2013. november 30., szombat

Huszonhatodik fejezet.

Szép estét, minden kedves olvasómnak!
Köszönöm, hogy itt vagytok, és rá kattintotok a blogomra, és olvassátok!
Remélem tetszeni fog, ne tartsátok magatokban a véleményeteket.:)
Jó olvasást.xx


*6 nappal később*

- Nem kellene egy kicsit jobban sietned, Brad? - rontottam be a fürdőbe, ahol még a bátyám készülődött.
- Legalább kopoghatnál. - grimaszolt a tükörbe, hogy a lehető legkevesebb eséllyel vágja meg magát a borotvájával. - És mi ez a nagy sietség, mindig téged kell kérlelni, hogy haladj. - nézett rám a tükörből hunyorogva.
- Bosszantó is, hogy hamarabb vagyok kész, mint te, és várnom kell rád. - dőltem neki az ajtókeretnek mosolyogva.
- Legalább megtudod. - kacsintott.
- Egyébként meg minek borotválkozol meg? Nem az volt, hogy stílust váltasz? - nevettem.
- Jól kell kinéznem.
- Mintha bárkinek is tetszened kéne.
- Sose tudhatod.
- Na jól van, én Ally pártján vagyok. - emeltem fel magam elé a kezem védelmezően, majd a lépcsőn lerobogva George-ba futottam bele.
- Gondolkoztam azon, amit tegnap mondtál. - mondta megállítva.
- És mire jutottál?
- Plusz 20£ és megcsinálom.
- Nem adok ennyi pénzt. - háborodtam fel, van képe 50£-ot  kérni, nem semmi. - Egyébként is ezt szívességből kellene megcsinálnod.
- Te ajánlottad fel, hogy fizetsz. - kulcsolta össze a mellkasán a kezeit, mire felnevettem.
- Beszéld meg Zack-kel. Majd Ő fizetni fog neked.
- Már felhívtam. - mosolygott elégedetten, mire meglepődtem.
- És mit mondott rá? - kérdeztem félénken, mert nem hinném, hogy örült neki, bár az ő ötlete volt. Az elején még örült neki, hogy ilyen könnyen tud közös nevezőre jutni az öcsémmel.  Viszont túl sok időt adott neki a gondolkozásra, ezt nem szabad.
- Először nem tetszett neki, de aztán megbarátkozott a gondolattal. - legyintett hanyagul.
- Te bolond vagy, George. - nevettem, majd a konyhába folytattam utamat.

