2013. szeptember 28., szombat

Tizenkilencedik fejezet.

Sziasztok!:)
Köszönöm a kommenteket, és üdvözlöm azokat, akik nem rég találtak rá a blogomra ;D
Ezek után már valami izgalmasabb résszel jelentkezek, megígérem :)
Remélem azért tetszeni fog a fejezet, habár én nem vagyok megelégedve vele teljes mértékben...
További szép napot mindenkinek! :)
 Jó olvasást. xx


- Most ezt miért kellett? – kérdezte végül Heather, mikor már jó messze voltunk tőlük.
- Mit? – értetlenkedtem.
- Ezt a végére. Nem tudod mi történhetett, ne kezdj el összeesküvés-elméleteket kreálni. – mosolygott.
- Nem kreáltam semmit. Melanie kérdezett valamit én pedig válaszoltam.
- Oké. – tette fel védelmezően kezeit. – De ha én a te helyedben lennék, utánajárnék a dolgoknak.
- Egyszerűen nem érdekel, nincs mi után utánajárni.
- Nem összeveszni akarok veled, de ha nem érdekelne, nem háborognál rajta ennyit. Látom, hogy folyamatosan kattog az agyad. – mosolygott kedvesen továbbra is, ami jelen pillanatban még jobban felidegesített.
- Akkor zárjuk le most a témát. – mondtam.
- Tehát nem cáfolod meg, amit mondtam az előbb? – puhatolózott tovább.
- Nem, nem cáfolom meg, de alá sem támasztom. – ráztam meg a fejem.
- Viszont azt tudod, hogy Ő keresni fog. – tette hozzá még.
- Dehogy fog keresni. Ugyan miért keresne, éppen most? – ráncoltam a szemöldököm.
- Látszott rajta, hogy érdekled még.
- Ugyan már, Heather, ezt most te se gondolod komolyan. – sóhajtottam.
- Én láttam, amit láttam. – rázta meg a vállát.
- Ne folytassuk tovább, mert nem akarok veszekedni veled.
- Nem kellene veszekednünk, de tudod, hogy igazam van. – mondta teljesen nyugodt hangon.
- Szerintem jelentkezz az iskola pszichológusnál segítőnek, mert teljesen olyan a hangod, mint egy agyturkásznak. – mosolyogtam el végül én is.
- Témaváltás, Barnes? – húzta fel a szemöldökét, mire felnevettem.

*

- Megjöttem. – dobtam le otthon a táskámat, majd a konyhába igyekezve Brad-del találtam szembe magam. – Többiek? – kérdeztem a hűtőhöz lépve.
- Szokásos helyeken. – mondta két falat között.
- Ez mi? – forgattam a kezemben egy levelet, amit a pulton találtam.
- Nemtom’. Nem láttam. – rázta meg a vállát hanyagul. – Mi van ráírva?
- Valami meghívó. – kezdtem el bontani, végül is én is a Barnes-család részese vagyok, nem? – Házassági évfordulóra vagyunk hivatalosak. – összegeztem az első 3 mondatot.
- Kiére?
- Nem tudom, nem látom a nevet. – ezzel Brad kivette a kezemből, majd mosolyogva rám nézett.
- Mr. Cope és Mrs. Cope 25. házassági évfordulójára megyünk. – nézett rám.
- Mentek. – javítottam ki.
- Ááá, felejtős. Ez családi program. – húzta kárörvendő mosolyra a száját. Azért nem akármilyen együtt érző bátyám van.
- Persze „családi program”. – rajzoltam macskakörmöket a levegőbe. – Viszont még anyáék úgy sem látták, így… - kapcsolt fel a kislámpa a fejemben, majd Brad kezéhez nyúlva ki akartam venni a meghívót.
- Hamarabb kell felkelned ehhez. – rakta zsebre. – Úgyis felhívják még anyáékat, szóval úgyse úszod meg. – ült vissza enni.
- Mindegy, addig még kitalálok valamit. – engedtem ki a bent tartott levegőt.
- Most miért? Legalább tudsz beszélni Zack-kel. – értetlenkedett.
- Már tudtam.
- Lemaradtam valamiről? – fordult felém érdeklődve.
- Jött egy új lány az iskolánkba, Melanie. Most, ahogy jöttünk haza találkoztunk vele és a barátjával a parkolóban. Aki nem más volt, mint Zack. – ültem le én is mellé egy tányér levessel.
- És honnan gondolod, hogy a barátja?
- Így mutatta be nekünk.
- Sam, kezdem azt hinni, hogy te kifogod azt az 10% ellenkező nemet, akik kihasználják a másik felet. – nevetett.
- Rettentő vicces vagy, Brad. – forgattam meg a szemem.
- Csak vicceltem. Majd kikérdezem Todd-ot, állítólag el akar menni valahová a hétvégén. – osztotta meg velem terveit.
- Nehogy meg merd csinálni! Neki ehhez semmi köze, sőt igazából neked se… - sóhajtottam.
- Majd még átgondolom, attól függ, milyen leszel velem a hét további részében. – mosolygott kárörvendően.
- De egy izé vagy. – háborodtam fel. – Hogy lehetsz ilyen az egyetlen húgoddal?– szomorodtam el látványosan.
- Tudod, hogy szeretlek. – mosolygott rám.
- Persze.
- Akkor ezt megbeszéltük. – bólogatott, mire felnevettem.
- Azért ez eléggé vicces. – mondtam két kanál leves között.
- Mi? – nézett rám kérdőn.
- Hogy meghívtak minket.
- Erre most nem tudok mit mondani. Elmegyünk, ott leszünk, vigyorgunk kettőt és eljövünk.
- Hazajössz velem? – hitetlenkedtem.
- Persze, nekem sincs kedvem semmi ilyesmihez. – mosolygott. - Főleg, ha Ali-t nem tudom elráncigálni magammal. – gondolkozott. – Majd el ne felejtsük megkérdezni tőle, hogy van-e kedve.
- Vagyis te ne felejtsd el. Te találkozol vele leghamarabb kettőnk közül.
- Jó, de ha hétvégéig nem mondanám neki, akkor majd szólj rám.
- Itt lesz hétvégén? – kérdeztem izgatottan.
- Igen. – nevetett. Alison, Brad barátnője, aki albérletben lakik barátnőjével, mert tanulmányainak folytatása érdekében felköltözött Londonba, szüleit otthon, Bristol-ban hagyva.
- Uuh, akkor majd csinálunk egy filmnézős-délutánt. – csaptam össze a tenyerem izgatottan.
- Csak ne valami romantikus film legyen. – fintorgott.
- Ki mondta, hogy te is részt vehetsz rajta? – nevettem mire az asztal alatt lábon rúgott.

