Negyvenkilencedik fejezet.

Aloha babócák!
Sajnálom a sok csúszást. Köszönöm a kommenteket, a kattintásokat. Következő fejezet időpontja bizonytalan még, de folyamatban van.
Még el nem felejtem, boldog mikulást, mindenkinek :)
Úgy látszik a 'játék' senkit sem hozott lázba, amit az előző fejezetnél(?) 'hirdettem'. Úgyhogy ugyanolyan fejezet lett, mint a többi.
Ennyit, akartam, gyorsan, lényegre törően. Írjátok meg, hogy mit gondoltok Sam helyzetéről, és szerintetek mit kellene csinálnia.
:)

Jó olvasást.xx

- Mosolyogj már! – tartotta elém a telefonját Heather. Motyogtam valamit artikulátlanul, majd belevigyorogtam a kamerába. – Jó kép lett. – állapította meg Thea, majd rám nézve hangosan felnevettünk.

- Inkább nem mondok semmit. – nevettem még mindig. Thea felhúzott a fotelből, majd a nappaliba rángatott, és nem foglalkozva a felháborodott tekintetekkel, elkezdett ugrálni a zene ütemére. Nem tudom, mennyit ittam, de ahhoz éppen eleget, hogy elengedjem magamat.
Thea azt mondta, hogy nem bírja tovább nézni a nyúzott fejemet. Egy hét telt el azóta, hogy… Szörnyű egy hét volt, de sok mindenre ráébredtem. Legfőképp arra, hogy sürgősen ki kell valamit találnom a jövőmet illetően, ugyanis nem szeretném abbahagyni a tanulást. Így hát egész héten mással sem foglalkoztam, csak iskolába mentem, tanultam, hazamentem, tanultam, egyetemeket böngésztem, és tanultam. Sok időm felszabadult, és semmiképpen sem akartam az önsajnálat bugyraiban főni. Ettől függetlenül belül égtem a fájdalomtól. Ami csak még jobban megnehezítette, vagy könnyítette, ezt még nem sikerült eldöntenem, a dolgomat, hogy Melanie egész héten nem volt, kivéve a mai napot. Nem értettem, miért jön be péntekre. Nem láttam, csak hallottam, hogy kihozta el. Ekkor összetört bennem valami, bár nem tudom, hogy milyen egész volt még bennem. Lehet, hogy csak pletyka, vagy sem, de akkor sem hagyott nyugodni, ki akartam deríteni, hogy igaz-e.
Ezért vagyunk most itt, valami Ethan szülinapi buliján. Párszor láttam már a suliba, de nem nagyon foglalkoztam vele. Thea viszont azt mondta, hogy menjünk el, és szórakozzunk egy jót, majd holnap átgondolunk mindent.
Egy kart éreztem a derekam köré fonódni, mire összerezzentem és megfordultam. Soha nem láttam a fiút, aki ajkait felém közelítette, és még éppen volt annyi lélekjelenlétem, hogy elfordítsam arcomat, így az szinte a fülembe puszilt. Próbáltam ellökni magamtól, de annyira részeg volt, hogy szerintem egy széket is letepert volna.
- Hagyjál már békén! – kiabáltam fülébe, mire belekapaszkodott a vállába egy másik lány, és ő elfordult vele.
Annyira sokként ért ez az incidens, hogy kijózanodtam. Thea-t kerestem a tömegben, aki Ben-be csimpaszkodva tekergőzött a számra. Körbenéztem ismerős után kutatva, majd meglátva, hogy senki értelmeset nem találok a mosdó felé igyekeztem.
- Sam? – fordultam meg egy hangra. Aaron utolért, majd egy baráti ölelésbe vont. – Mi szél hozott erre? – kiabálta fülembe, mire megráztam a fejemet, hogy tisztábban tudjak gondolkodni.
- Thea elrángatott. – dörzsöltem meg a bal szememet, majd ráhunyorogtam.
- Pont ide? – ráncolta össze a homlokát. Nem értettem, mi baja van pontosan, hiszen ő is éppen itt állt. – Sam, minden rendben? – kérdezte, mikor forogni kezdett velem a szoba.
- Igen, azt hiszem, csak le kell ülnöm. – felvezetett az emeletre, majd kinyitott egy ajtót, és leültetett az ágyra. A hangzavar lecsöndesült, így érezhettem csengő füleimet.
- Kaptál welcome-drink-et? – kérdezte leguggolva elém, mire egyre nehezedő fejemet rázni kezdtem. – Istenem. – suttogta, majd államat megfogva kényszerítette, hogy ránézzek.
Próbáltam nyitva tartani a szememet, de mindig lecsukódott. Szédültem, fejemben gondolatok cikáztak.
- Hazaviszlek. – rántott fel aggódva, majd derekamat átkarolva vonszolt vissza a tömegbe.
- Vigyél ki innen! – kiabáltam, mert nem bírtam a hangzavart a fejemben, úgy éreztem, hogy szétrobban.
- Mindjárt, Sam, ígérem, mindjárt, jobb lesz. – suttogta fülembe, majd kirángatott az ajtón, ekkor eszembe jutott Thea, akinek megígértem, hogy nála alszok.
- Thea. – mutogattam vissza. – Vele-vele vagyok. Sz-szólnom kell neki. – dadogtam össze-vissza.
- Felhívom, de előbb hazaviszlek. – mondta ellenkezést nem tűrő hangon, majd beültetett a kocsijába, és bekötött. Az üvegnek dőlve vártam, hogy elinduljunk.
- Mindenem fáj. – nyögtem, mikor beszállt mellém.
- Tudom, nemsokára vége. – simogatta meg arcomat, majd motyogott valamit, inkább magának. – Hol van ilyenkor az a nyomorék?

*

- Aú. – jajdultam fel, mikor a szememet kinyitottam, és a fejembe belehasított a fájdalom. Próbáltam óvatosan nyitogatni azt, és felmérni, hogy hol vagyok, és mennyire kell hangosan kiabálnom. Egy pillanatig teljesen azt hittem, hogy otthon vagyok a szobámba, majd elhessegettem a gondolatot, mert ez elég valószínűtlennek tűnt. Aztán körbenéztem, oldalra fordítottam a fejemet, és tényleg a szobámban voltam. Két kérdés merült fel bennem. Egyik, hogy hogyan jutottam haza, és ugyan mit láthattak a szüleim. Szerintem senki sem szeretne részegen a szülei előtt mutatkozni, mert az olyan, furcsa. És miután láttam a szüleimet berúgni, ami elég érdekes volt…é-é-érdekes.
A szobámban sötét volt, az ágyam melletti éjjeliszekrényen egy pohárvíz és egy gyógyszer hevert. Milyen kedvesek. Ezek szerint eléggé össze voltam törve tegnap, ha már anya gyógyszert adott. A telefonom a párnámon pihent. Próbáltam úgy belenézni, hogy ne vakuljak meg, természetesen nem sikerült, mert a képernyő fényereje a maximumon volt. Üzenet érkezését jelezte ki Aaron nevével. Gyanúsan nyitottam meg, majd megmosolyogtam fogalmazását.

„Nem tudom, hogy mikor néztél ki ilyen rosszul, de esküszöm, még ez is jól állt. Helyetted is megvertem a gyereket! Majd hívj fel, ha képes leszel a kuncogáson kívül mást is mondani. A.”

Remélem nem gondolta komolyan a második mondatát, főleg azért, mert fogalmam sincs, miről lehetett szó. Gondoltam, hogy felhívom, de végül felkeltem, és összeszedtem magamat, így délután hat táján.

*

- Örültem volna, ha felhívsz, de úgy látszik, még mindig zavarba tudlak hozni. – suttogta Aaron, mikor mellém ért a folyóson.
- Honnan gondolod, hogy zavarba hoztál? – ránk néztek páran, konkrétan a fél iskola minket bámult, miközben az ebédlőbe mentem, ő pedig jött mellettem, és elég bizalmasan közelebb hajolt.
- Mert ha nem így lett volna, visszahívtál volna. – mosolygott, majd rám kacsintott és otthagyott. Visszaszólás helyett csak megforgattam a szemeimet, és leültem Thea és Ben mellé.
- Zack hívott. – közölte Ben, mire a szívem gyorsabban kezdett verni. Próbáltam közönyös arccal ránézni, de szemem csillogása mindent elárulhatott. Nem tudtam erre mit felelni, így csak megrántottam a vállamat, majd előszedtem a gondosan becsomagolt szendvicsemet.
- Nem érdekel, hogy mit akart? – kérdezte felvont szemöldökkel, mire újra csak megrántottam a vállamat. – Azt kérdezte, hogy hogy vagy. – folytatta anélkül is, hogy kértem volna. Érdekelt, persze, hogy érdekelt, de nem mondhattam ki. Egyrészt mert Ben és Thea nagyon haragszik Zack-re, másrészt pedig azért, mert múlt héten kikényszerítették belőlem azt, hogy mielőtt bármit beszélek vele, őket is megkérdezem, hogy mit gondolnak róla. Lányuknak fogadtak, ami nagyon szép meg minden, de véges ideig bírom ezeket a dolgokat. – Azt mondtam, hogy még sose láttalak ilyen boldognak, és kifejezetten jót tesz neked, hogy nem vagytok együtt. Egészen lefogytál, nem mintha eddig kövér lettél volna… - mondta, mire Thea megcsapta a karját.
- Idióta. – rázta a fejét.
- Kösz. – haraptam bele a szendvicsembe.

