észrevettem azt is, amit nem szerettem volna…

* Elisabeth, Zack anyukája

2013. szeptember 22., vasárnap

Tizennyolcadik fejezet.

Sziasztok!
Először is köszönöm a blog harmadik díját  ~Csakegylány~ -nak! :)
Másodszor... nem tudok mit nagyon hozzáfűzni. Nagyon örülnék pár kommentnek, de tudom, hogy itt az iskola meg mindenki elfoglalt, stb. Viszont a pipákat köszönöm!:)
Szerintem ez a vasárnap lesz, amikor a részeket hozom, mert eddig bevált, számomra. Szóval a következő rész is akkora várható. Addig is;
Jó olvasást! xx



- Már mindegy, mindenképpen elkéstünk. – húzott vissza Heather, amikor sietősebbre vettem a tempót. Ugyan első nap még az órarendek beosztása, és órák kiválasztása van, de mégse szeretnék elkésni. Bár, mint utolsó éveseknek, az órák kiválasztásai annyira nem érintenek minket.
- De azért mégse kellene annyit késnünk. – fintorogtam.
- Azért most nem fogok elfutni az iskoláig. – nevetett. – Ugyan késünk, de legalább jól nézünk ki. – kacsintott, mire vigyorogva megráztam a fejed.
- Biztos értékelni fogják, ha ezt mondjuk a portán.
- Főleg ha Chad is ott lesz. – gondolkozott. Chad a portárs fia, és néha ő is ott szokott tevékenykedni az iskolánkban. Heather legnagyobb örömére, Ben ide, vagy oda, szereti megnézni a fiúkat, és a fiúk is szeretik őt, így jól kijönnek egymással. De ezeket nála nem kell komolyan venni, hisz szerinte „miért nem nézhetne meg egy fiút, attól, hogy van barátja”.
- Az egyetlen mentsvárunk. – nevettem, majd az iskolakapun belépve elfogott egy „már megint kezdődik” érzés.
- Még hazamehetünk. – fintorgott. – Ben-nek szólok, hogy ne várjon meg suli után.
- A legfontosabb. – ironizáltam, hihetetlenül sok időt töltenek együtt. Csoda, hogy még nem mentek egymás agyára. Mert az enyémre már igen.
- Kíváncsi vagyok, hogy Rori-ék túl élték-e a nyarat. – forgatta meg a szemét, mire felnevettem.
- De hülye vagy. – löktem meg játékosan. – Találkoztál velük?
- Ja, valahol mintha őket láttam volna fetrengeni a földön. – gondolkozott látványosan.
- Miért nem lepődök meg, hogy Ms. Barnes és Ms. Bell idén is elkésett az első napon. – köszöntött drágalátos irodalom tanárnőnk, mikor az iskolaajtón bementünk.
- Magának is jó reggelt. – mosolygott kedvesen Heather rá, majd a porta felé sétáltunk, hogy egyeztessük az óráinkat, és órarendjeinket.
*