*

- Sziasztok! – nyitott ajtót anya valakiknek. Mivel nem igazán erőltettem meg magam, hogy felkeljek az ágyamból, így csak a hangokból próbáltam kiszűrni, hogy kik jöhettek.
- Sam! – nyitott be George. – Apa szólt, hogy gyere le.
- Miért? – érdeklődtem.
- Tudod kik jöttek? – vigyorgott.
- Nem? – kérdeztem vissza válaszától félve.
- Tudod, anya még hét elején felhívta Elisabeth-éket… - kezdett bele, de még időben leállítottam.
- Ne folytasd! – ugrottam fel az ágyamból.
- …hogy meghívja őket vacsorára. – csapta össze a tenyerét izgatottan.
- Azok nem Elisabeth-ék* voltak, hanem Mamáék. – próbáltam menteni a menthetőt, mert én így tudtam.
- Nem, Mamáék hívtak meg minket hozzájuk. – helyeselt.
- Akkor én lemaradtam valamiről? – ráncoltam a homlokom.
- Nem, mondták neked is, csak nem figyeltél.
- Dehogyisnem! Egyébként is hány óra van?
- Délután 5. – mosolygott, mire megdobtam egy párnával.
- Gyertek már le, légy szíves! – jött be apa is a szobámba. – Tudod Sam, ha már segíteni nem tudtál, legalább gyere le.
- Nem is tudtam semmiféle vacsoráról. – háborodtam fel.
- Pedig mondtuk.
- És Brad miért mehetett el? Tuti direkt lógott meg! - háborogtam továbbra is, ugyanis Ali-vel moziba mentek, mert a filmnézős-délutánunkat elhalasztottuk a következő hétvégére.
- Ne kelljen veled veszekedni már megint. – rázta meg a fejét.
- Oké, megyek, csak felveszek valami… zoknit. – próbáltam kitalálni valamit gyorsan.
- De hát van rajtad zokni. – értetlenkedett apa, majd inkább annyiban hagyva a dolgokat kimentek a szobámból George-dzal.
Vajon, hogyha kimászok az erkélyemen, mekkorát eshetek?
Egész héten megpróbáltam elkerülni Melanie-t, hogy még véletlenül se tegyen fel kérdéseket rólam és Zack-ről. Mindössze a közös órákon találkoztunk, ott pedig nem igazán mutatta, hogy tudna bármiről is. Így arra bírtam következtetni, hogy vagy Zack hazudik jól, vagy Melanie-t nem érdekelte annyira ez a dolog.
Brad végül sehova se ment Todd-dal, hanem inkább Ali-vel csináltak valami közös programot, így nem kellett attól félnem, hogy elkezd kérdezősködni nála.
Anya pedig a végén addig-addig hozta fel érveit amellett, hogy miért is kellene elmennem a házasság évfordulójára Zack szüleinek, hogy végül belementem. Bár, az érveket inkább zsarolásnak nevezném, de ő azt állította, hogy ezt a pszichológusa mutatta, és semmi zsarolás nincsen benne.
Zoknimat megtalálva, amit nem is kerestem, mert tényleg volt rajtam, kiléptem a szobámból. Hirtelen nevetések ütötték meg fülemet, így lépteimet lelassítottam. A szobámba nem néztem bele a tükörbe, tehát eléggé megrémisztett szombat esti látványom a folyosói tükörben. Mivel átöltözni nem volt kedvem, így az ebédlő felé közeledve nagyot sóhajtva köszöntem;
- Sziasztok! – mosolyogtam kedvesen, mire észrevettem azt is, amit nem szerettem volna…

* Elisabeth, Zack anyukája

2013. szeptember 22., vasárnap

Tizennyolcadik fejezet.

Sziasztok!
Először is köszönöm a blog harmadik díját  ~Csakegylány~ -nak! :)
Másodszor... nem tudok mit nagyon hozzáfűzni. Nagyon örülnék pár kommentnek, de tudom, hogy itt az iskola meg mindenki elfoglalt, stb. Viszont a pipákat köszönöm!:)
Szerintem ez a vasárnap lesz, amikor a részeket hozom, mert eddig bevált, számomra. Szóval a következő rész is akkora várható. Addig is;
Jó olvasást! xx



- Már mindegy, mindenképpen elkéstünk. – húzott vissza Heather, amikor sietősebbre vettem a tempót. Ugyan első nap még az órarendek beosztása, és órák kiválasztása van, de mégse szeretnék elkésni. Bár, mint utolsó éveseknek, az órák kiválasztásai annyira nem érintenek minket.
- De azért mégse kellene annyit késnünk. – fintorogtam.
- Azért most nem fogok elfutni az iskoláig. – nevetett. – Ugyan késünk, de legalább jól nézünk ki. – kacsintott, mire vigyorogva megráztam a fejed.
- Biztos értékelni fogják, ha ezt mondjuk a portán.
- Főleg ha Chad is ott lesz. – gondolkozott. Chad a portárs fia, és néha ő is ott szokott tevékenykedni az iskolánkban. Heather legnagyobb örömére, Ben ide, vagy oda, szereti megnézni a fiúkat, és a fiúk is szeretik őt, így jól kijönnek egymással. De ezeket nála nem kell komolyan venni, hisz szerinte „miért nem nézhetne meg egy fiút, attól, hogy van barátja”.
- Az egyetlen mentsvárunk. – nevettem, majd az iskolakapun belépve elfogott egy „már megint kezdődik” érzés.
- Még hazamehetünk. – fintorgott. – Ben-nek szólok, hogy ne várjon meg suli után.
- A legfontosabb. – ironizáltam, hihetetlenül sok időt töltenek együtt. Csoda, hogy még nem mentek egymás agyára. Mert az enyémre már igen.
- Kíváncsi vagyok, hogy Rori-ék túl élték-e a nyarat. – forgatta meg a szemét, mire felnevettem.
- De hülye vagy. – löktem meg játékosan. – Találkoztál velük?
- Ja, valahol mintha őket láttam volna fetrengeni a földön. – gondolkozott látványosan.
- Miért nem lepődök meg, hogy Ms. Barnes és Ms. Bell idén is elkésett az első napon. – köszöntött drágalátos irodalom tanárnőnk, mikor az iskolaajtón bementünk.
- Magának is jó reggelt. – mosolygott kedvesen Heather rá, majd a porta felé sétáltunk, hogy egyeztessük az óráinkat, és órarendjeinket.
*