Ben tényleg nem viccelt, hogy ezt mondta Zack-nek, ugyanis mire hazaértem a konyhába egy gyorséttermes szatyor fogadott, tele kajával és egy Z betűvel az egyik hamburger csomagolásán.
- Te mekkora egy szemét vagy! – hívtam Ben-t.
- Te is hiányoztál. – köszörülte meg a torkát.
- Örülnék, ha leakadnátok rólam. - fújtattam, majd kinyomtam a telefonomat. Annyira zavarban éreztem magamat. Hogy mondhatott ilyet neki? Megfogtam a zacskót és beraktam a hűtőbe, majd a szobám felé igyekeztem. Anya viszont megállított. Nem is tudtam, hogy itthon van.
- Sam, jönnél egy kicsit? – kérdezte, mire idegesen megfordultam, és a nappali felé mentem. Ő honnan tudta, hogy én vagyok az? Éreztem, hogy valami nincs rendben. Megváltozott a légzésem, a szívem gyorsabban vert, mikor megláttam, hogy ő is ott ül. Anya mellett. Legszívesebben elfordultam volna, de ehelyett, eszembe jutott, hogy nem érezhetem magamat így, mert már vége. Végeztem vele. Ha belül nem is éreztem így, legalább kívülről mutassam a látszatát, a minden rendbenségemnek.
- Igen? – kérdeztem közömbös arccal, mire anya rám mordult.
- Zack beszélni szeretne veled. – mondta bólogatva.
- Beszéljen. – rántottam meg a vállamat, mire anya megveregette a Zack vállát, aki eddig kerülte a tekintetemet. Kiment a nappaliból, majd az egész házból is. Furcsálva fordultam az ajtócsukódás felé.
Éreztem, hogy figyel, de nem tudtam rá nézni, úgy, hogy tudtam engem néz. Nem akartam a szemébe nézni.
- Akarom, hogy tudd, sajnálom. – feszengett, zavarban volt. Hangja furcsán csengett.
Vártam, hogy folytassa, de nem tette. Felállt és megállt előttem. Még mindig nem néztem rá. Féltem, ha megteszem olyat látok, amit nem akarok. – Rám néznél? – éreztem, ahogy felvonja a szemöldökét. Nagyot sóhajtva ránéztem, majd behunytam a szememet. – Sajnálom. – hajtotta le a fejét.
- Én is. – ráztam meg a fejemet, hogy tisztán lássak.
- Van rá mód, hogy…
- Nincs. – vágtam szavába.
- Tudnod kell, hogy mi történt valójában. – magyarázkodott.
- Félek, csak rosszabb lenne. – léptem hátra, hogy ne legyünk ilyen közel egymáshoz.
- Nem akarlak elveszíteni. – nyúlt utánam, majd jobbnak látta, ha nem ér hozzám. Pedig vágytam érintésére, de nem bizonytalanodhattam el.
- Már sikerült. – suttogtam, majd próbáltam nem lefelé nézni. Megelőzve, hogy kibuggyanjon a könnycsepp a szememből.
- Sam, figyelj rám – kezdte – nem történt köztünk semmi. Semmi. – nézett mélyen szemeimbe.
- El akarod velem hitetni, hogy semmi sem történt. Ne higgyek a saját szememnek, hanem higgyek neked? – nevettem fel keserűen. – Mégis mit gondolsz? – szegeztem neki a kérdést.
- Nem nézünk egymásra úgy, Sam. Már annak vége. Olyan mintha a testvérem lenne. – túrt bele a hajába gondterhelten.
- Értem. – bólogattam. – Akkor ezért választottad őt, helyettem?
- Nem választottam őt, helyetted.
- Mégsem kerestél eddig. – vontam kérdőre jogtalanul.
- Kerestelek, de nem vetted fel. – nézett rám, alsó ajkát beharapva.
- Ha most ebből is viccet csinálsz, akkor menj el. – intettem az ajtó felé.
- Sam, könyörgöm, vedd észre, hogy mi folyik körülötted. – szólt rám. – Felhívtalak, nem vetted fel, eljöttem ide is, anyukád azt mondta, hogy még korai lenne, Thea-t mikor felhívtam elküldött melegebb éghajlatokra, majd mikor felhívtalak szombaton, hajnalban, ugyanis te hívtál engem előtte fel, Aaron vette fel, és azt mondta, hogy ne merjelek keresni. Én próbáltam veled beszélni, de te ignoráltál. - felhívtam volna?
- Pénteken mégis elhoztad Melanie-t iskolába.
- Megint megragadtad a lényeget. – sóhajtott. – Ő mondta, hogy vigyem el, és majd ott tudok veled beszélni.
- Szóval ő a már nem létező kapcsolatunk megmentője? – tettettem csodálkozást.
- Ne legyél szarkasztikus. – korholt. – Csak azt akartam hangsúlyozni, hogy ő is azt akarja, hogy megbeszéljük a dolgainkat.
- Dolgainkat? – kezdtem belelendülni a magabiztos-Sam alakjába. – Tudtom szerint vannak az én dolgaim és a tieid. Nincs olyan, hogy mi dolgaink.
- De az, amiről beszélünk a mi dolgunk volt. – oké, ott a pont.
- Hát, akkor megbeszéltük, további jó életet, remélem, sose találkozunk többet. – hadartam el, miközben elsétáltam mellette, felvettem a kabátját a karfáról és a kezébe nyomtam.
- Gyerekesen viselkedsz, Sam. – rázta meg a fejét, úgy, mint aki belefáradt. De egy tapodtat sem mozdult.
- Akkor még egy ok, amire rá lehet fogni, szakításunkat. – álltam előtte, kezeimet összefontam a mellkasom előtt, és néztem mélyen a szemeibe. Pillantása megváltozott és szeme szélénél nevetőráncok jelentek meg.
- És még egy ok, amiért folytatni fogjuk. – mosolygott el féloldalasan, mire nekem is mosolyognom kellett. Elfordítottam a fejemet, hogy ne lássa, majd próbáltam tudtára adni, hogy nem szívesen látott vendég.
- Nagyon örültem, hogy láttalak. – húztam számat állmosolyra.
- Ennél valódibban még sose mosolyogtál rám. – rázta meg a fejét nevetve.
- Ha azt hiszed, hogy ezzel bármit megbocsájtottam vagy elfelejtettem, tévedsz. – komolyodtam el, és máris megbántam, mikor láttam szemeit felragyogni.
- Miért kellene megbocsájtanod, ha egyszer nem vagyunk együtt? – kacsintott rám, mire szemeimet összehúzva ujjammal mellkasára böktem.
- Kiforgatod a szavaimat, és azt hiszed, hogy azzal, hogy megpróbálsz megnevettetni, ott fogjuk folytatni, ahol abbahagytuk. És most azért, mert nem sírom el magamat, még nehogy azt hidd, hogy nem fájt, amit láttam, és ez az egész helyzet. – csuklott el a hangom a végén.
Egy fél pillanatig néma csöndben figyeltük egymást majd egészen közel lépett. Annyira, hogy egy tűt sem lehetett volna közénk ejteni. De nem ért hozzám, csak hallgatta egyre szaporább levegővételeimet.
- Tudom. – döntötte nekem homlokát, majd derekamat óvatosan átfogta. A levegő megakadt bennem, majd szívem dübörögni kezdett. Utáltam, hogy így reagál a testem. – De meg fogok mindent tenni, hogy ne így legyen. – kapkodta ő is a levegőt. – Azt is tudom, hogy még nincs minden elveszve, mert érzem, ahogy reagálsz, és azt is tudom, hogyha most megcsókolnálak, visszacsókolnál. De nem leszek még nagyobb seggfej. – puszilta meg a homlokomat, majd elengedett. Fájt a hiánya, fázni kezdtem az általa hagyott űrben. Eközben utáltam, hogy átlát rajtam.
Nem akartam, de kezem anélkül cselekedett, hogy agyam gondolkozhatott volna. Utána nyúltam, amin meglepődött, ugyanis összerándult, mikor kezéhez értem. Megfordult és édesen elmosolyodott.
- Még a kezeim nem tudják kezelni a helyzetet. – jöttem zavarba teljesen. – Annyira lenyűgözted őket az előbbi kis szédítsük-meg-teljesen-Sam-et projekteddel. – tettetem közönyt, és kezeimet összekulcsoltam mellkasomon, hogy ne történhessen meg újra az előbbi.  Úgy éreztem, hogy fejem színe nem csak pirosabb lett, hanem egyenesen tűzpirosan égett.
- Őszintén mondtam, amit mondtam.
- Vagy csak tudod, hogyan zavarj össze egy lányt, aki érzett valamit irántad.
- Persze. – nevetett. – Állandóan ezt csinálom. – forgatta meg a szemét. Majd visszalépett elém. – Te döntesz. – nézett rám, mire próbáltam nyugodt maradni, ebben segítettek a még mindig mellkasom előtt összekulcsolódott kezeim.
- Már döntöttem. – léptem egyet hátra, mire tudatosult bennem, hogy a falnak ütköztem.
- Látom. – mosolygott. – Jó étvágyat! – majd otthagyott.
Nem tudom, hogy ennél jobban össze tud-e zavarni valaki, de neki mindig sikerül. Most úgy érzem, hogy bármit megtennék, hogy vele lehessek, de nem tudnék elbánni a lánnyal, aki állandóan körülötte mozog.
Ürességet érzek, mert erre a beszélgetésre vártam egész múlthéten, és valahogy úgy érzem, hogy a mostani köztünk lévő valami, pont ugyanolyan, mint mikor összejöttünk. Az pedig már nem hiányzik.
Valami másra vágyom, de nem igazán tudom megfogalmazni, hogy mire.

Negyvennyolcadik fejezet. - "Should I give up (...)"