*

- Úgy örülök, hogy eljöttetek. - nyitott ajtót Elisabeth mosolyogva.
A házba belépve megbizonyosodtam, hogy Zack nem túlzott a “nagyon sokan lesznek” kijelentésével. Mondanom sem kell, mennyire nagy hangzavar volt. A gyerekek ide-oda szaladgáltak, mindenki a lehető legtávolabb lévő emberkével szeretett volna beszélgetni. Izgalmas estének nézünk elébe.
- Keresd meg nyugodtan Zack-et, a szobájába ment, ha jól emlékszem. - súgta a fülembe az anyukája, mire bólintva elindultam az emeletre.
Egyre feljebb érve a a hangzavar csökkent, így kicsit bátortalanabban szeltem a megmaradt lépcsőfokokat. A harmadik szobához érve megtorpantam egy pillanatra, ugyanis nem csak Zack volt bent. Szememet lehunyva próbáltam nem a legrosszabbra gondolni, de akármennyire próbálkoztam nem sikerült. Elhatároztam, hogy bekopogok, de kezemet felemelve nem jött az az erő, ami ezt megtenné helyettem. Így végül nagyot sóhajtva irányt váltottam, visszafele. Egyre hangosabban veszekedett bent Zack és Melanie, így inkább nem akartam megzavarni semmit se. Úgy gondoltam, hogy jobb ha most ebből kimaradok, bár elég közel álltam hozzá, hogy egy kedves mosollyal az arcomon benyissak. De ezt így hangosan kimondva a fejemben is eléggé morbidnak tűnt. Bal lábamat végül elfordítva elindultam lefele a lépcsőn.
- Sam? - állított meg egy mély hang, amin mosolyognom kellett. - Nem is tudtam, hogy te is itt leszel. - ölelt meg Todd.
- Én se gondoltam volna. - mosolyogtam, mikor elengedett.
- Na és, mi járatban errefelé? - utalt arra, hogy mindenki lent van.
- Csak Zack-et kerestem. - legyintettem.
- És nem sikerült megtalálnod? - imádom Todd értetlenségét…
- Úgy hallottam van társasága, és nem akartam zavarni. - adtam meg a logikus választ, mire Todd csak bólintott.
- Kétlem, hogy te zavarnád, de megértem. Melanie nem könnyű eset. - sóhajtott, mire kérdőn néztem rá. - Menjünk le inkább, majd elmondja. - karolt belém, mire sikeresen teljesen összezavarodtam.
- És most jön az, hogy ne gondoljak semmi rosszra? - mosolyogtam.
- Nem akartam ilyet mondani, de ha szeretnéd megtehetem. - rántotta meg a vállát, mire oldalba böktem. - Csak vicceltem. - nevetett magához húzva.
- Nem kellene segítenünk? - kérdeztem tőle, mikor láttam, hogy az asztalokhoz vezet.
- Mi vagyunk a vendégek. - ült le kezeit az oldalán lévő székekre téve.
- Nem vagy semmi, remélem azt tudod. - ráztam meg a fejem.
- Ugyan, próbálkozok. - mondta, mire hangosan felnevettem. - Na, legalább jobb kedved lett.
- Eddig se voltam szomorú. - ültem le mellé.
- Persze. Na, és a család többi tagja? - váltott témát.
- Elhagytam őket valahol. - konyítottam le a számat.
- Biztos nem mentek messzire. - nevetett.
- Ebben én is egészen biztos vagyok. - nevettem, ugyanis apa éppen kipróbálta valami szendvicset, ami nem igazán tetszett neki, az arcát látva.
Mielőtt még bármit is mondhattam volna Todd-nak, a lépcsőnél Zack-et majd Melanie-t pillantottam meg. Nem igazán esett jól, aminek az arcomon is valószínűleg sikerült látszódnia.
- Szerinted miről beszélgethettek? - kérdeztem Todd-ra visszanézve, mikor két különböző irányba indult el a két említett.
- Fogalmam sincs. - rázta meg a fejét. - Szia Mel! - köszönt a helyiségbe bejövő lánynak.
- Sziasztok! - mosolygott, majd leült velünk szembe.
- Hello! - viszonoztam végül én is.
- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk holnap a T.G. 57-be. - mondta Todd lelkesen.
- Holnap? - ráncoltam a homlokom. - Nem hinném, hogy jó ötlet lenne.
- Miért?
- Mert nem. - adtam a lehető legértelmesebb választ. - Megkeresem Zack-et. - mondtam felállva az asztaltól.
Átszelve a sok embert, indultam el a konyhába, gondolván, hogy ott van. Útközben találkoztam pár igen kedves emberrel, akik mind köszöntek, és megöleltek. Nem hinném, hogy ismertem őket, de ez is egy módja az ismerkedésnek. Végül elérve a konyháig megtaláltam a rég keresett személyemet.
- Szia. - köszöntem a az ajtófélfának dőlve, mire felém fordulva elmosolyodott. Gyorsan szelte át a köztünk lévő távolságot.
- Hiányoztál. - mosolygott bele csókunkba.
- Igazán? - incselkedtem, szemöldökömet felhúzva.
- Szeretnéd, hogy megmutassam mennyire? - húzta perverz mosolyra az arcát, mire elpirultam. - Úgy látszik sikerült elképzelned.
- Most ez… - próbáltam a megfelelő szót megtalálni rá, de nem sikerült.
- Milyen volt? - harapott bele az ajkába mosolyogva.
- Na, jól van. - toltam el magamtól, mert féltem, hogy még a végén megég az arcom.
- Szeretem, mikor elpirulsz. - húzott vissza magához.
- Én viszont nem. - mosolyogtam, mire a hangzavar abbamaradt. Valószínű, hogy elkezdődött a vacsora, így majd csak ez után tudom megkérdezni, hogy mi is történt a valójában a szobájában.

2013. november 24., vasárnap

Huszonötödik fejezet.

Aloha! :)
Üdvözlök mindenkit, újra. Tudom eltűntem egy kicsit, de iskola van... Igen az egyetlen ok, amit mindenki elfogad, vagy sem (meg igazából lusta is voltam). Sajnálom :/ De most itt vagyok :), és közbe is itt voltam, és olvastam a kommentjeiteket, amik nagyon-nagyon jól estek. Köszönöm!:)<3
Remélem tetszeni fog! :)xx
Jó olvasást! xx