- Mrs. Oldham-mel van az első órátok? – próbált utalni az irodalom tanárunkra Ben, akivel már volt szerencsénk eme csodálatos napon találkoznunk.
- Ahan. – bólogattam értetlenül, nem értettem mit nem kedvelnek benne a diákok, szerintem rendes tanár.
- Még ma úgysem találkoztam Aurora-ékkat, ideje elkezdeni ezt az évet is. – dörzsölte össze a tenyerét. Aurora, és barátnője Dina az iskola két; nem is tudom, hogyan fogalmazzak, legkedveltebb személye a fiúk szemében, míg a lányok inkább csak a „hülye picsákat” látják bennük. Heather, szerintem a legnagyobb „ellenségük”, és az egyetlen, aki vég nélkül beléjük köt, vagy éppen ők kötnek belé. Ezáltal állandóan megy a vita. Mivel én nem vagyok ennek a „szidjuk egymást” dolognak a híve, így próbálok egy békebíró szerepet betölteni. Engem is nagyon, nagyon irritálnak, de muszáj még ezt a pár hónapot kibírnunk velük. Aztán még a nevüket is elfelejtem.
- Csak ne mondj nekik semmit, légy szíves. – húztam közelebb, amikor beértünk a terembe.
- Ha ők nem mondanak semmit, akkor én se. – húzta ki magát, majd köszöntünk a tanárnak. – Az ki ott, mellettük? – kérdezte, mikor leültünk a helyünkre. Amolyan kisebb csoport volt Din-ék köré gyűlve.
- Valami új tanuló lehet. – rántottam meg a vállam.
- Na, akkor kezdjük is el az idei tanév első óráját. – csapta össze a tenyerét Mrs. Oldham, mire szétszéledt a hátsó csoport is.
- Kiket látnak szemeim, Sam és Heather! – jött felénk Rori, mire meglöktem Heather-t, hogy ne mondjon semmit, de ő ezt félreérthette, mert visszaszólt nekik;
- Mi is annyira örülünk neked! – húzta gúnyos vigyorra a száját Thea. – Nem gondoltam volna, hogy kiengednek a toxikológiáról. – tette még hozzá, mire hirtelen megállt bennem az ütő. És más is így lehetet ezzel.
- Látom, valami nem változik. – utalt halkan a tanárnő rájuk. – Majd szünetben folytassák, ha kérhetem. – tette hozzá hangosabban, mire Rori és Dina leültek, pár szúrós pillantást lőve felénk. – Mielőtt belekezdenénk a közepébe, egy új csoporttárssal bővültünk. – mutatott a Rori-ék melletti lányra. – Melanie, légy szíves mondanál magadról pár szót. – kérte a tanár tőle.
- Persze. – mosolygott, majd felállt. – Melanie Patel vagyok, 18 éves, és idén iratkoztam át ebbe az iskolába. Mielőtt felmerülne bennetek a kérdés, hogy miért most jöttem át ide, a válaszom egyszerű, nem jöttem ki jól az előző iskolában lévőekkel. Így végül barátnőim – mutatott itt Rori-ékra. – meggyőztek, hogy iratkozzak át ide. – fejezte be, majd ült vissza a helyére.
- Oké, köszönjük. – bólintott egyet Mrs. Oldham. – Akkor elmondom a követelményeket, vizsgákat erre az évre, és utána el is kezdhetjük a tananyagot. – fordult a táblához, és kezdett el minket elhalmozni információval, miközben ő maga is írt.
- Szóval egy újabb picsát üdvözölhetünk az iskolában. – forgatta meg a szemét Heather, mire felsóhajtottam, és másolni kezdtem a táblára írt dolgokat.

*

- Most akkor ki ez a Melanie? – értetlenkedett továbbra is Conny. Hihetetlen értelmes barátai vannak Ben-nek, komolyan.
- Nem lehetsz ennyire lelassulva. – mondtam neki felé fordulva, majd Heather újra kezdte, elölről.
- Értem már. – bólogatott végül. – Csak olyan össze-vissza mondtátok. – nézett rám.
- Fogd ránk, hogy idióta vagy. – nevettem, mire lebiggyesztette a száját.
- Ben, hogy tudsz még mindig ezzel járni. – mutatott Heather-re Dina, mikor felénk sétált.
- Erre inkább nem válaszolnék, mert nem akarlak megbántani. Úgyhogy inkább arrafelé sétálgass. – mutatott az ellenkezőirányba, mire Dina visszaindult Aurora-ékhoz. – Ne foglalkozz velük! – ölelte át Heather-t, mire a lány megpuszilta őt.
- Szerintem nem szokott. Csak ne felejtsétek el, hogy mi is itt ülünk. – utaltam magamra és Conny-ra, mert nem akartam semmiféle szerelmes megnyilvánulásuknak részese lenni.
- Haha, rettentő vicces vagy, Sammy. – bökött meg Ben, mire elfintorodtam.