Aloha, babócák!
És itt a bumm-bumm-rész :D Ami mellesleg a fejemben valamiért jobb volt, de ezt már kezdem megszokni. Szóval vártam, hogy ide elérjünk, nem tudom miért. Mindenesetre...- a kép, egyébként ne kavarjon meg senkit, mert majd a végéhez lesz köze - írjátok meg, mit gondoltok, mi lesz ezután!
Aztán, az egyik blogon, még elég régen, olvastam azt a 'játék' féleséget, hogy írjatok szavakat kommentbe, és én beleszövöm őket a következő részbe. Mit szóltok hozzá? :) Szóval, ha érkeznek szavak - mondjuk állítok egy alsó határt, mert miért ne? legyen öt szó, minimum, de egy ember maximum kettőt küldhet, szóval elég korrekt voltam :D - akkor megcsinálom, ha nem lesz elég, akkor még elgondolkozok, mit fogok velük csinálni :)
Szóval az első feladat, hogy írjatok szavakat, a második pedig, hogy mit gondoltok, mi lesz ezután. - nem készülök tanárnak, egyébként... :D
A sok-sok oldalmegjelenítést köszönöm, a plusz feliratkozásokat, a visszajelzéseket! :)

Jó olvasást. xx

Azaz érzés, mikor ott állsz valaki ajtaja előtt és nem mersz bemenni. Azaz érzés, mikor a mellkasod dübörög. Azaz érzés, mikor az adrenalin végig száguld a testedben. Azaz érzés, mikor minden vér kiáramlik a testedből, és azt gondolod, hogy itt most elájulsz. Mikor a lábad földbe gyökerezik és egy szó sem jön a ki a torkodon. Azaz érzés, mikor minden darabjaira törik, majd a pulzusod meghatározhatatlan mértékekig felszökik. Mikor nem hiszel a saját szemednek. Mikor hazamész, lefekszel, és azt hiszed csak álmodtál, de pár pillanat múlva ráébredsz, hogy nem, aztán újra megkérdőjelezed magadat. És sokadjára sem szeretnél hinni annak, amit láttál.

Sokáig gondolkoztam, hogy most elmenjek, ne menjek el, jó ez így, vagy inkább hívjam fel, esetleg hagyjam a fenébe, vagy mégis mi a jó istent csináljak. Végül a házuk előtt kötöttem ki, egyenesen a bejárati ajtó előtt, elég későn. Este hét óra is elmúlhatott, de különösképpen nem izgatott, az viszont már igen, hogy mégis hogyan fogom megnyomni a csengőt. Pár percig még mérlegeltem magamban, majd hajamba túrtam, és hátat fordítottam a háznak, majd hazafelé vettem az irányt.
Mint egy filmben, ami alatt a Chasing Pavements szólt, változtattam meg döntésemet, majd visszafutva a csengőnek dőltem. Mikor az adrenalin, és a zene is a végéhez ért, és még mindig senki nem nyitott ajtót, kicsit megijedtem. Ugyanis a refrénnél kellett volna Zack-nek kinyitnia az ajtót, nekem a karjaiba ugranom, majd a szám végére, mikor Adele énekli az utolsó sort „Should I give up or should I just keep chasing pavements. Even if it leads nowhere?”, Zack-nek meg kellett volna erősíteni, hogy nem, ne add fel, mert igenis van értelme.
Szerintem senkiben sem fogok csalódást okozni, ha azt mondom, hogy nem így történt.
Mikor láttam, hogy feloltódik a lámpa, és hallottam a lépéseket, újra egekbe szökött a pulzusom, a szemem könnybe borult, de próbáltam összeszedni magamat.
Elisabeth engedett be, aki egy ’De jó, hogy itt vagy!’- köszönéssel beengedett, majd megölelt, és egy zsebkendőt vett ki a kardigánja zsebéből, amivel megtörölte a szemét. Szokatlanul sötét ruhában volt, amit abban a pillanatban nem vettem észre, és nem kérdezősködtem, mert mindenkinek vannak depressziós napjai… Mondjuk, én anélkül is hordok feketét, de Elisabeth egészen biztos, hogy nem.
Szóval, megtörölte a szemeit, majd még egyszer megölelt, amire nekem is könny gyűlt a szemembe. Beinvitált a nappaliba, de én elhárítottam, és egy ’Beszélnem kell Zack-kel’- mondattal gyorsan le is zártam a beszélgetést. És innentől nem figyeltem, hogy mit mondott. Néztem a száját, de egy szó sem jutott el hozzám, annyira dobogott a szívem, hogy nem tudtam rákoncentrálni. Mikor bólogattam valamire, és elindultam felfele a lépcsőn még megfogta a karomat, amit leráztam. Mellesleg, fontosat akart mondani…
Határozottan elnehezültek a lábaim. Nem tudtam rakni egymásután őket, és elkezdtem félni. Félni a visszautasítástól. Attól, hogy nem hallgat meg, csak elzavar. Hogy majd ott állok, mint egy idióta, és rám sem figyel. Annyira vert a szívem, hogy látni lehetett a mellkasom szapora emelkedését. A levegőt is kapkodtam, olyan légszomj-szerű állapot volt.
Ez az egész vicces lehet, és eltúlzott, de közel sem volt az. Fájtak a végtagjaim a vérhiánytól, amit az idegesség váltott ki.
Ott álltam az ajtója előtt, és egy hangot sem hallottam. Semmit. El is gondolkoztam, hogy lehet Elisabeth azt mondta, hogy nincs itthon Zack, de végül betudtam annak, hogy túl hangosan hallottam saját szívveréseimet.
Bekopogtam, mert a jó modorság azért még nem veszett el belőlem, ha nem is kaptam sokat, mikor azt osztogatták.
Vártam. És vártam. Egy örökkévalóságnak tűnt nekem, de egy külső szemlélőnek ez úgy tűnhetett, mintha kopogtam volna, és bumm, be is rontottam a helyiségbe. Egyébként, kopogni csak udvariasságból szoktam, mert nem igazán érdekel a válasz, hiszen ha akarok, akkor bemegyek, mert ezért van nyitva az ajtó. Ha nem akarja valaki, hogy bemenjek, akkor zárja be…
Nyikorogva kinyílt az ajtó, majd én egy aprót léptem be rajta. Tényleg aprót, éppen hogy átléptem a küszöböt az egyik lábammal. És ennél tovább be se jutottam.
Totálisan lefagytam. De nem a döbbenettől, hanem… Még szavakat sem találok rá, egyszerűen földbe gyökerezett a lábam. Levegőt sem vettem, csak álltam és bámultam, mint egy idióta.
Zack, az az ember, aki állította, hogy soha sem volt a kapcsolatunk alatt köze Melanie-hoz, most éppen mellette feküdt, konkrétan rajta, egymásba fonódva, azon a helyen, ahol még egy hete én voltam.
Az egész pár másodperc lehetett, mikor Melanie-val összenéztünk – akinek szemei pirosak voltak, annyira, hogy még a sötétben is észre lehetett venni -, ugyanis Zack arcát nem láttam, feltehetőleg aludt, sőt egészen biztosan, mert mély, hosszú és nyugodtakat szuszogott.
Ott akartam hagyni őket, de nem bírtam mozdulni. Rájuk akartam csapni az ajtót, de a kezem feladta a szolgálatot. Szólni akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon, csak néztem őket. Elég paradoxon pillanat volt. Melanie megmozdult, mire Zack morgott egyet.
- Mindjárt visszajövök. – suttogta neki, majd Zack levette a kezét róla, és szemét félig kinyitotta. Szerintem azt hitte, hallucinál, és én is azt hittem, hogy nem látok jól. Kiszállt az erő a végtagjaimból. Elég furcsa érzés volt.
Minden pillanatok alatt történt, Zack rám nézett, egy ’Sam’ elhagyta a száját, mire Melanie felpattant, és egy ’Nem mondtad el neki?’ – kérdést tett fel. Az egész attól kezdve, hogy beléptem a szobába, szerintem egy perc lehetett, de határozottan egy végtelennek tűnt.
Az szobaajtót becsaptam, és a lépcsőn lefutva próbáltam könnyeimet kitörölni szememből, hogy ne essek le. Zack utánam kiabált, Elisabeth felém futott, és hirtelen minden sok lett. Levegőre volt szükségem. Ha eddig gyorsan vert a szívem, akkor most kiakadt. Ezer darabra tört, és minden darab más ütemet diktált. Szédültem. A hangok összemosódtak. Kicsit megbuktam az utolsó lépcsőfokban, ami észhez térített.
- Sam, állj meg! – rántott meg Zack, ami hátra tántorított. Az anyukája szemében valamiért újra könny csillogott, én pedig egyensúlyomat visszanyerve a lépcső tetejére néztem, ahol Melanie nézett rám vissza döbbenten.
- Engedj el! – szóltam rá Zack-re, mire ő csak még jobban megszorította a karomat, majd kirángatott a konyhába.
- Zack, normális vagy? – húzta most a másik kezemet Elisabeth, akit megrémiszthette, hogy fia durván viselkedett, és magához szorított, mire Zack elengedett.
- Beszélnem kell vele! – emelte fel a hangját Zack, mire Melanie is megjelent valahogyan. Beleugrált a látóterembe, és Zack-et megfogva, csitítgatta őt.
Nem tudtam mit mondani. Mégis mit tehettem volna? Mondtam volna valamit, sőt, annyi minden lett volna bennem, de annyira szorította a torkomat valami, mintha fojtogattak volna. Elisabeth a garázsba rángatott, majd nem foglalkozva se Melanie-val, se Zack-kel, a kocsiba nyomott, és fiatalokat meghazudtoló módon bepattant, majd elindította az autót, és már úton is voltunk.

Azt sem tudtam, hogy mi a fene történt most körülöttem. Egyszerűen az összes gondolatom valahol máshol járt. A testem ott volt, a lelkem viszont valahol teljesen máshol. Mire kinyitottam a szememet előttünk álltunk. Szóval öt percre csukhattam le. Elisabeth engem kémlelt, figyelt, mire hirtelen tudatosultak bennem a dolgok. Kikapcsoltam a biztonsági övemet, majd ránéztem, és kitört belőlem minden olyan, ami ezen a héten történt velem. Annyit sírtam ezen a héten, mint még soha. Annyira klisés lenne azt mondanom, hogy ’nem értem még, hogy van könny a könnycsatornáimban’, de muszáj ezt mondanom. Nagyon közel álltam egy teljes összeroppanáshoz az elmúlt napokban, és mostanra ez annyira megérett, hogy bele is estem.