- ...Ennyi, más nem történt. – fejeztem be egy nagy sóhajjal a mesélést, ami nem várhatott a kicsöngetésig, így feltételezem, hogy az osztály háromnegyede is részesülhetett az életem egyik meghatározó részében.
- És akkor most együtt vagytok? – ujjongott egy kicsit hangosabban Thea. Nem igazán hatotta meg ugyanis a felelés, igazán jól sikerült neki. Sokat számít, hogy hány éves tanár tanítja a tantárgyat, kétségkívüli.
- Nem tudom, nem hiszem, vagyis még nem volt szó ilyenről.- zavarodtam össze.
- Szerintem tuti. – kacsintott mire megszólalt a csengő, aminek már rettentően örültem, és ahogy Mr. Darke szeméből ki tudtam olvasni, ő is.
- Nem mondanám ennyire biztosra. – válaszoltam neki a teremből kifelé menet, mielőtt még valaki meg nem szólított volna minket.
- Lányok kérhetném, hogy ne az én órámon beszéljétek meg a hétvégén történteket? – kérdezte Darke, mire illedelmesen csak bólintottunk és gyorsan elhagytuk a termet.
- Miért nem várhatott ez szünetig? – kérdeztem fejemet megrázva Thea-től.
- Miért kellett volna várnunk, ha hamarabb is meg tudtuk beszélni? – értetlenkedett mire felnevettem.
- Jogos. – mosolyogtam, miközben a fiúkhoz tartottunk át az udvaron.
- Mi ez a nagy vigyor, Barnes? – kérdezte Ben, mikor leültünk a padra.
- Nem is vigyorogtam. – nevettem, gondolom Heather-nek megint sikerült el-elszólnia magát.
- Milyen volt a hétvégéd? Elérhetetlen voltál egész végig. – méregetett gyanúsan Conny.
- Fantasztikus volt Conrad. – jöttem zavarba. Sose szoktak ilyenekről kérdezni, és nem is gondolom, hogy meg kellene osztanom velük ilyeneket. Habár tényleg nagyon szeretem őket…
- Szóval jó társaságnak bizonyult az a Cope gyerek? – húzta fel a szemöldökét.
- Mi van?
- Conny csak azt akarja tudni, hogy együtt vagytok-e? – lökte meg barátját Ben, mire az felmordult.
Thea-re néztem, aki csak megrázta a fejét, hogy ő nem mondott semmit. Viszont ha ő semmit nem mondott, akkor mégis honnan veszik ezt, egyáltalán honnan tudják a vezetéknevét?
- Thea, eljössz a vécére? – kerestem a szemkontaktust, ami nehéz volt, mert kerülte a tekintetem.
- Ööö, igen. Mindjárt jövünk. – puszilta meg barátját, aki csak egy legyintéssel elengedte.
- Mégis elmondanád, hogy honnan veszi ezt mindenki? – húztam be a mosdóba, kikerülve egy viháncolós társaságot.
- Jó, lehet mondtam Ben-nek egy-két dolgot, de nem gondoltam, hogy ennyiből összeáll neki…is. – túrt bele a hajába, majd mosolyogva rám nézett, hát ha tud enyhíteni helyzetén.
- Is? Mert még kinek mondtad el?
- Senkinek, de Conny valahonnan csak megtudta. – rázta meg a vállát.
- Remek. A legszebb az egészben, hogy nem vagyunk együtt. – dőltem neki a kagylónak.
- Még. – rázta meg a vállam Thea mosolyogva, mire Rori és Dina jöttek be. Igen, azt elfelejtettem, hogy ez nem a legalkalmasabb hely, hogy bármit is megbeszéljünk.
- Most örülsz, Sam? – lökött arrébb egy mozdulattal Rori, hogy megigazíthassa a sminkjét.
- Anélkül is arrébb mentem volna, ha nem löksz el.
- Ez a minimum, azok után, amit csináltál. – nézett rám a tükörből. Mindeközben Din valami Spencer nevét emlegetve kiviharzott. Így hárman maradtunk.
- Tudtommal semmit sem csináltam.
- Neked lehet, hogy semmi, Melanie-nak viszont valami, vagy inkább valaki? – mosolygott, majd maga után elengedte az ajtót, ami éles csapódás árán csukódott be.