*


- Első nap pipa. – demonstrálta a levegőben pipát Conny, mikor hazafelé igyekeztünk a parkolón átvágva az utat. – Jól van, majd találkozunk holnap. Sziasztok. – köszönt el magával rántva Ben-t is, ugyanis egy utcában laknak. Miután a szerelmes pár is fájó búcsút vett egymástól, végre elindulhattunk mi is hazafelé.
- Na, mit csináljunk? – fordult felém Thea kérdőn.
- Aludjunk? – kérdeztem vissza mosolyogva.
- Ne már, én valami izgalmasabbra gondoltam. – merengett, mire az egyik autónál
észrevettem Melanie-t, ahogy egy fiú felé igyekezik.
- Nézd már, barátja is van. – csodálkozott Heather, amit nem értettem, mert Melanie szép lány. És szerintem sejteni lehetett, hogy van valakije. De jobban szemügyre véve az illetőt egy ismerős személyt véltem felfedezni benne.
- Állj! – tettem Heather elé a kezem, hogy megállítsam, így elkerülve azt, hogy Ő is észrevegyen. – Ezt nem akarom elhinni. – szegeztem le a fejem.
- Mi az, mi történt? – fordult felém barátnőm.
- Tudod ki áll ott a kocsinak dőlve? – sóhajtottam.
- Nem, honnan tudnám? Bár, elég jól néz ki. – meresztgette a szemét, feléjük haladva.
- Állj meg, kérlek. – fordultam a másik irányba.
- Ki az? – mosolygott sokat sejtetően.
- Ez bizony az a gyerek, akivel együtt voltam a nyaralás elején. – ráztam meg a fejem tehetetlenül, mikor Heather visszarántott maga mellé.
- Zack? – csodálkozott. Szinte a padlót súrolta az álla.
- Azt hiszem így hívták. – tetettem közönyt, mintha annyi emberrel összeismerkedtem volna.
- Ne légy már ilyen, menjünk már el mellettük. Látni szeretném az arcát. – kezdet el húzni az irányukba. Megfordult a fejembe, hogy rendezek egy „engedj már el” hisztit, de tudtam, hogy azzal csak magunkra vonnám a figyelmüket, így meg, ha szerencsénk van észre se vesznek.
- Olyan egy... vagy. – inkább nem mondtam ki, hogy mi.
- Mond ki nyugodtan, nem sértődök meg. – nevettet hangosabban.
- Csak ne szólj hozzájuk, kérlek. – próbáltam le csitítani.
- Nem fogok, ígérem. – haladtunk el mellettük feltűnésmentesen. Mivel Melanie éppen rettentően magyarázott valamit, így nem volt nagy esély, hogy észrevesznek.
- Uhh, sziasztok! – szólt utánunk Melanie, mire Heather-re nézve jeleztem, hogy ne merjen hátra nézni. De természetesen nem vette a jeleimet, miért is tette volna?
- Szia! – vette fel angyali mosolyát Thea visszafordulva hozzájuk, én pedig, mint egy teljesen hülye neki háttal álltam.
- Lehet egy kérdésem? – jött mellénk Mel.
- Persze. – nem hiszem el, hogy beszélgetésbe kezdenek.
- Valami baj van, Sam? – kérdezte Melanie, mire muszáj volt megfordulnom.
- Nem, csak… - halkultam el, mert hirtelen nem jutott semmi se az eszembe. Heather vette a lapot és beszélgetésbe kezdett. Továbbra se mertem fel nézni, bár Zack a kocsi mögött telefonált.
- Úgy vettem észre, hogy ti nem vagytok jóba Rori-ékkal, viszont én nem szeretnék senkivel sem rosszba lenni. – mosolygott. – Úgyhogy én nem vagyok benne semmilyen vitában sem.
- Rori és Dina egy külön teremtés, nem igazán lehet velük jóba lenni. – nevettet Heather, mire megböktem. – De, természetesen mi se szeretnénk senkivel se rosszban lenni. – mosolygott végül, mire én is Melanie-ra nézve elmosolyodtam. Egy teljes pillanatig, aztán elástam volna magam. Valahova nagyon mélyre.
- Mehetünk, Mel? – ért oda a barátja mellé.
- Persze. – mosolygott rá. – Jajj, bemutatom a barátomat Zack-et. – tette hozzá végül. – Ő Sam és Heather. - mutatott ránk mire felnéztem, és találkozott a tekintetem Zack-ével. Először meglepettséget fedeztem fel benne, majd még nagyobb meglepettséget.
- Ööö… Sziasztok! – vakarta meg a tarkóját.
- Szia, Zack! – mosolygott gúnyosan rá Heather, mire beletúrtam a hajamba.
- Szóval örülök, hogy meg tudtuk beszélni a dolgokat. – mosolygott ránk Mel, majd köztem és Zack között kezdte a fejét jártatni. A fejemet megrázva jeleztem, hogy ideje menni, és szánalmat tükrözve belenéztem Zack szemébe. – Ti ismeritek egymást? – kérdezte végül.
- Maximum ismertük. – sóhajtottam gúnyos mosollyal a számon, majd Heather-t magammal húzva eltűntünk mellőlük. Zack összehúzott szemmel, és aggodalommal nézett rám, Melanie meg nem értette, hogy mi is történt itt, úgyhogy barátja felé fordulva, gondolom kérdőre vonta. De nem igazán érdekelnek. Örülök, hogy ilyen gyorsan túllépett…

2013. szeptember 15., vasárnap

Tizenhetedik fejezet.


Sziasztok!:)
Ez most egy ilyen átkötő, semmilyen rész lett, de muszáj volt belerakni egy ilyet is. Azért remélem, hogy tetszik majd, ha csak egy picurkát is :)
A következő rész kilétéről nincs információm, de ha hamarabb nem is, jövőhét hétvége felé biztos jön. Addig is várok minden visszajelzést ;)
Jó olvasást!xx


*Két hónappal később*


„Zack nem tudja mit veszített. Tudom, hogy Sam érez valamit iránta, akármennyire is tagadja. Sose fogja bevallani, de csak rá kell nézni, amikor Róla kérdezem.” – Heather.

- Végre itthon! – léptem be házunk ajtaján ledobva cuccaimat.
- Már veheted is fel, mert úgyis fel kell vinned. – bökött meg hátulról Brad, mire fintorogva ugyan, de felkaptam a ledobott táskáimat a földről, hogy felmenjek a szobámba. Anya elkezdett kipakolni, apa leült a nappaliba és eldőlt a kanapén, mondva, hogy sokat vezetett, George pedig evett.
A szobámba felérve megcsörrent a telefonom, ami Heather nevét jelezte ki.
- Hazaértetek? – kérdezte.
- Igen, itthon vagyunk. – kezdtem el kipakolni a bőröndömből.
- Akkor megyek. – rakta le azzal a telefont, majd tovább pakolásztam.
Negyed óra múlva a csöngő jelezte, hogy megérkezett és a szobámba érve be is bizonyosodott sejtésem.
- Na, hívott már? – ölelt meg mosolyogva.
- Abban a két órában, mikor utoljára beszéltünk? – nevettem. – Nem, és nem is fog. – Egyszer sem hívott fel, pedig azt mondta keresni fog. Igazából akkor rosszul esett, most már túlléptem rajta, valamennyire.
- Annyira nagyon hiányoztál! – ölelt meg újra, mire rá mosolyogtam.
- Most már itt vagyok, és élvezhetjük mind a két napot, ami még maradt a szünetből. – fintorogtam, mert eszembe jutott, hogy hétfőn iskola. Utolsó év, tele izgalmakkal, és izgulással.
- Holnap olyan bulit csapunk, hogy attól fog zengeni fél London. – dőlt el az ágyamon Heather.
- Miért nem az egész? – folytattam a kipakolást.
- Túl nagy ahhoz. Ben azt mondta, hogy keresünk neked valami igazán rendes fiút, úgyhogy készülj. – vigyorgott idétlenül. Ben a barátja, évszázadok óta együtt vannak. Amolyan barátságból alakult szerelem az övéké.
- Ben tartsa meg magának az ötleteit. – fintorogtam.
- Szerintem nem rossz ötlet. – húzta össze a szemét.
- Aztán megint megtalálja a leghülyébb haverját. Köszi, de nem kérek belőletek. – löktem meg vigyorogva, mire sértődötten felhúzta az orrát.
- Majd mondom Ben-nek. – fenyegetett, mire felnevettem.
- Most aztán teljesen megijedtem. – mire a telefonja csipogni kezdett. – Hihetetlen, hogy nem bírtok ki egymás nélkül 2 percet. – mosolyogtam.
- Fontos mondanivalója volt. – ült fel az ágyamon, hogy hátát az ágytámlának támassza.
- Képzelem. – forgattam meg a szemem.
- Aaron-nal van. – nézett ki a telefonjából.
- Mit keres vele Aaron? – közeledtem felé, hogy leüljek az ágyra.
- Nemtom’. – rázta meg a fejét. – Mostanában jóba lettek.
- Ez komoly? – kerekedtek ki a szemeim. – Mindig is utálta. – értetlenkedtem.
- Nem tudom mi lett vele, egyik buliban összefutottunk vele meg Lia-val és ott összehaverkodtak. – nézett felém óvatosan. – Ne borulj ki.
- Pedig közel vagyok hozzá. Elmegyek 2 hónapra és Ben összehaverkodik Aaron-nel? Pont Ő, aki az egyik legjobban volt a kapcsolatunk ellen? – emeltem meg a hangom. Ben-nel mindig is különleges kapcsolatom volt. A második bátyámként tekintettem rá, és mivel a legjobb barátnőm barátja, így sok időt töltök vele is, akárcsak Heather-rel.
- Jó, tudom most ez furin hangzik, de Aaron megváltozott. – tette fel védelmezően kezeit.
- Na, ne kezd te is. Megtért, meggyónta bűneit, és szenté avatta London, vagy mi van? – keltem fel az ágyról.
- Dehogyis! Szó sincs ilyenről. Én nem szerettem meg továbbra se, viszont Ben társaságába bekerült. De én utálom, veled együtt. – mosolygott kedvesen.
- Úgy tűnik akkor csak ketten maradtunk. – mosolyogtam keserűen.