Szerintem órákig zokogtam a kocsiban, Zack anyukájával együtt. Paradoxon, ez is. Egyszer Elisabeth megszólalt, a sírástól rekedtesen, de kedvesen – a helyzethez méltán.
- Meghalt Huge, kedden. Melanie végig ott volt mellette, Zack pedig csak akkor ért be a kórházba, mikor Melanie a földre csúszva zokogott, és senkivel sem törődve motyogta, hogy ő most véget vet az életének. – szipogott, kezemet megszorítva.
- Sajnálom. – töröltem meg orromat a pulcsim ujjába, mire keserűen mosolyogva fejét vállamra döntötte.
- Melanie-t nem engedték ki csak tegnap. Megfigyelésre bent tartották, Zack végig vele volt. Nem akarta otthagyni, és őszintén mondom neked, hogy fogalmam sincs mi történt köztük, mert semmit sem mondott nekem, de tegnap idejöttek Melanie-val, mellesleg az édesanyja is itt volt, és azóta nem láttam őket. Felvittem az ebédet, vacsorát, de nem nagyon ettek belőle. – csuklott el a hangja. Miért folyik még mindig a könnyem?
- Perpillanat nem tudok erre mit mondani, csak azt, hogy minden részvétem Melanie-é, és a családjáé, és majd add át nekik. – rántottam meg a vállamat, mire keserűen felnevetett. Kérdő tekintetemet látva, ki is fejtette.
- Miért érzem úgy, hogy te most lemondtál Zack-ről? – nézett mélyen szemeimbe. – El sem tudod hinni, milyen fontos vagy számára. Miután összevesztetek, és hazaért, hajnalban, olyan történt, ami csak kicsi korában. Eltekintve az alkoholszagtól; - nevetett szomorúan. – Rob akkor is éjszakás volt, így nem volt otthon. Befeküdt mellém, majd átölelt, és együtt zokogtunk. Mikor elmondta, hogy most nagyon összevesztetek, és az utóbbi időben eltávolodtatok egymástól, ami az ő hibája, azt hittem megszakad a szívem. Elhiszed nekem, Sam? – nézett rám, mire aprót bólintottam. – És most tudom, hogy érzel. És hidd el én is így érzek, mintha az én szívem is összetört volna. Mikor láttam, hogy mennyire nem tudod mi történt nálunk, féltettelek, hogy elájulsz. Hirtelen a mentőket sem tudtam volna hívni, úgy meg voltam ijedve. – mondta megborzongva, mire egymásra néztünk, és a helyzettől függetlenül is összenevettünk.
Furcsa volt nevetni, de jól esett. 

*

Egy bögrét szorongatva ültem a székemben az ablakon kibámulva. Vasárnap délután volt, és mondhatni a nehezén már túl voltam. Szembenéztem mindenkivel, a családommal, és Heather-rel legalábbis. Ők most számomra a mindenki. Természetesen Vele nem beszéltem, habár keresett, állítólag. Vártam, hogy legyen valami, történjen valami, mert elég sok minden forgott kockán az utóbbi hónapokban. És most itt vagyok, célok nélkül, üresen, minden pillanatban a sírás határán, és nélküle.
Annyit tudtam meg, hogy miután összevesztünk nem Melanie-hoz ment, hanem Elisabeth szerint, valami kocsmában volt. Habár nem csak ott lehet alkoholt inni…
A kakaóm elfogyott, így leraktam az asztalomra, majd egy ötlettől vezérelve forogtam hármat a székemmel. Úgy gondoltam, ha Bellának ment, nekem is menni fog. Izgatottan néztem rá a telefonomra, hogy megnézzem eltelt-e a három hónap, de csalódottan konstatáltam, hogy még csak egy óra sem telt el. Bella-nak sikerült, nekem nem. Bella végül újra egymásra talált Edward-dal. Vajon ebben is kudarcot vallok?

Negyvenhetedik fejezet.

Aloha, babócák!

Igen, újra itt vagyok, és egy csomó mindent is akarok mondani. Ami lehet titeket annyira nem érdekel, de hátha felkelti az érdeklődéseteket.
Először is, kezdeném ott, hogy köszönöm, annak, aki valamilyen formában jelezte itt létét az előző bejegyzésekhez! :) Nélkületek mi lenne velem?
Másodszor, képzeljétek el, hogy első helyezést értem el a 'Legjobb romantikus történet' kategóriában We can help U! által megrendezett versenyen. Fúú, annyira, de annyira megörültem, mikor megláttam! :) Nagyon sokat jelent, úgyhogy köszönöm még egyszer!
Harmadszor pedig, egy kis reklám féleség fog következni - amiért igen, sajnos nem fizettek :D az én ötletem volt, egyébként - vagy kinek hogy tetszik. Nem gondoltam volna, hogy így a neten keresztül meg lehet ismerni, vagy inkább szűkítem a kört, a bloggerek világában meg lehet ismerni másokat, barátságokat kötni stb., de mégis! Úgyhogy egy remek - immáron - bloggerinát ismerhettem meg! :) Akihez be tudtok kukkantani, ide kattintva - Endless Paradise -. Aztán mondjátok el ott, mit gondoltok a történetéről! ;)
Azt hiszem ennyi... Vagy... Rövid lett - mármint a fejezet, nem ez a bevezető, tudom kifinomult a humorom :D - , tudom, de itt most abba kellett hagynom, mert innentől megint valami bumm-bumm lesz, és nem láttam volna értelmét, ha belekezdek. Mert az úgy túl hosszú lett volna, és ennek a fejezetnek nem az lenne a fő mondanivalója, ami majd a következőeknek lesz.
Várom most is véleményeiteket, úgyhogy ne habozzatok! - micsoda lelkesítő szöveg :D

Jó olvasást. xx

▶ zene

Úgy döntöttem, hogy a mai estét hivatalosan is az önsajnálatomnak szentelem. Sírni akartam, annyira, mint még soha. Nem akartam senkivel sem beszélni, csak egy valakivel, akivel nem tudtam. Úgy éreztem a világ összes fájdalma rajtam csapódott le, és nekem kell velük szembenéznem. Mikor egy pillanatra nem fájt ez az egész, rá néztem a csuklómra, amin a hülye karkötője volt. Még Amerikában vette magának, de egyik este levettem a kezéről és felhúztam a csuklómra. Azt mondta, ha elhagyom, csúnya következményei lesznek, majd arcomat látva rám mosolygott, és felém magasodva végig csókolta a nyakamat. Szinte égették testemet csókjai, mintha még most is ajkai rajtam futkosnának.
Elhajítottam a karkötőt a falnak, ami hangtalan puffanással ért földet. Vajon ez lenne a szakítás? Mármint, tudom milyen egy szakítás, mert egyet átélhettem, de az minden tekintetben más volt. Most én rontottam el, és teljesen jogosan viharzott el. Mindig is máshogy gondoltam a kapcsolatunkra, hogy ez más. Jó, nyílván mindenki ezt gondolja a saját kapcsolatáról. De tényleg, más volt. Míg el nem romlott.
Haragszik rám, szinte érzem, ahogy csalódott. Igen, csalódott, magam előtt látom az arcát, mikor azt mondtam, hogy nem tudok egy nevet sem a focicsapatából, akiket szeret. Rossz példa volt, tudom…
Fogalmam sem volt, mit tehetnék. Hívjam fel Thea-t? Az igazság az, hogy nem volt kedvem tőle is hallgatni, hogy mekkora egy lúzer vagyok. Mert ezt mondaná, és ezt is fogja… A szüleim az utolsók, akikkel most beszélni akarok, így a lehetőségek fogytak. Konkrétan mondhatnám azt is, hogy kifújtak, de még volt egy ember…
- Sam! – kopogott az ajtómon bátyám.
- Hagyjatok békén! – szipogtam, majd éreztem, hogy az ajtó megmozdul mögöttem.
- Engedj be. - szólt nyugodtan, mire szaggatottat sóhajtva arrébb kászálódtam.
Belépett a szobámba, majd lenézett rám. Megcsóválta a fejét, leguggolt elém, és nyakamnál fogva magához húzott. Jól esett végre, hogy itt van. Minden ellenére, szorosan magamhoz öleltem, és arcomat ingjébe rejtettem.
- Ne haragudj. Amiket mo-ondtam… Megérdemeltem… - suttogtam.
- Igazad volt. – simogatta meg a hajamat. – Haza is költözök egy időre. Elhanyagoltalak, túl sok időmet felölelte a költözés, Ally, a munka, az egyetem. Kell egy kis pihenés, neked pedig szükséged van rám.
- Már megedződtem, Ally nem érdemli meg, hogy ott hagyd. – szipogtam, mire a kezembe nyomott egy zsebkendőt.
- Ally meg fogja érteni. - mosolyodott el keserédesen.
- Miattam nem kell… - szakított félbe.
- Sam, már döntöttem, kész. – zárta le a vitát. – Min vesztetek össze? – tért vissza hozzám, mire megráztam a fejemet, hogy nem akarok erről beszélni, de ő folytatta. – Azt mondta, reméli, visszakapja azt a lányt, akibe beleszeretett. – fokozta így is elég rossz kedvemet. Szinte tudtam, hogy ezt mondta. De nem csak én változtam… - Mit mondtál neki? – kérdezte újra. – Ugye nem megint ugyanazt? Nem háborgattad fel a múltját? – utalt arra az időszakra, mikor karácsony után összevesztünk. Akkor azt hittem, hogy annál nagyobb vitánk sose lesz. Tévedni emberi dolog, mindenki téved. Én is tévedtem, mert ez nagyobb volt.
- Egyszerűen nem bírtam tovább. Betelt a pohár, kiborult a bili, elszakadt a cérna… - soroltam fel az összes szólás-közmondást (számomra ez a kettő összefonódott), ami a ’kész vagyok’ kategóriámat merítette ki.
- Mit mondtál neki, Sam? – kérdezte egyre idegesebben. Néha megkérdezem magamtól, hogy Brad miért válik ennyire ingerülté, mikor arról van szó, hogy én rontottam el a dolgokat.
- Azt, hogy kavart-e Melanie-val, mióta együtt vagyunk. – nyögtem ki.
- Te teljesen meghülyültél? – rázta meg a vállamat. – Te is tudod, hogy nem. – túrt idegesen a hajába.
- Mégis honnan tudnám? Nem vagyunk együtt állandóan. És Melanie-val nem tudom, mikor találkozik. – pattantam fel dühösen. Mert álljunk meg egy pillanatra. Neki az én pártomat kellene fognia, és meggyőznie, hogy milyen jól tettem, hogy megkérdeztem.
- Tudod, Sam, egy kapcsolat alapja a bizalom. – nézett felém. – És te nem bízol benne…
- Bízok benne, de… Istenem, a volt barátnőjével játsszák el, hogy együtt vannak. Mégis hogy ne merülne fel bennem ilyen? Minden épeszű emberben felmerülne! – próbáltam érvelni magam mellett.
- Te pedig egy iskolába jársz a volt barátoddal. Mindennap találkozol vele a szünetekben. Ma pedig vele töltöttél egy egész délutánt. – állt fel ő is. – Még sem kérdezte meg Zack, sose, hogy mit csináltok, mikor találkoztok. Sose vádolt meg azzal, hogy Conny-val mit csinálsz. És tudod miért, mert bízott benned. – nézett rám szemrehányóan.
És ekkor elkapott azaz érzés, amit senkinek sem kívánok. Ha eddig szarul éreztem magamat, akkor ezután már belül eltemettem magamat. Ebben a pillanatban ugyanis rájöttem, hogy az egyetlen ember, aki itt hibás, az én vagyok. Az egyedüli, aki itt valamit nagyon elnézett, az bizony nem más, mint szerény személyem. Egy bizonyos este jutott eszembe, egy bizonyos emberrel, egy bizonyos csókkal. Pontosan azzá váltam, akiket elítélek. Veszekedtem a barátommal, aki nem is tett semmit, miközben a vádak, amiket hozzávágtam, rejtett utalások voltak. Amiket a tudatalattim szeretett volna a felszínre hozni…
- Igazad van. – nyögtem ki végül. Nem bírtam elmondani Brad-nek, egyszerűen ez nem tartozott rá. Ez csak egy emberre tartozott, az pedig azaz ember, akinek belemondtam a szemébe, hogy nem bízok benne. Bár kimondtam volna, de ehelyett csak bámultam rá, ami még rosszabb.
- Fürödj le, utána pedig feküdj le és találd ki, hogy hogyan hozod helyre a dolgokat. – húzott magához Brad egy ölelés erejéig, majd otthagyott a szobámban.