- Mrs. Oldham-mel van az első órátok? – próbált utalni az irodalom tanárunkra Ben, akivel már volt szerencsénk eme csodálatos napon találkoznunk.
- Ahan. – bólogattam értetlenül, nem értettem mit nem kedvelnek benne a diákok, szerintem rendes tanár.
- Még ma úgysem találkoztam Aurora-ékkat, ideje elkezdeni ezt az évet is. – dörzsölte össze a tenyerét. Aurora, és barátnője Dina az iskola két; nem is tudom, hogyan fogalmazzak, legkedveltebb személye a fiúk szemében, míg a lányok inkább csak a „hülye picsákat” látják bennük. Heather, szerintem a legnagyobb „ellenségük”, és az egyetlen, aki vég nélkül beléjük köt, vagy éppen ők kötnek belé. Ezáltal állandóan megy a vita. Mivel én nem vagyok ennek a „szidjuk egymást” dolognak a híve, így próbálok egy békebíró szerepet betölteni. Engem is nagyon, nagyon irritálnak, de muszáj még ezt a pár hónapot kibírnunk velük. Aztán még a nevüket is elfelejtem.
- Csak ne mondj nekik semmit, légy szíves. – húztam közelebb, amikor beértünk a terembe.
- Ha ők nem mondanak semmit, akkor én se. – húzta ki magát, majd köszöntünk a tanárnak. – Az ki ott, mellettük? – kérdezte, mikor leültünk a helyünkre. Amolyan kisebb csoport volt Din-ék köré gyűlve.
- Valami új tanuló lehet. – rántottam meg a vállam.
- Na, akkor kezdjük is el az idei tanév első óráját. – csapta össze a tenyerét Mrs. Oldham, mire szétszéledt a hátsó csoport is.
- Kiket látnak szemeim, Sam és Heather! – jött felénk Rori, mire meglöktem Heather-t, hogy ne mondjon semmit, de ő ezt félreérthette, mert visszaszólt nekik;
- Mi is annyira örülünk neked! – húzta gúnyos vigyorra a száját Thea. – Nem gondoltam volna, hogy kiengednek a toxikológiáról. – tette még hozzá, mire hirtelen megállt bennem az ütő. És más is így lehetet ezzel.
- Látom, valami nem változik. – utalt halkan a tanárnő rájuk. – Majd szünetben folytassák, ha kérhetem. – tette hozzá hangosabban, mire Rori és Dina leültek, pár szúrós pillantást lőve felénk. – Mielőtt belekezdenénk a közepébe, egy új csoporttárssal bővültünk. – mutatott a Rori-ék melletti lányra. – Melanie, légy szíves mondanál magadról pár szót. – kérte a tanár tőle.
- Persze. – mosolygott, majd felállt. – Melanie Patel vagyok, 18 éves, és idén iratkoztam át ebbe az iskolába. Mielőtt felmerülne bennetek a kérdés, hogy miért most jöttem át ide, a válaszom egyszerű, nem jöttem ki jól az előző iskolában lévőekkel. Így végül barátnőim – mutatott itt Rori-ékra. – meggyőztek, hogy iratkozzak át ide. – fejezte be, majd ült vissza a helyére.
- Oké, köszönjük. – bólintott egyet Mrs. Oldham. – Akkor elmondom a követelményeket, vizsgákat erre az évre, és utána el is kezdhetjük a tananyagot. – fordult a táblához, és kezdett el minket elhalmozni információval, miközben ő maga is írt.
- Szóval egy újabb picsát üdvözölhetünk az iskolában. – forgatta meg a szemét Heather, mire felsóhajtottam, és másolni kezdtem a táblára írt dolgokat.

*

- Most akkor ki ez a Melanie? – értetlenkedett továbbra is Conny. Hihetetlen értelmes barátai vannak Ben-nek, komolyan.
- Nem lehetsz ennyire lelassulva. – mondtam neki felé fordulva, majd Heather újra kezdte, elölről.
- Értem már. – bólogatott végül. – Csak olyan össze-vissza mondtátok. – nézett rám.
- Fogd ránk, hogy idióta vagy. – nevettem, mire lebiggyesztette a száját.
- Ben, hogy tudsz még mindig ezzel járni. – mutatott Heather-re Dina, mikor felénk sétált.
- Erre inkább nem válaszolnék, mert nem akarlak megbántani. Úgyhogy inkább arrafelé sétálgass. – mutatott az ellenkezőirányba, mire Dina visszaindult Aurora-ékhoz. – Ne foglalkozz velük! – ölelte át Heather-t, mire a lány megpuszilta őt.
- Szerintem nem szokott. Csak ne felejtsétek el, hogy mi is itt ülünk. – utaltam magamra és Conny-ra, mert nem akartam semmiféle szerelmes megnyilvánulásuknak részese lenni.
- Haha, rettentő vicces vagy, Sammy. – bökött meg Ben, mire elfintorodtam.