*

- Haragszom rád, igen. – kulcsoltam össze kezeimet magam előtt, mikor Ben mosolyogva üdvözölni szeretett volna.
- Esküszöm megváltozott, jó irányba. – ölelt meg puszit nyomva az arcomra.
- És ezért máris vele kell lógni? Ne nevetess már! – toltam el magamtól, majd elindultam ahova készültünk.
- Oké, igazad van. – adta meg végül magát, majd átkarolva az én és Heather vállamat indultunk el az éjszakában. – De attól még jó fej volt mostanában. – tette még hozzá, amit inkább szó nélkül hagytam, mert nem volt értelme ezen veszekedni.

*

Az este folyamán bebizonyosodott számomra, hogy Aaron valóban más lett, és legnagyobb megdöbbenésemre egész jól kijöttünk egymással. Sose leszünk puszipajtások, de örülök, hogy nem veszekszünk egymás társaságában. Lehet Lia a számára tökéletes lány. Furcsa lehet, hogy én mondom ezt, aki a barátnője volt, de ez az igazság. Mivel holnap iskola, ezért úgy gondoltam, hogy kipihenem magam, a látszat kedvéért legalább tűnjek már frissnek az első napon. De természetesen nem sikerült megvalósítanom, mert hirtelen minden eszembe jutott este 9 felé. Köztük a „de gyorsan elszaladt az idő”, „vajon holnap mibe menjek”, „rendet kellene raknom a szekrényemben”, „el kellene pakolnom a tavalyi papírjaimat”. Úgyhogy eleget téve eme „késztetéseimnek” elkezdtem pakolgatni a szobámba, a családom legnagyobb örömére. Végül éjfél felé lefeküdtem, azon gondolkozva, ha abban a percben elalszom, akkor még hány óra, perc és másodpercem van, hogy kipihenhessem magam.

*

Mondanom sem kell, mennyire örültem az ébresztő csörgésének. Úgy éreztem magam, mint aki semmit nem pihent a nyáron, és az „első napon legalább nézzünk már ki jól” tervem sem jött össze. Pedig nagyon igyekeztem, csakhogy egy kis időre visszacsuktam a szemem, és elaludtam.
- Úristen. – rontott be anya a szobámba, elhúzva a függönyömet. – Ne mondd, hogy még nem keltél fel.
- Olyan szörnyű, hogy hétfő lett. – mondtam még mindig csukott szemmel. Bár nem ez érdekelte, de perpillanat ez járt a fejembe így megosztottam vele.
- Attól még fel kell kelned, mert elkésel. – hagyta el a szobámat szúrós pillantásait magával véve.
Erőt vetve magamon a fürdőbe mentem, hogy rendbe szedjem magam, és szóljak Heather-nek, hogy késni fogunk, ha együtt megyünk.

2013. szeptember 8., vasárnap

Tizenhatodik fejezet.

Sziasztok!
Meghoztam a következő részt, ha egy kicsit megkésve is, mert zsúfolt hetem/hétvégém volt. Holnap újra iskola, és úgy tűnik, hogy nehéz lesz ez az év, tekintve, hogy már péntekre is tanulnom kellett.
Megpróbálom minél hamarabb hozni a további részeket.
További szép estét/napot/hetet mindenkinek! :)
Jó olvasást!xx
u.i.: Köszönöm a pipákat és a kommentet is:)