*

Beszélni akartam vele, de tudtam, hogy idő kell neki. A veszekedésünk utáni első reggelen, úgy éreztem magamat, hogy arra szavakat sem találok. Nem beszéltem senkivel, csak bementem az iskolába – ahova nem akartam, de anyáék nem engedték meg, hogy kihagyjam – és néztem ki a fejemből. Sajnos, tükörbe néztem, mielőtt elindultam volna, és tudtam milyen vidám látványt nyújtottam. Heather valahogy tudta, mi bajom lehet, így nem kérdezősködött, csak ott volt mellettem. Várta, hogy beszéljek én. Én viszont nem tudtam mit mondani. Melanie-val mikor összefutottam, a szemembe nézett és eltátogott egy ’gratulálok’-ot. Ez elég volt ahhoz, hogy tudjam, kihez ment el, miután összevesztünk. Ugyanis csak hajnalban ért haza…
Úgy voltam vele, hogy hagyom, még leülepednek a dolgok, de titkon reméltem, hogy egyik délután ott fog állni előttünk. Nem volt ott, miért is lett volna? Én bántottam meg.
Hiányzott, annyira, mint még soha. Mert tudtam, hogy most nem elutazott, és azért nincs velem. Itt volt, de mégsem. A bűntudat felemésztett, megával ragadott, és elpusztított. Nem bírtam tovább, muszáj volt beszélnem vele. Annyira féltem az elutasítástól, hogy nem ment az utolsó lépés megtétele. Péntek délután, mikor már öt napja nem beszéltünk, eldöntöttem, hogy végett vetek ennek, és beszélek vele.
Ha így utólag visszagondolok, mert ekkor mindig okosabb az ember, nem kellett volna elmennem hozzá. Rosszul döntöttem, de mégis mikor döntöttem volna jól? Ha maradok, és várok még hetekig, és utána szembesülök a dolgokkal, vagy ha inkább hamarabb teszem meg a békülésünkhöz vezető utat? Őszintén nem tudom, mi számított volna hamarabbnak. Valószínűleg, ha utána rohanok egyből. Igen, azt kellett volna tennem… De nem tettem, csak húztam az időt. Ez alatt az öt nap alatt, pedig minden olyan megtörtént, amitől már kilenc hónapja tartok. Ha figyeltem volna a jelekre, amiket küldtek felém, feltűnt volna. Feltűnt volna, hogy egy ember hiányzik az iskolából, aki eddig előszeretettel kezdeményezett bájcsevejeket velem, habár mindketten a pokolba kívántuk a másikat. Én viszont el voltam foglalva Vele, akit úgy tűnik közel sem én foglalkoztattam…

The wedding.

Aloha, babócák! Ez bizony az a novella, melyet még szeptemberben szavazhattatok meg. Remélem tetszeni fog! :) A rendes fejezet pedig az őszi szünet időszakára tehető. 

Köszönöm a kommenteket az előző fejezethez :) Remélem most is írtok páran! Nem is húznám tovább a szót ;) 

Jó olvasást. xx

▶ zene

London egyik legszebb napjára ébredhettünk. Július közepét írva, minden tökéletesen passzolt egy esküvőhöz. Mesébe illő jelenetként rajzolódott ki mindenkiben ez a nap. A madarak csicsergése, a virágok illata, a kék minden árnyalatában tündöklő ég. A járókelők mosollyal díszített arcai, egy igazán beteljesült világ képét keltették. Pedig mindenki más miatt volt boldog.
Az anyuka, ki a gyermekét tolta a babakocsiban, azért mosolygott, mert a kislánya éppen gügyögve magyarázott a csüngő állatokról. A férfi, aki ezt az utca túloldaláról figyelte, a kocsijában ülve, feleségére várva, mosollyal gondolt vissza, hogy milyen volt, mikor az ő gyermekei okoztak ilyen kis csekélységekkel hatalmas örömöt a családnak. A felesége, aki éppen kilépett egy márkás bolt ajtaján, mosolyogva ült vissza férje mellé. Szatyrából elővette azt a ruhát, amit egy jeles eseményre tartogatott. Már hónapokkal ezelőtt kinézte az üzletben, de sajnos csak félrerakatni tudta, mert a drágaság szó legnagyobb fokát is megütötte az ára. Először meg sem akarta venni, úgy volt vele, hogy keres valami mást. De a férje látta azt a csillogást a szemében, amiért mindent megadott volna pár évvel ezelőtt. Mikor a kapcsolatuk közel sem volt a legjobb. Abban a pillanatban eldöntötte, hogy ha kell plusz műszakot vállal, de ő szeretne lenni az a férfi, aki örömet szerezhet egy ilyen csodás nőnek.
Az autó hamar besorolt a forgalomba, és az anyuka is eltűnt az a járókelők rengetegében.

A családi házban már hatalmas volt a sürgés-forgás. Egy esküvőkor ez természetes, nem igaz? Esküvő, mely nemcsak a menyasszony és a férj számára fontos, hanem a szeretteiknek is. Mindenki izgul, hogy a legjobb formájukban láthassák őket.
Az ételeket szállító cég épp időben érkezett meg, csengetniük sem kellett, mert a barna hajú nyoszolyólány már nyitotta is ajtót. Ínycsiklandozó kinézetű hústálak, körettel, előételek, saláták, sütemények szállingóztak be a házba. Mintha csak az ételek repkedtek volna, mindenki úgy sietett velük.
- Visszaszámlálás megkezdődött! – ütötték össze kezeiket a koszorúslányok, mikor megállapították, hogy már csak két óra maradt hátra a boldogító igenig.

A menyasszony mindeközben görcsösen kapaszkodott a székében, miközben kozmetikusa az utolsó szemöldökszedését finomította. A sminkes már a fésülködőasztal előtt válogatta a színeket, alapozót, rúzst, és minden egyéb kellékjét, amivel a vőlegénybe belefojtja a szót, mikor meglátja újdonsült felesége arcát.
- El fogunk késni. – sóhajtott egyre idegesebben a menyasszony, aki már nem bírta kivárni, míg a kozmetikusa végez, így telefonját feloldva próbált hívást kezdeményezni.
- Sajnos, nincs beszélgetés esküvő előtt! – kapta ki gyorsan a barna hajú koszorúslánya a készüléket a kezéből.
- De már egy napja nem is beszéltünk. – duzzogott egyből a nemsokára nővé érő lány.
- Szívás, tudom, de utána hidd el, visszasírod ezt a napot, mikor nem kellett vele beszélned. – dobott bele egy cukorkát a szájába a félig már felöltözött barátnő. Ő tavaly élte át ugyanezeket az izgalmakat.
Mindenki megmosolyogta kijelentését, és titkon arra gondoltak, hogy valahol igaza van.
- Kifordulnál egy kicsit? – mosolygott a sminkes, majd hozzákezdett megfesteni a képet vásznára. Először felmérte a terepet, majd mindenkit kiterelve a szobából hozzá is fogott a munkának.