*


- Első nap pipa. – demonstrálta a levegőben pipát Conny, mikor hazafelé igyekeztünk a parkolón átvágva az utat. – Jól van, majd találkozunk holnap. Sziasztok. – köszönt el magával rántva Ben-t is, ugyanis egy utcában laknak. Miután a szerelmes pár is fájó búcsút vett egymástól, végre elindulhattunk mi is hazafelé.
- Na, mit csináljunk? – fordult felém Thea kérdőn.
- Aludjunk? – kérdeztem vissza mosolyogva.
- Ne már, én valami izgalmasabbra gondoltam. – merengett, mire az egyik autónál
észrevettem Melanie-t, ahogy egy fiú felé igyekezik.
- Nézd már, barátja is van. – csodálkozott Heather, amit nem értettem, mert Melanie szép lány. És szerintem sejteni lehetett, hogy van valakije. De jobban szemügyre véve az illetőt egy ismerős személyt véltem felfedezni benne.
- Állj! – tettem Heather elé a kezem, hogy megállítsam, így elkerülve azt, hogy Ő is észrevegyen. – Ezt nem akarom elhinni. – szegeztem le a fejem.
- Mi az, mi történt? – fordult felém barátnőm.
- Tudod ki áll ott a kocsinak dőlve? – sóhajtottam.
- Nem, honnan tudnám? Bár, elég jól néz ki. – meresztgette a szemét, feléjük haladva.
- Állj meg, kérlek. – fordultam a másik irányba.
- Ki az? – mosolygott sokat sejtetően.
- Ez bizony az a gyerek, akivel együtt voltam a nyaralás elején. – ráztam meg a fejem tehetetlenül, mikor Heather visszarántott maga mellé.
- Zack? – csodálkozott. Szinte a padlót súrolta az álla.
- Azt hiszem így hívták. – tetettem közönyt, mintha annyi emberrel összeismerkedtem volna.
- Ne légy már ilyen, menjünk már el mellettük. Látni szeretném az arcát. – kezdet el húzni az irányukba. Megfordult a fejembe, hogy rendezek egy „engedj már el” hisztit, de tudtam, hogy azzal csak magunkra vonnám a figyelmüket, így meg, ha szerencsénk van észre se vesznek.
- Olyan egy... vagy. – inkább nem mondtam ki, hogy mi.
- Mond ki nyugodtan, nem sértődök meg. – nevettet hangosabban.
- Csak ne szólj hozzájuk, kérlek. – próbáltam le csitítani.
- Nem fogok, ígérem. – haladtunk el mellettük feltűnésmentesen. Mivel Melanie éppen rettentően magyarázott valamit, így nem volt nagy esély, hogy észrevesznek.
- Uhh, sziasztok! – szólt utánunk Melanie, mire Heather-re nézve jeleztem, hogy ne merjen hátra nézni. De természetesen nem vette a jeleimet, miért is tette volna?
- Szia! – vette fel angyali mosolyát Thea visszafordulva hozzájuk, én pedig, mint egy teljesen hülye neki háttal álltam.
- Lehet egy kérdésem? – jött mellénk Mel.
- Persze. – nem hiszem el, hogy beszélgetésbe kezdenek.
- Valami baj van, Sam? – kérdezte Melanie, mire muszáj volt megfordulnom.
- Nem, csak… - halkultam el, mert hirtelen nem jutott semmi se az eszembe. Heather vette a lapot és beszélgetésbe kezdett. Továbbra se mertem fel nézni, bár Zack a kocsi mögött telefonált.
- Úgy vettem észre, hogy ti nem vagytok jóba Rori-ékkal, viszont én nem szeretnék senkivel sem rosszba lenni. – mosolygott. – Úgyhogy én nem vagyok benne semmilyen vitában sem.
- Rori és Dina egy külön teremtés, nem igazán lehet velük jóba lenni. – nevettet Heather, mire megböktem. – De, természetesen mi se szeretnénk senkivel se rosszban lenni. – mosolygott végül, mire én is Melanie-ra nézve elmosolyodtam. Egy teljes pillanatig, aztán elástam volna magam. Valahova nagyon mélyre.
- Mehetünk, Mel? – ért oda a barátja mellé.
- Persze. – mosolygott rá. – Jajj, bemutatom a barátomat Zack-et. – tette hozzá végül. – Ő Sam és Heather. - mutatott ránk mire felnéztem, és találkozott a tekintetem Zack-ével. Először meglepettséget fedeztem fel benne, majd még nagyobb meglepettséget.
- Ööö… Sziasztok! – vakarta meg a tarkóját.
- Szia, Zack! – mosolygott gúnyosan rá Heather, mire beletúrtam a hajamba.
- Szóval örülök, hogy meg tudtuk beszélni a dolgokat. – mosolygott ránk Mel, majd köztem és Zack között kezdte a fejét jártatni. A fejemet megrázva jeleztem, hogy ideje menni, és szánalmat tükrözve belenéztem Zack szemébe. – Ti ismeritek egymást? – kérdezte végül.
- Maximum ismertük. – sóhajtottam gúnyos mosollyal a számon, majd Heather-t magammal húzva eltűntünk mellőlük. Zack összehúzott szemmel, és aggodalommal nézett rám, Melanie meg nem értette, hogy mi is történt itt, úgyhogy barátja felé fordulva, gondolom kérdőre vonta. De nem igazán érdekelnek. Örülök, hogy ilyen gyorsan túllépett…