*

Valóban ott állt, a parkolóban, pontban 4-kor. Pedig nagyon gondoltam rá, hogy elfelejtse. De úgy látszik az ellentéte teljesült, mint általában szokott.
- Nem mész? – intett az autó felé Conny, akinek időközben befejeződtek az órái.
- Nem tudom még. – mosolyogtam rá, mire megölelt.
- Legalább ismerd meg. – suttogta a fülembe, majd egy halvány mosollyal az arcán elindult hazafele.
Egy nagyot sóhajtva végül elindultam és kocsiajtaját kinyitva beültem mellé. Négy teljes másodpercig nem szólaltunk meg, már az is felmerült bennem, hogy nem is ő ül a kocsiban, de oldalra pillantva az Ő kérdő tekintetével találkoztam.
- Mesélj, ki mit mondott már megint? – mosolyodott el kedvesen, miközben gyújtást adva a kocsira kigurultunk a parkolóból.
- Volt egy igen érdekes elszólása a te kedves barátnőd barátnőjének. – kezdtem bele, mire összezavarodott arcával találkoztam.
- Kinek a kiével?
- Nagyon jó tudod, hogy kiről van szó.
- Nem, sajnos nem, pedig nagyon gondolkodok. – fojtott el egy mosolyt.
- Aurora-nak.
- Melanie barátnőjének? – ráncolta össze a homlokát, mire bólintottam. – És mit mondott?
- Hogy most már örülök?
- Minek? – zavartam össze most már teljesen a srácot. – Ne haragudj Sam, de most már végkép nem értem, hogy mi történhetett. – állította le a kocsiját a házunk előtt.
- Mindegy, biztos én értettem félre valamit. - tettem a kilincsre a kezem, hogy kiszálljak.
- Nem azt mondtam, hogy nem érdekel. Csak annyit mondtam, hogy nem értem. A kettő nem ugyanaz. – húzott vissza a kezemnél, mire elfojtottam egy mosolyt.
- Be szeretnél jönni? – kérdeztem, mikor homlokát az enyémnek döntötte.
- Ha ott megtudhatom, hogy végre mi bánt, akkor igen. – puszilta meg a szám sarkát.
- És ha nem?
- Akkor majd megkérdezem mástól. – mosolyodott el, mire meglöktem a vállammal.
Nevetve húzott újra magához, hogy megcsókolhasson, immár igazából.

2013. november 10., vasárnap

Huszonnegyedik fejezet.

Sziasztok!
Nem gondoltam volna, hogy sikerül megírnom még ma a részt, de sikerült, bár ez sem tetszik nekem igazán.
Azért remélem nektek tetszeni fog, és nagyon nagyon várom a visszajelzéseket, mert az utóbbi időben megfogyatkoztatok :c
Nem is húzom tovább az időt, viszont a következő rész valószínűleg csúszni fog, vagy még magam sem tudom...
u.i.: Olyan kíváncsi vagyok ki fog párbajozni az X-Faktorba. Remélem nem azok, akik előző héten...:/ Ti nézitek? Szurkoltok esetleg valakinek, vagy van olyan, akit már rég kiejtettetek volna? :) 
Jó olvasást.xx