- Gyönyörű ez a ruha! – csodálkozott mindenki az örömanyán, aki hirtelen rosszul kezdte érezni magát, hiszen ez nem az ő napja, és nem kitűnni akart a ruhával, csupán csak megfelelően szeretett volna kinézni gyermeke esküvőjén.
- Nem jöhetnek be ide fiúk! – kiabált a földszintről egy vékony kis hangocska, melyre mindenki odafigyelt, és egy hullám elindításával az összes koszorúslány lent termett az előszobában, hogy kiterelje a pasikat.
- Csak egy pillantás, kérlek. – próbált kisfiús bájával a lányokra hatni a vőlegény.
- Felejtsétek el! – nevetett az egyik elkapott koszorúslány, akit barátja felkapva csikizni kezdett. – Tegyél le! – ütögette a karját, mire az magához fordítva megcsókolta.
- Hányingerem van. – jegyezte meg őket látva a szőke copfos kislány.
- Megállj csak! Ha nem szólsz, már rég láthatnánk a menyasszonyt. – hagyta ott barátnőjét a srác, és a kislány után szaladt, aki sikítozva rohangált, valami menedéket keresve.
- Ne legyetek ilyen kegyetlenek! – kérlelte tovább a vőlegény a még mindig útját álló lányokat.
- Ne legyél gusztustalan, egy egész hetetek lesz egymásra. Most csak a miénk. – nyújtotta rá a nyelvét testvére, majd egy erősebb lökéssel kitessékelte a házból a fiúkat.

- Miért nem engedtétek be? – nyögött fel fájdalmasan az ara, mikor meghallotta, hogy mi történt egy emelettel lejjebb, mikor őt sminkelték.
- Ne vágj már ilyen fájdalmas fejet, mondom, hogy visszasírod még ezt az egy napot. – jegyezte meg újra barátnője, aki immáron már talpig ruhában volt.
- Ne idegesítsetek! – kezdett feszülté válni a menyasszony, ami annak volt köszönhető, hogy mindössze egy órája maradt.
- Minden tökéletes lesz. – léptek be szülei a szobába, mire könnyes szemmel fordult feléjük a lány.

Mindenki fél az esküvőjétől. Egy természetes izgalom fogja el az embereket, ha arra a napra gondolnak, ami nem múlik el egészen addig a pillanatig, amíg nem mondják ki a boldogító igent. Habár tudjuk, mit fog válaszolni a másik felünk, valahol mégis félünk. Az a pillanat, mikor megkérdezik, a kérdést, habozol egy pillanatig, majd válaszolsz rá. Abban a pillanatban leforog előtted minden, egy örökkévalóságnak tűnik, mégis csak egy pár tized másodperc. A levegő megfagy, mindenki egy pillanatra elfelejt mindent, csak nézi azt a két embert, akik egymásnak szentelik az életüket.
Nem két igen köt össze két embert, hanem az, ami abban a két igenben benne van. Az, ami mássá teszi azt az igent. Mert azaz igen, nem azaz igen, amelyiket akkor használsz mikor megkérdezik, hogy ’Segítenél nekem?’, vagy ’Jól vagy?’.

A násznép helyett foglalt, a koszorúslányok mosolyogva sétáltak be a templomba, majd ültek le az első sorban. Mindenki halkan sutyorgott, majd páran izgatottan csapták össze tenyerüket, a legközelebbi hozzátartozok zsebkendőt morzsoltak kezeikben.
A vőlegény bejövetele nem igazán rázott meg senkit sem, majd mikor már az oltár előtt állt, páran észrevették, és a fiúval együtt nevettek, oldva a feszültséget. A zene megszólalt az ajtó kinyílt, a násznép felállt, minden szó megfagyott a levegőben. A menyasszony nagyot sóhajtott, majd édesapja fülébe suttogott.
- Köszönöm. – mosolygott rá, majd szemét megtörölte. Ekkor az ajtó takarásából nagyot mordult a sminkese, majd fájdalmas arccal próbált a menyasszonyra fókuszálni, akinek nagy szerencséjére nem kenődött el a sminkje. Vízálló smink ide, vagy oda.
A menyasszony próbált visszaemlékezni a próbákra, mikor a bevonulást nézték, majd kizárni mindenkit. Csak egy valakire koncentrált, ki rá nézve összekapcsolta tekintetüket. Mindössze egy elköszönés erejéig nézett édesapjára, majd utána újra visszanézett szerelmére.
Az első mondatok után, és a pap pár humoros megjegyezését követően, előkerültek az eldugott zsebkendők, majd mindenki visszafojtott lélegzettel várta a következő pár sort.
- Kijelented-e Allyson Peter, hogy az itt jelenlévő vőlegényeddel, Brad Barnes-sal, házasságot kötsz? – visszhangoztak a pap szavai. Allyson Brad-re nézett, majd édesanyjára, aki könnyei fátyola miatt alig látott valamit, de nem akarta megtörölni a szemét, mert félt, hogy akár egyetlen fél pillanatot is elmulaszt.
- Igen! – remegett Ally hangja.
- Köszönöm. – mosolygott a pap, majd a vőlegény felé fordult. - Kijelented-e Brad Barnes, hogy az itt jelenlévő menyasszonyoddal, Allyson Peter-rel házasságot kötsz? – tette fel újra ugyanazt a kérdést.
Brad hirtelen megfagyott, és nem azért, mert nem akarta, hiszen mindannyian tudjuk, hogy Ally mindene… Valamiért nem jött ki egy hang sem a torkán.
A násznépre nézett, majd egy valakin megállapodott a tekintete.

Idegesen szuggerálta bátyját, Sam, aki ettől félt. Tudta, hogy Brad le fog fagyni, hiába nagy mindig a szája, és elviccelte az egészet, mikor mondta neki, hogy gyakoroljunk, mert stresszhelyzetben sose tudsz megszólalni. Brad viszont csak legyintett, majd hozzátette ’ez most nem egy középiskolás felelés lesz’. Most már viszont tudta, hogy igaza volt Sam-nek.

Sam rá nézett, majd mosolygott, és egy aprót bólintott.
- Hát persze, hogy igen! – mondta ki kicsit erőteljesebben a választ Brad, majd nem foglalkozva a protokollal Ally-t felkapva megcsókolta…

Negyvenhatodik fejezet.

Aloha, babócák!
Sajnálom, hogy ilyen rég volt rész, és ez sem lett valami hosszú, de próbálkoztam.
Nem tudom, hányan vagytok még, de ha elolvastátok a fejezetet valamilyen formában jelezzétek, hogy még van-e értelme folytatni a történetet. Habár, tudom, hogy én mondom állandóan, hogy csak úgy nem lesz vége a blognak, ami nem is lesz, de bármikor lebírom zárni :D Nem fenyegetésnek szántam :) Csak kíváncsi vagyok, hogy mennyien vagytok, és mit gondoltok!
Köszönöm a feliratkozásokat és pipákat!! :)
u.i.: Kinek milyen a suli? Hogy telt az első hónap? :)