2013. szeptember 15., vasárnap

Tizenhetedik fejezet.


Sziasztok!:)
Ez most egy ilyen átkötő, semmilyen rész lett, de muszáj volt belerakni egy ilyet is. Azért remélem, hogy tetszik majd, ha csak egy picurkát is :)
A következő rész kilétéről nincs információm, de ha hamarabb nem is, jövőhét hétvége felé biztos jön. Addig is várok minden visszajelzést ;)
Jó olvasást!xx


*Két hónappal később*


„Zack nem tudja mit veszített. Tudom, hogy Sam érez valamit iránta, akármennyire is tagadja. Sose fogja bevallani, de csak rá kell nézni, amikor Róla kérdezem.” – Heather.

- Végre itthon! – léptem be házunk ajtaján ledobva cuccaimat.
- Már veheted is fel, mert úgyis fel kell vinned. – bökött meg hátulról Brad, mire fintorogva ugyan, de felkaptam a ledobott táskáimat a földről, hogy felmenjek a szobámba. Anya elkezdett kipakolni, apa leült a nappaliba és eldőlt a kanapén, mondva, hogy sokat vezetett, George pedig evett.
A szobámba felérve megcsörrent a telefonom, ami Heather nevét jelezte ki.
- Hazaértetek? – kérdezte.
- Igen, itthon vagyunk. – kezdtem el kipakolni a bőröndömből.
- Akkor megyek. – rakta le azzal a telefont, majd tovább pakolásztam.
Negyed óra múlva a csöngő jelezte, hogy megérkezett és a szobámba érve be is bizonyosodott sejtésem.
- Na, hívott már? – ölelt meg mosolyogva.
- Abban a két órában, mikor utoljára beszéltünk? – nevettem. – Nem, és nem is fog. – Egyszer sem hívott fel, pedig azt mondta keresni fog. Igazából akkor rosszul esett, most már túlléptem rajta, valamennyire.
- Annyira nagyon hiányoztál! – ölelt meg újra, mire rá mosolyogtam.
- Most már itt vagyok, és élvezhetjük mind a két napot, ami még maradt a szünetből. – fintorogtam, mert eszembe jutott, hogy hétfőn iskola. Utolsó év, tele izgalmakkal, és izgulással.
- Holnap olyan bulit csapunk, hogy attól fog zengeni fél London. – dőlt el az ágyamon Heather.
- Miért nem az egész? – folytattam a kipakolást.
- Túl nagy ahhoz. Ben azt mondta, hogy keresünk neked valami igazán rendes fiút, úgyhogy készülj. – vigyorgott idétlenül. Ben a barátja, évszázadok óta együtt vannak. Amolyan barátságból alakult szerelem az övéké.
- Ben tartsa meg magának az ötleteit. – fintorogtam.
- Szerintem nem rossz ötlet. – húzta össze a szemét.
- Aztán megint megtalálja a leghülyébb haverját. Köszi, de nem kérek belőletek. – löktem meg vigyorogva, mire sértődötten felhúzta az orrát.
- Majd mondom Ben-nek. – fenyegetett, mire felnevettem.
- Most aztán teljesen megijedtem. – mire a telefonja csipogni kezdett. – Hihetetlen, hogy nem bírtok ki egymás nélkül 2 percet. – mosolyogtam.
- Fontos mondanivalója volt. – ült fel az ágyamon, hogy hátát az ágytámlának támassza.
- Képzelem. – forgattam meg a szemem.
- Aaron-nal van. – nézett ki a telefonjából.
- Mit keres vele Aaron? – közeledtem felé, hogy leüljek az ágyra.
- Nemtom’. – rázta meg a fejét. – Mostanában jóba lettek.
- Ez komoly? – kerekedtek ki a szemeim. – Mindig is utálta. – értetlenkedtem.
- Nem tudom mi lett vele, egyik buliban összefutottunk vele meg Lia-val és ott összehaverkodtak. – nézett felém óvatosan. – Ne borulj ki.
- Pedig közel vagyok hozzá. Elmegyek 2 hónapra és Ben összehaverkodik Aaron-nel? Pont Ő, aki az egyik legjobban volt a kapcsolatunk ellen? – emeltem meg a hangom. Ben-nel mindig is különleges kapcsolatom volt. A második bátyámként tekintettem rá, és mivel a legjobb barátnőm barátja, így sok időt töltök vele is, akárcsak Heather-rel.
- Jó, tudom most ez furin hangzik, de Aaron megváltozott. – tette fel védelmezően kezeit.
- Na, ne kezd te is. Megtért, meggyónta bűneit, és szenté avatta London, vagy mi van? – keltem fel az ágyról.
- Dehogyis! Szó sincs ilyenről. Én nem szerettem meg továbbra se, viszont Ben társaságába bekerült. De én utálom, veled együtt. – mosolygott kedvesen.
- Úgy tűnik akkor csak ketten maradtunk. – mosolyogtam keserűen.