- Sam, ráérsz egy picit? - állított meg az ajtóban Zack álmosan. Biztos hosszú éjszakája volt...
- Azaz igazság, hogy már így is el vagyok késve. - néztem rá, majd Brad-re, aki az ajtónak támaszkodva hallgatta a beszélgetésünket.
- Elviszlek. - mondta, majd azzal a lendülettel elköszönve apáéktól, kihúzott az ajtón. - Miért nem vetted fel a telefont? - kérdezte, miközben a kocsijához mentünk.
- Azt hiszem nem tartozom neked magyarázattal. - mondtam kicsit bunkón, de úgy gondolom, hogy ha valaki, akkor én kérhetném őt számon.
- Azt hittem bajod esett. - túrt bele a hajába miközben kinyitotta az ajtót.
- Látod, élek.
- Megint kezdjük? - kérdezte, mikor ő is beszállt. A szeméből eltűnt minden csillogás, és mosolyogni se mosolygott. Úgy gondoltam, hogy már elég baja van, így nem teszek rá még egy lapáttal.
- Hagyjuk. Azt se értem, miért szálltam be egyáltalán. - sóhajtottam. Elcseszett egy nap, ez a mai is...
- Sajnálom, de Melanie... - állt meg, mire kérdőn néztem rá. - Bonyolult. - rázta meg inkább a fejét.
- Ne haragudj, de miért vársz tőlem bármiféle magyarázatot, ha azt se tudom, hogy mibe csöppentem bele. Én megértem, hogy nem akarod elmondani, hogy mi történt, mert nyilván nem tartozik rám, de akkor ne várj tőlem bizalmat, ha te se adod meg nekem a tiédet. - fejeztem be monológomat, úgy érezve, hogy végre sikerült kimondanom amit gondolok.
- Én bízok benned, de ez nem az én ügyem, hanem Melanie-é. - mondta, mire kezdtem idegessé válni.
- Akkor bízzunk egymásba távolabb egymástól. - zártam le mielőtt valamelyikőnk még jobban megbántódna. Mikor újra ránéztem egy apró mosolyt próbált elfojtani, ami több-kevesebb sikerrel sikerült is neki.
- Melanie apukájának vizsgálatainak eredményei kiderültek.  Már féléve mennek a különböző kórházi vizsgálatok, de semmire se kaptak megfogható eredményeket. - állt meg egy pillanatra, mire bólintottam, hogy folytassa nyugodtan. - Mivel egyre jobban legyengült, és a gyógyszerek egyike se segített, sőt inkább a mellékhatások csak rontottak a helyzetén, végül már kézzel fogható jelek is megjelentek. Hasnyálmirigy-daganatot találtak a szervezetében, még két hónappal ezelőtt. - állította le a kocsiját, mert közben megérkeztünk és az ablakról elvéve tekintetét rám nézett. - Miután megoperálták, hogy mintát vegyenek, és kiderüljön, hogy rossz-, avagy jóindulatú a daganat, az édesapja még rosszabb állapotba került. Szinte már tudni lehetett az eredményt, de azért mindenki bízott. Most megjöttek a laboreredmények, amik rosszindulatú daganatról árulkodnak. - túrt bele újra a hajába, mire lecsuktam a szememet, és rettentően elszégyelltem magam.
- Sajnálom. - simítottam meg a kezét, mire homlokát az enyémnek döntötte.
- Én megbízom benned, csak nem akartalak terhelni ezzel. - hunyta le a szemét, mire végig simítottam az arcán.
- Sajnálom, hogy hülyén viselkedtem, de... - fojtotta belém a szót.
- Nem tudhattad. - rázta meg a fejét egy apró mosollyal az arcán, viszont a szeme nem mosolygott.
- Fáradt vagy? - kérdeztem szemeimet az övéibe fúrva.
- Kicsit. - mondta, mire közelebb húzva magához, megcsókolt. Hirtelen ért heves reakciója, mert nem számítottam erre. Zavartan csókoltam vissza, mire belemosolyodott csókunkba, majd fejét újra nekem döntötte. - Érted jöjjek? Mikor végzel? - kérdezte arcomon végig simítva.
- Fogalmam sincs, hogy mikor végzek. - válaszoltam végül homlokomat összeráncolva, mire felnevetett.
- A mindig összeszedett Sam, megingott? - csipkelődött.
- Dehogyis! - húztam ki magam az ülésen. - Négykor végzek, de nem kell értem jönni, nem akarok a terhedre lenni. - hunyorogtam, mert ez nagyon furán hangzott. Ennél hülyébb választ nem is tudtam volna adni, mindegy.
- Nem vagy a terhemre. - utánzott mosolyogva.
- Jól van, látom jól szórakozol rajtam. - mosolyogtam. - Mennem kell, mert elkések, ha még eddig nem sikerült.
- Négyre itt vagyok. - húzott vissza egy puszira, mire elpirultam. Elköszönve tőle kiszálltam a kocsiból, majd a bejárat felé igyekeztem. Kevesen ugyan, de még szállingóztak az iskolába. A teremet megtalálva Heather mellé huppantam le, aki telefonjából felpillantva sejtelmesen rám mosolygott.
- Most akarok hallani mindent. Percről-percre. És ne is próbáld tagadni, mert tudom, hogy Zack hozott el, ugyanis reggel Brad nyitott ajtót. - nézett rám szúrós tekintettel, mire eszembe jutott, hogy úgy beszéltük meg, hogy együtt megyünk. Hoppá... - Úgy érzem, mintha egy éve nem beszéltünk volna. - dőlt hátra a székében, mire Mr. Darke belépett az osztályba.
- Ms. Bell, valóban régen felelt már, itt az ideje, hogy beszélgessünk egy kicsit a biológiáról. - válaszolt helyettem a tanár, mire Thea felszisszenve ugyan, de felállt, hogy megcsillogtassa kevéske kis biológiatudását.

2013. november 1., péntek

Huszonharmadik fejezet.

Sziasztok!:)
Először is kezdeném azzal, hogy nagyon sajnálom, hogy ilyen rég nem volt új fejezet, de ez a szervizbeküldős-dolog teljesen az idegeimre megy. Továbbra sincs gépem, ami már kezd egy kicsit érdekessé válni, mivel több mint 2 hete lett visszaküldve... Nem baj, én várok...
Aztán rosszul is érzem magam, hogy ilyen sokáig megvárattalak titeket, de egyszerűen elszaladt a szünet, és mindig halogattam, hogy majd holnap megírom, majd holnap... De most eljött a "holnap".
Úgy gondolom, hogy elég hosszú lett, majdnem háromszorosa, amilyen egyébként szokott lenni, de amikor ide bemásoltam, nem tűnt olyan soknak.
Köszönöm a feliratkozókat, pipákat és a több mint 3000-es nézettséget, mivel időközben átléptük ezt a számot :))!
Remélem nem fogyatkoztatok meg, és továbbra is várom kommentjeiteket! :*
További jó szünetet mindenkinek!:)
Jó olvasást.xx