Jó olvasást.xx

Elképzeltem, hogy az FBI, rendőrség, kommandós egységek fognak várni a házunk előtt. Valahol örültem, hogy erre nem került sor, valahol pedig meglepődtem. Ennyire azért még én sem érdekelhetem a családomat. Lomha lépésekkel közeledtem a bejárati ajtónk felé, ami nagy meglepetésemre zárva volt. A csöngőre feküdve próbáltam valakit felugrasztani, hogy engedjen be, de tervem meghiúsulni látszott. Először hosszan, majd röviden is csöngettem, rövid-hosszú felváltva, végül feladtam. Az ajtónak dőlve lecsúsztam a földre, majd egy nagy sóhaj kíséretében belerúgtam anyáék egyik házassági évfordulójukra kapott virágos váza-ládába. A lendület pedig akkora volt, hogy már épp riadtan ugrottam volna fel, mikor a váza nagy dörrenéssel tört össze a betonon.
- Istenem. – fortyogtam, miközben néztem szegény megrongálódott virágot. Végül tehetetlenségemben visszaültem a lépcsőre, fejemet pedig kezeimmel alátámasztottam. Mondanom sem kell, hogy mindenki megnézett, és valószínűleg okkal.
- Sam? – hallottam Debora-t, aki az egyik szomszédunk. Igazán kedves nő, próbált segíteni még három évvel ezelőtt matekból, szegény hamar rájött, hogy menthetetlen vagyok.
- Szia! – mosolyogtam rá, mikor kérdőn nézett rám és a vázára.
- Összevesztetek? – ült le mellém, mire keserűen felnevettem.
- Rossz helyen volt. – rántottam meg a vállamat.
- Valami baj van? Miért nem mész be, nem hiszem, hogy Karen-nek ez lenne a legújabb gyereknevelési ötlete. – mosolygott.
- Lényegében. De én nem vittem kulcsot, most pedig várok. Bárhol is vannak. – néztem rá fáradtan.
- Addig bejöhetsz hozzánk, ha szeretnél. Megiszunk egy teát, és trécselünk! – kacsintott rám.
Mindig is annyira imádtam Debora-t. Annyira kedves, és mindig segíteni szeretne. De sajnos most senkihez nem volt kedvem, csak be szerettem volna jutni a házamba.
- Aranyos vagy, de majd máskor inkább. – mosolyogtam rá.
- Te tudod. Viszont sietnem kell, egyedül hagytam a fiúkat. Ezt meg takarítsd fel, amíg Karen meg nem látja – ölelt meg.
- Meg teszek minden tőlem telhetőt . – öleltem vissza, mire nevetve elindult a szemközti házba.
Néztem távolodó alakját, majd minden egyes járókelőt megszemléltem. Még kiskoromban játszottam azt, hogy addig néztem a járdán az embereket, míg azok el nem tűntek. Amolyan kihívásként.
Mikor végig néztem, ahogy a nap lemegy, és elkezdtem fázni, elgondolkoztam, hogy a családom elköltözött, és engem itt hagytak, de pár pillanattal később nagy gázzal és kis szerencsével a bátyám megállt a felhajtón, és mindenki egy emberként lélegezett fel a kocsiban, mikor megláttak. A fényszórót a nagy örömben elfelejtették kikapcsolni, retinámat félig kiégetve.
- Mégis hol voltál? – kiabált apa.
- Itt ültem. – vágtam hozzá, mire anya magához ölelt.
- Halálra aggódtam magam, már mindenhol kerestünk. – tartott el magától, majd újra megölelt.
- Na, most, hogy megvan Sammy, bemehetnénk, mert halálra unom magamat. – köszörülte meg a torkát George.
- Egyenesen mehetsz a szobádba, lefürödhetsz és majd reggel találkozunk. – emelte fel a hangját apa, mire George szemöldökét felhúzva fogta meg a kulcsot, amit apa nyújtott neki, és egy ’ezeknek mi bajuk van?’ megjegyzéssel csukta be maga mögött az ajtót.
- Mit képzelsz magadról, Sam? – kiabált apa.
- Az én hibám volt. – szólt közbe Brad.
- Majd arról később beszélünk. - hallgattatta el Brad-et. - Sam?  – nézett rám újra. Nem tudtam mit mondani… Mit lehet erre válaszolni?
- Kiszellőztettem a fejemet. – rántottam meg a vállamat. – Nem történt semmi, megvagyok, sőt még én vártam rátok. Úgyhogy sajnálom, meg minden, de nyilván tudjátok mi történt, és teljesen érthető módon szükségem volt egy kis nyugalomra. - hadartam.
- A lényeg, hogy jól vagy. – szorította meg anya a kezemet. – Habár mi történt itt? – nézett a lába alá, ami szilánkokkal volt tele.
- Már így találtam. – hazudtam. – Engem is meglepett. – rántottam meg a vállamat, majd elindultam otthagyva őket.
- Ezzel még nincs lerendezve semmi. – szólt utánam apa.
- Persze, tudom. – motyogtam. Már éppen nyitni akartam az ajtót, mikor egy újabb kocsi fordult be a feljáróra. Zack idegesen szállt ki belőle, majd mikor meglátott egy pillanatra megnyugodott.
- Teljesen meghibbantál? – jött oda hozzám, majd lenézve rám megfogta államat, hogy ráfigyeljek.
- Majd bent megbeszéljük. – sóhajtottam.
- Mellesleg, Sam, mit kerestél Aaron-éknál? Louise telefonált, hogy náluk voltál. – követett apa. A konyhából összeszedte a söprűt és egy lapátot, majd visszafele menet még hozzátette. – Szóval örülnék, ha majd elmagyaráznál mindent. – hagyott végül minket az előszobában. Zavarban voltam. Feszengtem, mert úgy éreztem, hogy rosszat csináltam. Zack semmit sem mondott, csak levetkőzött, majd otthagyva a lépcsőn felsétált.
Nem tudom, mit kellene mondanom bárkinek is, és apa miért pont Zack előtt említette meg Aaron-t, mindenesetre biztosan nyomos oka volt rá. Ha vissza akart adni valamit, akkor sikerült neki. Jól csinálta.
Nagyot sóhajtva, próbáltam összeszedni minden bátorságomat és Zack-et követni. Mikor a szobámba léptem, határozottan féltem, hogy mi lesz, mikor következőleg kilépek innen.
Becsuktam magam mögött az ajtót, majd nekitámaszkodva figyeltem. Háttal állt az ablakomba, és istenért sem akart megfordulni.
- Mi újság? – törtem meg a csendet. Inkább ne tettem volna…
- Mi újság? Mi újság? Sam mégis hol voltál? Halálra aggódtam magamat! Mikor anyukád felhívott azzal, hogy nem tudják hova mentél, mert összevesztetek Brad-del, egyből arra tudtam gondolni, hogy valami történt veled. Azt hittem, hogy annyit legalább érek neked, hogy felhívsz, vagy küldesz egy üzenetet, sőt még ez sem kell, csak elviszed azt a kurva telefont magaddal, és felveszed mikor hívlak. – kiabált, miközben mindvégig tartotta a szemkontaktust.
- Azt csodálom, hogy itt vagy. Huge hogy van? Melanie-val elég jól játszottátok a szerepet? Elhitte, hogy együtt vagytok? – vágtam hozzá, mire megdöbbent, és szemei lángba borultak.
- Már megint ezzel jössz! – kiabált. – Nem mentem el sehova, otthon voltam, és hívtalak volna téged, mikor Karen szólt, hogy eltűntél. Zárd már ki Melanie-t, könyörgöm! Vége van vele, és ezzel az egész szarral is! Megmondtam neki.
- És meg is értette? – mosolyogtam rá gúnyosan, mire elém lépett, majd kezeit felemelte, aztán visszaejtette oldala mellé.
- Mit akarsz, mit tegyek? Sam, neked semmi sem elég? – suttogta fejét lehajtva. – Ennél többet nem tudok neked adni magamból. Értsd már meg, hogy nincs köztünk semmi Melanie-val. – fogta meg gyengéden derekamat, majd homlokát enyémnek döntötte. Könnyeim végigcsurogtak arcomon.
- És soha nem is volt, mióta együtt vagyunk? – kérdeztem elhalló hangon.
- Ezt Aaron mondta? – mordult fel újra, majd egyik közös képünket megfogta. – Egyáltalán mit mondott apukád? Mit kerestél nála? – emelte rám tekintetét, majd a képet visszarakta az asztalomra.
- Nem válaszoltál a kérdésemre. – suttogtam megtörölve arcomat.
- Felesleges, ha már megkérdezel ilyet, akkor már nincs mit válaszolnom rá. – nézett rám. Szemei annyi fájdalmat tükröztek, hogy rosszul éreztem magamat, mert ilyen felmerült egyáltalán bennem. – Nem bízol bennem, igaz? – kérdezte elém lépve, mire fejemet leszegtem. – Sam, mondd ki! Bízol bennem vagy nem? – tette fel újra a kérdést, arcomat felemelve. Számat összeszorítva próbáltam könnyeimet és sírásomat visszaszorítani. Annyira akartam neki válaszolni, de egy hang sem jött ki a torkomon. Csak néztem szemeibe, amiben könny csillogott. Fejét gúnyos mosollyal megrázta. – Ez is megteszi. – lökött arrébb, majd kiviharzott a szobámból.
Az ajtónak támaszkodva csúsztam le a földre, majd könnyeim utat törtek maguknak, és sírásom töltötte be szobám nyugtalanító csendjét.

Negyvenötödik fejezet.

Aloha, babócák!
Először is kezdeném azzal, hogy jobb oldalon indult egy kis szavazás egy jövőbeli novella-tervről, ami ha érdekel titeket, akkor szavazzatok! :)
Nem tudom, mit fogtok gondolni a részről, vagy hogy mennyire fog tetszeni, mert... Na, nem tudom, mondjátok el ti, mit gondoltok :D
Az iskola elkezdődött, amiről inkább nem is írnék, így valószínűleg két hetente fognak jönni a részek, vagy inkább azt mondom, hogy ne veszítsétek el a történetet, engem, ha csúszok, mert nehéz évnek nézek elébe, szerintem.
De sietek, mert most lehet más irányt vesz a történet?! ;)