*

- Haragszom rád, igen. – kulcsoltam össze kezeimet magam előtt, mikor Ben mosolyogva üdvözölni szeretett volna.
- Esküszöm megváltozott, jó irányba. – ölelt meg puszit nyomva az arcomra.
- És ezért máris vele kell lógni? Ne nevetess már! – toltam el magamtól, majd elindultam ahova készültünk.
- Oké, igazad van. – adta meg végül magát, majd átkarolva az én és Heather vállamat indultunk el az éjszakában. – De attól még jó fej volt mostanában. – tette még hozzá, amit inkább szó nélkül hagytam, mert nem volt értelme ezen veszekedni.

*

Az este folyamán bebizonyosodott számomra, hogy Aaron valóban más lett, és legnagyobb megdöbbenésemre egész jól kijöttünk egymással. Sose leszünk puszipajtások, de örülök, hogy nem veszekszünk egymás társaságában. Lehet Lia a számára tökéletes lány. Furcsa lehet, hogy én mondom ezt, aki a barátnője volt, de ez az igazság. Mivel holnap iskola, ezért úgy gondoltam, hogy kipihenem magam, a látszat kedvéért legalább tűnjek már frissnek az első napon. De természetesen nem sikerült megvalósítanom, mert hirtelen minden eszembe jutott este 9 felé. Köztük a „de gyorsan elszaladt az idő”, „vajon holnap mibe menjek”, „rendet kellene raknom a szekrényemben”, „el kellene pakolnom a tavalyi papírjaimat”. Úgyhogy eleget téve eme „késztetéseimnek” elkezdtem pakolgatni a szobámba, a családom legnagyobb örömére. Végül éjfél felé lefeküdtem, azon gondolkozva, ha abban a percben elalszom, akkor még hány óra, perc és másodpercem van, hogy kipihenhessem magam.

*

Mondanom sem kell, mennyire örültem az ébresztő csörgésének. Úgy éreztem magam, mint aki semmit nem pihent a nyáron, és az „első napon legalább nézzünk már ki jól” tervem sem jött össze. Pedig nagyon igyekeztem, csakhogy egy kis időre visszacsuktam a szemem, és elaludtam.
- Úristen. – rontott be anya a szobámba, elhúzva a függönyömet. – Ne mondd, hogy még nem keltél fel.
- Olyan szörnyű, hogy hétfő lett. – mondtam még mindig csukott szemmel. Bár nem ez érdekelte, de perpillanat ez járt a fejembe így megosztottam vele.
- Attól még fel kell kelned, mert elkésel. – hagyta el a szobámat szúrós pillantásait magával véve.
Erőt vetve magamon a fürdőbe mentem, hogy rendbe szedjem magam, és szóljak Heather-nek, hogy késni fogunk, ha együtt megyünk.