„Túl sok mindenen mentünk keresztül ahhoz, hogy cserbenhagyjam.” - Zack

Mikor a házához érkeztünk leállította a motort, majd felém fordulva égetett tekintetével. A kocsiban csönd uralkodott, alig tudtam visszatartani a nevetésemet, mert mindvégig az utat néztem idefelé, és most is csak félszemmel láttam, hogy néz.
- Rám se fogsz nézni már? – kérdezte végül, mire nevetve felé fordultam.
- Megfontolandó kérdés. – mosolyogtam, mire arcomat megfogva maga felé fordított. Hirtelen a levegő felforrósodott a kocsiban, amit nem a fűtés eredményezett. Arcával közeledve elmosolyogta magát, majd ajkam és szemeim között cikázva engedélyt kért, hogy megcsókolhasson. Mosolyogva húztam magamhoz közel, hogy elmélyítsem csókunkat. Levegőhiány miatt szétváltak ajkaink, majd rám nézve egy puszit adott a számra.
- Úgy örülök, hogy itt vagy. – mosolygott, majd kiszállt az autóból. Követve én is ezt tettem volna, de még mielőtt gyorsabbra vettem volna a lépteimet megállított.
- Mondjad. – néztem rá kérdőn, kezemre ráhúzva a pulcsimat.
- Olyan gyönyörű vagy. – túrta fülem mögé az egyik hajtincsemet, mire elpirulva tekintetemet a földre szegeztem.
- Mindenféleképpen zavarba szeretnél hozni? – haraptam el egy mosolyt. – Mert ha csak azért mondtad, akkor ez egy nagyon gonosz húzás volt. – böktem rá a mellkasára.
- Azért mondtam, mert így gondolom. – nézett le rám. – Menjünk be, mert a végén még megfázol. – adott egy puszit a homlokomra, majd behúzott az ajtón. – Sziasztok! – köszönt hangosan, inkább már kiabálva, hogy biztos mindenki meghallja.
- A konyhában. - jött a válasz, feltehetőleg anyukájától.
- Milyen szép házatok van. – fordultam körbe.
- Ugyan. – legyintett szerényen. Gondolom, a fiúkat ez annyira nem érdekli. Viszont tényleg nagyon ízlésesen volt berendezve. – Kérsz valamit inni? – fogta meg a kezem, hogy a konyhába vezessen, mielőtt még bármit is válaszolhattam volna.
- Sziasztok! – mosolygott Elisabeth a konyhából. Vele szembe, vagyis nekünk háttal egy nagyon is ismerős lány ült. – Sam, de örülök, hogy látlak. – állt fel az anyukája.
- Én is örülök, hogy megint találkozhatunk. – öleltem vissza, majd elengedve Melanie arcával találtam magam szembe.
Először rám nézett, majd Zack-re, utána a köztünk lévő, nem létező, távolságra. Zavartan álltam arrébb, majd kezeimet magam előtt összekulcsoltam.
- Valami baj van? – szólalt meg végül Zack, mikor látta, hogy Melanie nincs a helyzet magaslatán. Sőt, szerintem sírt is.
- Pozitív lett. – felelte halkan, majd arcát kezeibe temette. Zack felsóhajtott, mire kérdő tekintettel néztem rá. Fejét megrázva, és karomon végig simítva Melanie mellé sétált, majd fejét mellkasára döntette, mire a lány átölelte. Hirtelen a „betolakodó harmadiknak” éreztem magam, ami közel sem volt jó érzés.
Tekintetemet Elisabeth-re emeltem, aki kedves mosolyával arcán intett, hogy kövessem.
- Hogy vagy? Anyukádék? – kérdezte, miközben (gondolom) a nappalijuk felé vette az irányt. Házuk hasonlított arra a házra, ahol még nyáron jártam, csak ez még otthonosabb volt.
- Jól vagyunk, köszönöm. – mosolyogtam vissza, majd látva arcomon a kíváncsiságot,
elmosolyogva leült velem szembe. – Valami baj van? - nyögtem ki végül, ami elég furán hangozhatott, és hülye kérdés is volt, hiszen én is láttam, hogy az van.
- Hosszú történet. – rázta meg aranybarna haját, amivel megértettem, hogy nem akarja elmondani. – Félre nem értsd, én elmondanám, de nem rám tartozik. Majd Melanie elmeséli. – adta meg végül a magyarázatot is.
- Ugyan. –legyintettem, hiszen nem haragszok rá. Én se mondanám el, mivel nem az én ügyem. – Akkor én most megyek is. – túrtam bele a hajamba zavartan, majd felkelve a fotelból, a bejárat felé tartottam, ami nem igazán rémlett, hogy hol is van. A konyhán keresztül nem akartam visszamenni, nehogy még megzavarjak valamit, így maradt a ’B’ opció. – Merre is van az ajtó? – nevettem Elisabeth-re nézve.
- Maradj nyugodtan, Melanie úgyis nem sokára elmegy. – próbált marasztalni. – Hozzak valamit inni, esetleg egy finom süti, ma csináltam. – mosolygott, mire kedvesen elutasítottam, és követtem őt a bejárati ajtó felé. – Zack is mindjárt itt lesz. – próbálta beadni az aduászt, mire felnevettem.
- Már úgyis menni akartam, anyáék már biztos elveszítettek. – húztam fel a cipőm, mire száját lekonyítva megölelt.
- Mindenesetre hallgasd meg előtte Zack-et is, bármit is csinálsz. Mert ez most tényleg nem az, aminek látszik. – köszönt el végül.