Mikor sikeresen megérkeztünk és leállította a kocsit szótlanul ültünk a kocsiban. Várva még valamelyikünk megszólal. Végül ő törte meg a csendet;
- Mikor mentek holnap?
- Délután valamikor akarnak indulni anyáék. – néztem rá, mire közelebb hajolt.
- Sajnálom ezt a telefonos dolgot. – mosolygott bűnbánóan, mire teljes testtel felé fordultam arcához közeledve. Mosolyogva végül ő is odahajolt és lágy csókot nyomott ajkaimra. – Kár, hogy holnap elmentek. – mondta homlokát enyémnek döntve.
- Ez van. – fintorogtam elhúzódva tőle.
- Itt a telefonod? – kérdezte, mire kérdőn felé nyújtottam. – Elmentettem a számom. – adta vissza mosolyogva, mire bólintottam.
Hirtelen Carole-t láttam meg integetni nekünk.
- Bújjunk le. – kértem Zack-et.
- Már meglátott. – nevetett, mire kiszálltunk a kocsiból.
- Merre voltatok? – kérdezte, mikor odaért hozzánk.
- Kerültünk egyet. – mondta szórakozottan Zack magához húzva.
- Már mindenhol kerestelek titeket. Vagy téged. – nézett Zack-re, mire felnevettem és kibújtam a fiú öleléséből.
- Nekem is hiányoztál. – mosolyogtam rá, majd otthagytam őket.
Anyáékat nem találtam otthon. Cetlit hagyva jelezték, hogy elmentek még egyszer a környékre. Nyugodtan dőltem le az ágyamba, mikor valaki kopogott. Nehézkesen kikászálódtam, majd ajtót nyitottam.
- Már is hiányzok? – kérdeztem mosollyal az arcomon, mire belépett a házba.
- Otthagytál. – mondta durcásan.
- Nélkülem is megbírtátok beszélni a dolgaitokat. – csuktam be az ajtót utána.
- Nincsenek dolgaim Vele. – fintorgott.
A szobába menve követett, majd leült az ágyamra, miközben én valami pulóver után néztem. Miután végeztem szembe álltam vele. Mosolyogva rám nézett, majd derekam megfogva magára húzott. Nevetve próbáltam felkelni róla, de ő nem hagyta, mert helyzetünkön fordított, így rám ült, majd kezeimet fejem fölé emelte.
- Fázol? – utalt a pulcsimra.
- Már nem. – mosolyogtam rá kiszabadítva kezeimet.
- Örülök. – puszilta meg a nyakam lehajolva. Érintése csikizett így felkuncogtam mire arcomhoz értetve arcát megcsókolt. Kezeimet hajába túrtam, hogy közelebb húzzam. Zilálva váltunk szét, mikor kopogtak.
- Ne nézd meg. – puszilta meg a szám szélét, majd nyakamhoz bújt.
- Muszáj, mi van ha fontos. – mocorogtam alatta, mire leszállt rólam.
Mikor kinyitottam Bram-mel találtam szemben magam.
- Szia. – mosolygott. – Láttam, hogy hazajöttetek. Anya kérdezte, hogy nincs-e kedved velünk jönni… - hirtelen megállt, kérdőn néztem rá, mire Zack mellém lépett.
- Hello. – köszönt.
- Bocsi a zavarásért, látom, van társaságod. – mosolygott zavartan, majd elment. Felhúzott szemöldökkel néztem Zack-re, aki ártatlanul vigyorgott.
- Csak érdekelt kijött. – tette fel a kezeit.
- Érdekelt, mi? – húztam fel a szemöldököm újra, majd otthagyva a konyhába mentem. A hűtőt nyitogattam, de mivel nem találtam semmit, így leültem vele szembe. Mosolyogva nézett rám, mire tekintetem zavartan lesütöttem.
- Ne nézz így. – takartam el kezeimmel az arcom.
- Milyen azaz így?
- Nem tudom. – ráztam meg a fejem nevetve, majd újra ránéztem.
- És nem jó ez a nézés? – kérdezte fintorogva, mire újra felnevettem.
- Nem, olyan zavarba ejtő. – néztem oldalra. – Jaaj, inkább sehogy se nézz. – pattantam fel a székről vigyorogva és elpirulva. A szobámba érve telefonomon megnézve az órát 4-et mutatott.
- Jól eltelt az idő. – fordultam felé mosolyogva.
- De egy dologgal még jobban telne. – közelített felém kaján vigyorral az arcán.
- Neeem. – botránkoztam meg kezemet magam elé nyújtva.
- Tudod mire gondoltam?
- Gondolom. – fintorogtam.
- És úgy gondolod, hogy csak azért csináltam mindezt, hogy utána lefeküdjek veled? – kérdezte megbántottan(?).
- Remélem nem. – mosolyogtam rá kezem leengedve magam mellé, mire játékosan megrázta a fejét. Felém közeledve elmosolyogta magát, majd kikerülve lefeküdt az ágyamra. Kérdőn tekintetemet látva megpaskolta maga mellett a helyet, jelezve, hogy feküdjek mellé. Egy fejrázással utasítottam el ezt a lehetőséget, mire derekam megragadva maga mellé húzott.
- Álmos vagy? – vigyorogtam Rá.
- Nem, de veled szívesen alszom. – ölelt át.
- Te mindig ennyit mocorogsz? – utaltam arra, hogy nem bírt nyugton maradni 2 percig.
- Nem, csak valami nyomja a hátam. – fészkelődött továbbra is, majd maga alól kihúzta, ami miatt kényelmetlenül feküdt. – Ez mi? – nézett rá a plüss patkányomra nevetve.
- Nem mi. Ő ki. – próbáltam kivenni a kezéből Pat-et.
- Ez egy plüss? – nevetett továbbra is feljebb nyújtva azt.
- Na, jól van, befejezheted. - vettem ki a kezéből, amikor elértem, és hátat fordítva neki magamhoz öleltem a plüsst.
- Ne haragudj. – nevetett még mindig újra átölelve, a nyakamhoz bújva. – Van neve is? – próbálta kihúzni a kezem közül.
- Van. Pat. – motyogtam.
- Bocsi Pat. – simogatta meg a fejét, vagy inkább a csuklóm.
- Aludj inkább. – ráztam meg a vállam, hogy szálljon le rólam.
- Nem vagyok álmos. – dőlt vissza az ágyra.
- Akkor kiengedjelek? – fordultam felé, magam mellé helyezve Pat-et.
- Csak álmos nem vagyok, de veled szívesen vagyok. – mosolygott aranyosan rám. Nyújtózkodva egyet pont sikerült fejen találnom a kezemmel, mire fájdalmasan feljajdult.
- Aúúú. – nyöszörgött orrát fogva, mintha annyira megütöttem volna, hol ott csak éppen, hogy hozzáértem.
- Nem is fájhatott ennyire. – mosolyogtam felé felülve az ágyon.
- Kipróbáljuk? – fogta még mindig az orrát elfordulva tőlem.
- Ugyan már. – nevettem fel, majd áthajolva rajta, pontosabban rá próbáltam kezét lefejteni az arcáról, ha hagyta volna.
- Igenis fáj. – kötötte az ebet a karóhoz, és fejét a párnámba(!) nyomta. Derekára mászva átléptem rajta, pontosabban átestem.
- Oké, véletlenül volt. Ne haragudj. – néztem rá értetlenül, mert ez az egész csak egy nagy színjáték, hát nem fájhat valakinek egy ilyen kis…nem is tudom, minek nevezzem. Hirtelen hátrébb csúszott, így a lábam sikeresen elfért és nem rajta volt. Maga mellé húzva a fülembe suttogott;
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen harcias vagy. – hintett apró puszikat a nyakamra.
- Majd ha felpofozlak, az harcias lesz. – motyogtam zavartan.
- Arra reméljük sosem fog sor kerülni. – fordított maga felé, hogy megcsókoljon.

*

Hirtelen riadtam fel az ajtócsapódásra. Oldalra pillantva Zack még aludt.
- Itt az idő felkelni, álomszuszék. – böktem meg orrommal az orrát, mire morogva magához húzott. – Hallod, mindjárt bejön Brad, anyáék hazaértek. – kezdtem el felfogni a dolgokat.
- És az baj? – mosolygott kedvesen.
- Nagyon nagy. – kezdtem el pánikba esni, viszont kimászni az ágyból már nem volt időm, mert George már kicsapta az ajtómat.
- Szia George. – köszönt kedvesen Zack, mire az öcsém visszaköszönt neki, majd sejtelmesen rám vigyorgott, mire elkaptam a kezét, de ő kirántotta azt.
- Na, most te viszed el a balhét. – dőltem vissza az ágyba.
- Miért? – mosolygott felém hajolva.
- Mert miattad aludtunk el.
- Miattam? – nevetett fel értetlenül.
- Igen. – förmedtem rá, kicsit durvábban, mint kellett volna, de nem volt ideje lereagálni, mert Brad már meg is érkezett.
- Hello Zack! – mosolygott az ajtónak dőlve.
- Na, jól van, sziasztok. – másztam ki a szobából, majdhogynem átesve Zack-en, utána neki menve Brad-nek az ajtóban.
- Hova-hova? – szólt utánam Brad. Válasz nélkül hagytam a kérdését, majd felhúzva a cipőmet anya megkérdezte ugyanezt a kérdést, amire már válaszoltam.
- Kiszelőztetem a fejem, majd jövök. – csuktam be az ajtót.

*

Az utcán sétálva egy padot pillantottam meg, amire leülve felnéztem az égre. Kezdett beborulni. De mivel csak kezdett, így nem kellett aggódnom. Egy darabig. Az úton végig Zack-en gondolkoztam, de nem igazán sikerült rájönnöm, hogy mit is érzek iránta. Pedig nagyon meg akartam fejteni. Végül kiegyeztem magamban egy „úgyse lesz köztünk semmi ezután”-nal. Nem hinném, hogy valaha is együtt lennénk, miután Londonba megyünk. Sőt, hiába cseréltünk számot, kétlem, hogy valaha is keresni fogjuk egymást. Pedig igazán megkedveltem. Talán többet is érzek iránta. Viszont nagyon fog hiányozni, ha holnap elmegyünk.

2013. szeptember 1., vasárnap

Tizenötödik fejezet.

Halihó!
Nagyon szépen köszönöm mind a 6(!) pipát, 2 kommentet az előző részhez, 4 bloglovin-os feliratkozót és a több mint 1100-as nézettséget :)
Végül sikerült ezt a részt (ami szerintem hosszú lett) is meghoznom, és kíváncsi vagyok a reakcióitokra, szóval továbbra is várom a kommenteket :)
Utolsó nyári szünetes nap, úgyhogy mindenki élvezze ki!
Jó olvasást.xx



- Mindjárt ott vagyunk. – nézett felém, miközben letértünk az útról.
- Ez most ilyen horrorfilmes jelenet lesz? – kérdeztem, mire felnevetett.
- Miért? – mosolygott továbbra is.
- Messze vagyunk az apartmantól, lehajtottunk az útról… - méregettem gyanúsan. – Félek a horror filmektől, azoktól meg még jobban, akik benne vannak. – párszor tartottunk Heather-rel filmes délutánokat, ahol természetesen előkerültek a jobbnál jobb horrorok is.
- Ha meg akarnálak ijeszteni nem hoztalak volna ilyen messze. – nézett kedvesen, mire zavartan lesütöttem a szemem. – Itt vagyunk. – állt meg a kocsival egy ház előtt, ami egy kis otthonos nyaralónak tűnt. Kívülről fa borította. A háta mögött egy tó volt, amihez egy csónak is társult.
- A tiétek? – kérdeztem, mert nem tudtam mit mondhatnék.
- Meg lehet. – kacsintott, mire meglepődve szálltam ki utána a kocsiból.
- Elhagyatott ház tóval… láttad azt a filmet, hogy… - álltam meg, mert a címe nem akart eszembe jutni.
- Hogy? – nézett rám kérdőn miközben a mellé sétáltam.
- Mindegy, gondolom, ez nem történhet meg. – ráztam meg a fejem zavartan, mert akaratlanul is eszembe jutott, amikor az írónőt este elkezdik zaklatni, majd ő kiszaladva a házból megnézi, kik vannak ott. Majd az erdőbe fut. Egyedül. Éjszaka.
- Biztos lehetsz benne, hogy nem fognak elrabolni, amíg itt vagyok. – rázta meg hihetetlenül a fejét.
- Megnyugtató. – mosolyogtam rá. – Mit fogunk csinálni? – kérdeztem izgatottan.
- Először is eszünk valamit, mert éhen halok. - ment a konyha felé. A ház egy teljesen berendezett „luxus” barlang.
- Ha találsz valamit. – követtem, majd a pulthoz leülve államat az összekulcsolt ujjaimra tettem.
- Hoztam kaját. – húzta ki magát magabiztosan, mire felnevettem. – Csak a kocsiba maradt, mindjárt jövök. – simított végig a derekamon, mire automatikusan elpirultam.
Felállva a székből a nappaliba mentem, hogy kicsit körülnézzek. A kandallóra képek voltak rakva, a falon pedig állat fejek lógtak. A képeken Zack-et fedeztem fel először. Körülbelül 10 éves lehetett. Majd egy közös képhez érve egy kislány is állt mellettük. Gondolom, valami rokon lehet. Mikor sikeresen végig néztem az összes képet (mind a hármat), gondoltam szét nézek, mert még Zack úgyse ért vissza. A folyóson sétálva még több képet fedeztem fel, majd a végén az ablakhoz sétáltam, ami pont a tóra nézett. Hirtelen egy kezet éreztem a derekamon, mire ösztönösen megugrottam.
- Nagyon megijesztettelek? – kérdezte Zack a vállamra téve az állát.
- Kicsit, de örülök, hogy te voltál, és nem egy gyilkos. – fordultam felé.
- Szóval, örülsz nekem? – mosolygott miközben a derekamat továbbra is fogta.
- Vagy inkább annak, hogy nem a gyilkos ölelget. – mondtam zavart mosollyal az arcomon. Államat felemelve kényszerített, hogy az arcába nézzek.
- Örülök, hogy végre semmi zavarótényező nincs itt. – mosolygott, majd ajkait az enyémekre tette. Először hirtelen ért, amit ő is észrevett és mosolyogva bebocsájtást kért nyelvével. Egy kis hezitálás után, én mélyítettem el csókunkat. Kezeimet hajába túrtam, ezzel még közelebb húzva magamhoz. Levegőhiány miatt ajkaink szétváltak, de nyakamon lefele haladva kisebb puszikkal hintette be azt. Hirtelen lábaimat felemelve az ablakpárkányra ültetett. Meglepődöttségemet látva elmosolyodott, majd újra visszatért ajkaimhoz. Előző csókunkhoz eltérően, most lágyabb volt. Egy kisebb nyögés hagyta el a szám, mikor combomon végig simított. Ajkába beleharapva ő is elfojtott egy nyögést, majd puszit nyomva a számra elengedett.
- Együnk valamit. – döntötte homlokát az enyémnek zihálva. Mikor úgy éreztem képes vagyok megállni a saját lábamon leszálltam az ablakpárkányról. Homlokomat összeráncolva túrtam bele a hajamba, mikor megölelt.
- De ha van jobb ötleted, mást is csinálhatunk. – suttogta a fülembe, majd kajánul rám vigyorgott. Zavartan oldalba böktem, majd kicsit összezavarodottan mentem vissza a konyhába.
- Nem is voltál még ilyen szótlan. – szedte ki a kosárból, amiket hozott.
- Szándékosan szeretnél zavarba hozni? –mosolyogtam zavartan.
- Mit kérsz? – kérdezte szórakozottan, előző kérdésemre nem reagálva.
- Mi van?
- Szendvics. – fintorgott kicsomagolva egyet, mire felkuncogtam.
- Anyukád csinálta?
- Kösz, hogy ennyit kinézel belőlem. – felelte durcásan, majd látva ügyetlenségét odamentem hozzá.
- Segíthetek? – tereltem arrébb mosolyogva.
- Kivennéd a tányérokat. Ott vannak. – mutatott egy szekrény felé.