A ház elé kiérve elindultam jobbra, mivel fogalmam sem volt, hogy merre lehetek, és apa mindig azt mondta, hogy ha nem tudom, hol vagyok, akkor próbáljak minél közelebb menni a főtérhez, vagy valami forgalmasabb utcához. Így ezt tettem, vagyis próbáltam, mert lehet pont az ellenkezőirányba sikerült elindulnom. Végső esetben úgyis felhívok valakit, vagy egy taxit, de most jól esett a hideglevegő.
Elképzelni se tudom, mi történhetett Melanie-val. Első, tényleg legelső, ami beugrott, az volt, hogy terhes, és az apa nem más, mint Zack. Ez olyan pont ideillő lett volna, bár lehet kevesebb Teen mom-ot kellett volna néznem.
Viszont azt nem hiszem, hogy ilyen jól fogadta volna az anyukája, vagy maga Zack is. Sőt, ez biztos nem lehetséges, hiszen egyből tudta, hogy mire mondja, szóval valami sokkal belsőbb dologról lehet szó.
- Elvigyünk? – állt meg mellettem egy kocsi, ami kisebb szívrohamot okozott. Az anyósülésen lehúzódott az ablak, majd egy srác nézett velem szembe. Sietősebbre véve lépteimet, próbáltam nem pánikba esni, majd egy hirtelen mozdulattal bekanyarodtam egy utcába.
Még hallottam, hogy felröhögnek a kocsiból, ami hirtelen leállt és csapódott az ajtó. Hülyeség lenne azt mondani, hogy hirtelen lepörgött előttem az életem?! Lábaimat egyre szaporábban szedve, próbáltam nem pánikba esni, ami jelen pillanatban nagyon nehezemre esett.
- Várj már! – kiabáltak utánam, nem egészen a józanság magaslatán. Körbenézve egyetlenegy járókelőt sem láttam, így telefonomat kikapva a táskámból futni kezdtem. – Nézzétek már, megijedt! – röhögtek össze, majd pár másodperc múlva, amikor azt hittem, hogy elmentek, autóindítás hangját hallottam meg.
Egy újabb utcába befordulva, immáron teljesen elvesztve minden koordinációs-képességemet, valakibe beleütköztem.
- Sam? – hallottam meg egy túl jól ismert hangot. – Mit keresel erre? Ilyenkor?!
- Nem gondoltam volna, hogy valaha még örülni fogok neked. – öleltem meg, ami nem csak neki, de nekem is elég nagy meglepődöttséget okozott.
- Én se. Mi történt? – vigyorgott visszaölelve, ami már tényleg elég kínos volt.
- Valakik követnek. – próbáltam visszaállítani a légzésemet a normális tempójára, majd elengedve körbenéztem.
- Ez most olyan, amikor tavaly májusban azt hitted, hogy valaki figyel, miközben alszol? – nevetett.
- Nagyon humoros vagy, Aaron. – forgattam meg a szemem, majd újra körbenézve megláttam, hogy ez Aaron-ék utcája, szóval innen már könnyebben hazatalálok.
- Csak vicceltem. – mosolygott. – Minden rendben? Hazavigyelek? – fogta meg a karom, mire visszarántottam.
Örülök, hogy ennyire komolyan veszi azt, hogy akár el is rabolhattak volna. És még továbbra is megtehetik, mert nem Ő lesz, aki majd megment…
- Nem kell. – fejtettem le magamról a kezét.
- Legalább beszélhetnénk.
- Nem hinném, hogy bármit is meg kellene beszélnünk. – motyogtam.
- Sammy, nem akarom, hogy haragudj rám, tényleg. A barátod akarok lenni. – állt meg velem szembe.
- Ha még egyszer így hívsz, tuti csúnyát fogok tenni.
- Akkor legalább vigyelek haza. Nem hinném, hogy Karen örülne, ha bármi történne veled, és ahogy elnézem majdnem későn találkoztunk. – sóhajtva egyet végül belementem, mert úgyse fogja hagyni, hogy egyedül menjek haza.
A bejárati ajtót kinyitva előttem előre engedett. Ismerős környezetként fogadott a látvány, ami akaratlanul is megmosolyogtatott. Az állandó sürgés-forgás, ami náluk van, felejthetetlen.
- Sammy. – köszönt csodálkozva a másik Davis, akinek nem sikerült felfognia, hogy utálom, ha így hívnak. – Mi járatban errefelé? – mosolygott sokatsejtően, mire az anyukája is megállt egy pillanatra, ugyanis éppen takarított(?).
- Igazából csak találkoztunk, és felajánlottam, hogy hazaviszem. – mondta Aaron, ezzel megmentve engem, hogy bármiféle magyarázkodásba keljen kezdenem.
- Ahan, értjük mi. – mosolygott továbbra is a bátyja, Steven. – Meg egy kis szobanézés is közbe jöhet, gondolom.
- Menjünk. – fordultam Aaron felé, aki bólintva elindult.
- Bocs, az előzőért. – mondta, mikor már hazafelé tartottunk.
- Most mondjam azt, hogy már hozzászoktam. – ráztam meg a fejem. Steven mindig ezt csinálta velem, próbált minél jobban zavarba hozni.
- Most mesélj, Barnes. – nézett rám.
- Nem kell ez a bájcsevej, Davis. – szólítottam én is a vezetéknevén.
- Nem az, érdekel, hogy mit kerestél errefelé.
- Nem rád tartozik. – mondtam, de már magam se tudtam, hogy mi történik körülöttem.
- Vagy te se vagy benne biztos. – mondta ki Aaron hangosan, amit gondoltam.
- Az is lehet. – sóhajtottam, majd az ablaknak döntve a fejem néztem a mellettünk elsuhanó tájat.