*

- Nem szeretem, ha néznek miközben eszek. – mondtam két falat között, mire mosolyogva megrázta a fejét.
- Én se.
- Nem néztelek. – ráncoltam össze a homlokom.
- Nem is állítottam. – döntötte oldalra a fejét. – Gondolkoztam, és arra jutottam, hogy ha van kedved kimehetnénk egyet csónakázni. – amire bólintottam egyet, de már akkor tudtam, hogy nem fogok belemenni.

*

- Gyere! – fogta meg a kezem.
- Várj! – húztam vissza. – Milyen mély a víz?
- Nem fürödni fogunk. – mosolygott.
- De beleeshetünk. – aggodalmaskodtam.
- Miért esnénk bele? – jött közelebb, majd ajkát az enyémekre tette, hogy megcsókoljon. De elléptem előle.
- Ne tereld el a figyelmemet. – mondtam, mire visszahúzott magához.
- Azért még megcsókolsz? – kérdezte édes mosollyal az arcán.
- Nem. – próbáltam komoly maradni. – Az a benti kis…dolog, véletlenül történt.
- Hihetetlenül makacs vagy. – túrt bele a hajába.
- Szerintem ne menjünk bele a csónakba. – tértem vissza az eredeti témához.
- Még jó, hogy a kapcsolatok többségében a férfi hozza a végső döntést.
- Ez most eléggé hímsovinisztának hangzott. – fontam a kezem keresztbe a mellemen.
- De attól igaz. – mosolygott kedvesen.
- Meg egyébként is, mióta vagyunk kapcsolatban? – ragadtam meg a mondata első felét.
- Két és fél óra óta. – nézett rá az órájára szórakozottan, mire felnevettem és leültem a fűbe, amolyan „már csak azért sem” stílusban.
- Szóval az előbbi csak egy botlás volt. – ült le mellém.
- Az. – néztem rá, mire közeledve megpuszilta a nyakam. Automatikusan döntöttem hátra a fejem, hogy jobban odaférjen. Mikor ezt megtettem már meg is bántam, látva önelégült mosolyát. Nyakamról az ajkamra tette ajkait, majd egy határozott mozdulattal hátradöntött a fűben. Felém hajolva, a derekamat kezdte el simogatni kezeivel, mire arcát visszahúzva egy halk nyögést fojtottam el.
- Ez is csak egy botlás volt? – mosolygott szemtelenül, megszakítva csókunkat, mire elpirultam.
- Igen, egy másfajta.
- Szóval ennek több fajtája is van? – nézett még mindig mélyen a szemembe.
- Meg lehet. – válaszoltam úgy, ahogy ő tette mikor megérkeztünk.
Lehajolva arcomhoz, puszit nyomott az orromra majd leszállva rólam engem is felsegített.
- Még most is tiltakozol a hajókázás ellen?
- Miért megváltozott valami? – mosolyogtam ártatlanul, mire hirtelen térdem alá nyúlva felkapott. – Zack, tegyél le. – kértem.
- Mindjárt. – mosolygott, mire elkezdtem ficánkolni az ölében. A mólóra lépve lerakott, hogy segítsen beszállni a csónakba.
- Nem fogok beszállni. – makacskodtam tovább, mert nem vonz a vízi világ. Hirtelen ötlettől vezérelve kicsit meghátráltam majd futni kezdtem. Nem olyan pánikszerűen, mint aki menekül, hanem mintha természetes lenne. Kár, hogy nem szeretem a tesi órákat. És a futást se, így Zack-nek nem volt nehéz dolga. Hirtelen felkapott, majd le is tett, mert megszólalt a telefonja. Van térerő? Meglepő. Homlokát összeráncolva kért bocsánatot, majd félreállva felvette.
Mivel nem akartam zavarni, így visszamentem a házba, hogy igyak valamit. Pár perc múlva utánam jött.
- Ne haragudj. – mosolygott bűnbánóan.
- Ugyan. – legyintettem. – Kérsz? – utaltam az üdítőre.
- Igen. – hirtelen az eddigi mosolygós Zack eltűnt, és helyette megjelent valami más. Aggódó tekintettel néztem rá, mire megrázta a fejét. Nem erőltetem, ha el akarja mondani, majd elmondja.
- Azokon a képeken, ki az a lány melletted? – kérdeztem végül.
- Unokahúgom, Sophie. – mosolygott.
- Milyen idős? – körülbelül egy 5-6 év korkülönbségre tippelek.
- 15 éves. – majdnem. – Szeretnéd látni a házat?
- Ha megmutatod. – mosolyogtam, majd bólintva előre ment.
Az egyik szobához érve megtorpant.
- Ez mondhatni az én szobám, ha itt vagyunk. – tárta ki előttem az ajtót.
Mikor beléptem, a képek a falon nem azt mutatják, hogy ők kevés időt töltöttek volna itt. Mindenhol egy csomó kép. Barátokról, családról, bulikról.
- Jó sok kép. – adtam hangot csodálkozásomnak.
- Sokat voltunk itt régen.
Kíváncsi vagyok, hogy nézhet ki az otthoni szobája. Képeket végig nézve egy bólintással jeleztem, hogy kész vagyok.
- Lassan vissza kellene mennünk. – nézett rá az órájára. Hirtelen fagyos lett a levegő köztünk. Egy mosolyt megeresztve bólintottam.
- Hé! – húztam vissza magamhoz. – Valami baj van? – mosolyogtam rá kedvesen.
- Megoldom. – mosolygott végül, puszit nyomva a homlokomra. – Menjünk! – fogta meg a kezem.
Összeszedve cuccunkat kocsiba ültünk, mire újra megszólalt a telefonja.
- Nem érek rá. – felelte mogorván Zack. – Nem…Melanie, már elmodtam, hogy nem vagyok otthon. Nem… Old meg. – azzal köszönés nélkül lerakta. Várakozásteljesen néztem rá, mire rám mosolygott, és beindította a kocsit.
Szóval egy lánnyal beszélt. Todd-ot még kifaggatom a mai nap folyamán, ha visszaértünk.
- Ne gyárts semmiféle összeesküvés-elméletet. – mosolygott kedvesen.
- Nem gyártottam. – ráncoltam a homlokom.
- Látom. – fogta meg a kezem. – A volt barátnőm volt. – mondta végül komoran, mire bólintottam. – Aki képtelen megoldani egyedül a problémáit.
Megszorítva kezét rámosolyogtam, majd újra az utat kezdtem el nézni.