*

- Már halálra aggódtuk magunkat, Sam. – köszöntött anya, mikor beléptem az ajtón. – Nincs telefonod?
- De, csak nem hallottam, hogy hívtatok. – tartottam felfele a lépcsőn, mikor megállított.
- Azt hiszed, hogy ennyivel megúszod? – mondta.
- Mit? Nem csináltam semmit, szólni akartam, csak lemerült a telefonom. – túrtam bele a táskámba, hogy megnézzem valóban mi a baja a mobilomnak.
- Most az egyszer… - tette végül hozzá anya, majd saját szobája felé vette az irányt.
Szobámba érve másra se vágytam, mint egy jó meleg fürdőre, és egy kiadós alvásra, ami annyira még se lesz kiadós, hacsak nem megyek be holnap a suliba.
Miután lefürödtem, és a telefonom is életre kelt, megágyazva az ágyamba feküdtem.
Volt pár nem fogadott hívásom: anyáéktól, Heather-től, Zack-től, majd megint anyáéktól. Hirtelen milyen fontos ember lettem. Üzenetekre kattintva Heather-nek írtam egyet, hogy megnyugtassam, nem raboltak még el, majd Zack-kel való beszélgetésemet nyitottam meg. Üzeneteit válasz nélkül hagyva, magam mellé dobtam a telefonomat, majd álomra hajtottam a fejem.


- Ébresztő! – rontott be a szobámba Brad, mire fájdalmasan felnyöszörögtem. – Mi volt tegnap? – ült le az ágyamra.
- Zack volt barátnője megjelent náluk. – mondtam, miközben ránézve kikeltem az ágyból.
- Melanie?
- Igen.
- Mit akart? – kérdezte, miközben engem kémlelt.
- Nem tudom, mert otthagytam őket. – mentem be a fürdőbe, hogy emberi alakot varázsoljak magamnak.
- Miért? És akkor kivel jöttél haza? – követett.
- Aaron-nal találkoztam. – néztem rá félszemmel. – És felajánlotta, hogy hazahoz.
- De kedves… - morogta, mire megráztam a fejem. – Egyáltalán, hogy kerültél Zack-ékhez? – tért vissza mondanivalóm elejére, mire elmeséltem neki nagyvonalakban a tegnap történteket. – Miért nem hívtál fel? – kérdezte, mikor már a végénél tartottam, kihagyva azt a részt, hogy valakik követtek.
- Gondolkozni akartam. – toltam ki a fürdőből, hogy felöltözhessek. – Többiek hol vannak? - kiabáltam ki.
- Anya elvitte George-ot orvoshoz, mert belázasodott, apa pedig lent reggelizik.
- Nagyszerű. – nyitottam ki az ajtót, amikor készen voltam, és szobámba visszamenve sulis cuccaimat dobáltam bele a táskámba, amikor valaki csöngetett.
- Majd kinyitom, viszont te haladj, mert elkésel. – robogott le a lépcsőn Brad, amit én is utánoztam pár perc múlva, de inkább maradtam volna még a szobámba.
A konyhából beszélgetés szűrődött ki, ami nem jelentett volna olyan nagy érdeklődést számomra, ha nem hallottam volna meg egy harmadik hangot is. Kabátomat magamra kapva, cipőmet felhúzva próbáltam kilopakodni, hogy ne vegyenek észre, mire a hátam mögött megszólított a „vendégünk”.