Jó olvasást. xx

▶zene

- Te megőrültél? – kiabáltam, mikor megálltunk a házuk előtt. – Meg is halhattunk volna. – szálltam le a motorral, majd a sisakot lekaptam a fejemről, és a ruháinkat az ülésre tettem. A hajam még mindig vizes volt, a nadrágom is, összességében mindenem. Szóval elég eszelős látványt nyújthattam.
- Igazából kicsit füllentettem a nyaralóval kapcsolatban. – húzta el a száját, majd a garázsuk felé kezdte el tolni a járművet.
- Mi van? – állítottam meg karját megrántva.
- Csak nyugodj meg, utána majd megbeszéljük. – hagyott ott, mint egy gyereket, akinek azt mondják, hogy ’maradj itt, ameddig vissza nem jön az anyukád’.
- Kezd el megmagyarázni addig, amíg nem vagyok annyira ideges. – trappoltam utána, majd vártam, hogy újra feltűnjön.
- Annyira nem is fontos. – legyintett a garázskaput lehúzva, majd a bejárati ajtójuk felé vette az irányt. A kezembe nyomta a kabátomat és a felsőmet.
- Aaron! – szóltam rá dühösen, mire megállt, habozott egy pillanatig, majd visszafordulva fejével intett, hogy kövessem. – Anyukád biztos nem látna szívesen. – ráztam meg a fejemet zavaromba. Fél mosollyal arcán, karomat óvatosan megfogta, majd maga után húzott.
- Ne foglalkozz vele! – suttogta fülembe, mikor maga elé engedett.
- Nem, figyelj, ez most nagyon nincs rendben. Ez az egész szituáció… - sóhajtottam, miközben szemöldökét felvonva figyelt, és várt, hogy folytassam. – Nem akarom, hogy ebből bármi baj is legyen. Tudod, nem éppen fényes a kapcsolatom, és nem akarok még egy támadó felületet szerezni.
- De ebben mi a rossz? – ráncolta homlokát. – Anyán kívül senki sincs itthon. Utána hazaviszlek, kocsival. – mosolygott édesen.
- Aaron? – nyitotta ki az ajtót anyukája, Louise, majd kérdő tekintete megállt rajtam. – Sam? – zavarodott össze teljesen. Ami érthető reakció volt. És végig nézve rajtunk, mindkettőnkből csurgott a víz, egészen biztos, hogy el is fehéredett. – Mit csináltatok?
- Szia, Anya! – puszilta meg arcát, majd behúzott a házba és onnan szobájába. Még a cipőnket sem tudtuk levenni, amit Louise nem éppen a legkedvesebb nézésével jutalmazott. Enyhén tisztaságmániás, és állandóan takarít. Most ha bunkó lennék, mondhatnám, hogy legalább most lesz oka takarítani. De tudjuk, hogy nem vagyok az.
- Legalább a cipőmet levehettem volna. – sóhajtottam, mikor utánunk becsukta az ajtót. Aaron szobája az egyetlen hely, ami bűzlik, mint valami trágyadomb. Ha jobban végig gondolom, legalább a zoknim nem lesz koszos.
- Hidd el, jobb ez így. – nézett rám komoly arccal, mire felnevettem, majd a szekrényéhez sétálva elkezdte kihajigálni ruháit. – Fürödj le! – utasított, a kezembe nyomva egy száraz pólót és egy melegítőnadrágot.
- Dehogyis. – tettem kezemet mellkasom elé. Ennél már nem is lehetne kínosabb a helyzet. Fürödjek le a volt barátomnál. Persze, mindjárt. Se. – Inkább magyarázkodj egy kicsit. – néztem mélyen zöld szemeibe.
- Az nem az én asztalom. – túrt bele hajába. – De semmi extrára ne gondolj. – rántotta meg a vállát.
- Aaron Davis, mégis mi a fenét tettél? – emeltem fel a hangsúlyt mondatom végén idegesen.
- Te is ott voltál, szóval tettük. – javított ki mosolyogva.
- Belerángattál. – néztem, ahogy a fotelbe ült. – Gondolom az egész nyaralós dolog csak kitalált. – gondterhelt sóhajom sem hatotta meg.
- Barkóbázunk? Úgy sokkal szórakoztatóbb lenne. – bólogatott, miközben kényelmesen elhelyezkedett, és a tévékapcsolót kihúzta maga alól.
- Betörtél valahova? – ejtettem ki halkan a szavakat.
- Időt kérek, mert a szabályokat nem szegeztük le. Ugye csak igennel, vagy nemmel válaszolhatok, de mi van akkor, ha csak félig jó a kérdésed? Akkor a talán választ kell adnom? – vakargatta fejét. Egyáltalán nem találtam viccesnek, hogy most itt szórakozott velem.
- Mondd, hogy nem tettünk semmi illegálist. – kérleltem.
- Nem igazán vagyok tisztában a törvényekkel. – vakargatta a fejét.
- Aaron! – szóltam rá mérgesen. – Ne szórakozz már. – sóhajtottam, karjaimat combomnak ütve.
- Oké. – emelte fel kezeit védekezésképpen. – De inkább jobb, ha nem tudod, mert tudom, hogy fel fogsz háborodni. – húzta el a száját. Bólogatva jeleztem, hogy folytassa, mire felállt a fotelből és elém sétált. – Igazából nincs is nyaralónk, főleg nem az. De tudom, hogy nem használja senki sem, mert árulják. Ezért is ijedtem meg, mikor megszólalt a riasztó. Sokat voltam ott, és ismerem a házat, nincs kamerája csak elölről. – hadarta, majd rám emelte tekintetét.
- És kié az egész ház? Mert van egy olyan érzésem, hogy ismerem az illetőt, és abban is biztos vagyok, hogy lány.
- Áá, nem ismered, egy csaj a gimiből. – legyintett, majd, hogy elterelje a figyelmemet elkezdett járkálni a szobájában.
- Aaron? – szóltam rá, mire kérdően rám nézett. – Még mindig gimisek vagyunk. – húztam fel szemöldökömet, mert elég gyanús kezdett lenni.
- Valami alsóbb éves volt, és már elment máshova tanulni. Nem is fontos. Akkor lefürdesz? – terelte a témát.
- Ez nagyon szép volt. – tapsoltam. – De most érdekelne az igazság is. – néztem rá várakozásteljesen.
- Ez az igazság. – vágta hozzám kicsit csípős hangon, majd elém sétált annyira, hogy fülembe suttoghasson. – Hidd el, ennyit elég tudnod. Majd ha gáz lesz, de nem lesz, akkor majd elmondom. – tűrte hajamat fülem mögé, mire megborzongtam.
- Most mondd el! – löktem el magamtól, mire megfogta a karomat és a falnak nyomott.
- Ellentétben a barátodnak nevezett Zack-eddel, én védeni akarlak, és tudom, hogy nagyon sok minden hülyeséget tettem, de sose akartalak bántani. Megváltoztam, és bánok minden pillanatot, mellyel szomorúságot okoztam neked. Hidd el, ha tudnád, amit én, akkor kiakadnál. Bízz bennem, Sam, csak egy kicsit. – támasztotta két könyökét a falnak fejem mellett, majd szemembe fúrta szomorú tekintetét. – Utálom, hogy nem látod, kik vesznek körül, és naiv vagy. Ha visszaforgathatnám az időt, egy évvel ezelőttre, megtenném. És immáron nem basznám el. – sóhajtott fejét lehajtva, majd kezeit elvette fejem mellől, és újra rám nézett. – Nem akarom, hogy vele legyél. – suttogta arcomat megsimítva.
- Aaron-n. – nyögtem. Ott maradt kezét lehúztam magam mellé, majd kiléptem a kettőnk teremtette aurából. Hajamba túrtam, a teljes összezavarodottság jeleként. – Az, ami volt, már sose lesz olyan. Elrontottad, tényleg, és én is, mikor először megbocsájtottam… - fordultam felé.
- Ne mondd ezt. – rázta a fejét, majd nagyot sóhajtva magamra hagyott a szobájában.
Sírni lett volna kedvem, mert hirtelen minden összeomlani kezdett látszani. Zack, a családom, az iskola, Aaron-nel való kapcsolatom, meg a feje tetejére borult. Az ágy széléhez sétáltam, miközben próbáltam kitalálni, hogy mit is tegyek, menjek el, vagy várjam meg Aaron-t? A sok kérdés közül, ezt lett volna a legkönnyebb megválaszolni, mégsem tudtam.
Őszintén szólva, valahol Brad-nek igaza volt. Menekültem a problémák elől, aminek a következményei már is érezhetőek voltak. Képtelen voltam velük egyedül megbirkózni.
Brad összeköltözött Alli-vel, és nem igazán volt ideje velem találkozni. Az egyetem mellett dolgozik, és lehetetlen volt vele még csak beszélnem is. A szüleim nem élnek harmóniába, mostanában. Mióta apa kapott egy lehetőséget, hogy dolgozhatna a cég holland telephelyén, ahol több lehetőség nyílna számára, anya kiakadt. Veszekedtek, végül apa nem ment el, de az otthoni harmonikus légkör eltűnt. Haragszom Brad-re, mert nem volt ott, mikor szükségem volt rá, és mikor felhívtam, hogy gond van, azt mondta nem ér rá. Anya bedepressziózott, egyébként is elég ingatag, és elég egy kis dolog, ami ki tudja zökkenteni.
Így, hogy otthon állt a bál, elég könnyen el tudtam terelni a figyelmet magamról és a jelentkezésemről. Igazándiból még hazudnom sem kellett, ugyanis annyira nem foglalkozott vele senki sem, hogy őszintén is beszélhettem volna róla. Valamikor, felmerült anyában, hogy hány éves is vagyok, és mikor megkérdezte, hogy akkor hova adom be a jelentkezésemet, közöltem vele, hogy az orvosira, ő csak bólintott egyet. Semmi meglepődés, semmi kérdezősködés, semmi. Annyira apával volt elfoglalva, ugyanis szerinte megcsalta, hogy egyszerűen csak bólintott egyet. Apa nem kérdezte meg. A család széthullott, még George-ot is én hordtam suliba.
Zack pedig úgy tudja, hogy jelentkeztem arra az egyetemre, ahova ő jár, valami lehetetlen szakra, amivel semmit sem tudok kezdeni. Szóval, mindenki mást tud, az igazságot viszont csak egy ember, Thea.
Mivel már Aaron elég régóta elment, és őszintén szólva elég furán kezdtem érezni magamat a szobájában, miközben könnyeimet morzsolgattam, így cipőmből kilépve, becsuktam magam után az ajtót. Szétnéztem, ugyanis nem akartam találkozni senkivel sem, mikor senkit sem láttam, csak hallottam a vízcsobogását, a folyosó vége felé vettem az irányt. Próba szerencseként benyitottam, először azért, mert azt a fürdőt Aaron használja csak, második késztetésem nem volt.
A pára, amit a meleg víz csapott maga után, az egész fürdőszobát fehér ködbe borította. Aaron elzárta a csapot, majd – nem tudja letagadni, mert láttam – megugrott ijedségében, aztán mintha ez olyan természetes lenne, magára csavarta a törölközőt, és nem is foglalkozott ott létemmel. Semmi olyat sem láttam, – amit még sosem, - mert a nagy gőz miatt levegőt sem tudtam venni, nemhogy másfele nézzek.
- Le akarsz fürödni? – kérdezte nyugodt hangon, mintha elfelejtette volna az előbbi beszélgetésünket. Aprót bólintottam, szükségem volt egy fürdőre. – Tudod, hol találsz törölközőt, ruhát meg majd mindjárt behozok. – nyúlt a kilincs után, mire megfogtam a kezét.
- Köszönöm. – mosolyogtam rá szomorúan.
- Ugyan. – rántotta meg vállát, majd vizes lábbal végig csattogott vissza a szobájába.

*

Mondanom sem kell, milyen jól esett ez a fürdő. Végre nem volt medence szagom, ezzel ellentétben viszont valamelyik barátnője által itt hagyott illatom lett. Sokkal jobb.
A hajamat törölgettem, miközben a szobája felé mentem. Ő a laptopjával az ágyában ült, egy nadrágban. Féloldalasan rám mosolygott. Valószínűleg tetszett neki a látvány, hogy az ő ruháiba vagyok. Rettentő kínosan éreztem magamat, és olyan cafkának, aki a volt barátja cuccait kunyerálja el, hogy féltékennyé tegye vele a mostanit. Szégyelltem magam, de egy szál fehérneműnél jobb volt.
- Ne mosolyogj így. Ha megszárad a saját ruhám, visszaadom. – morogtam, mire mosolyogva megrántotta a vállát.
- Régen állt valakin ilyen jól a ruhám. – jegyezte meg halkan. Akaratlanul is pír öntötte el az arcomat.
- Ez tudod, hogy nem jelent semmit sem. – tudom, hova akart kilyukadni, de az már a múlt, és remélem meg fogja érteni.
- Tudom. – bólintott.
Feszengtem, nem tudtam feloldódni, így a hajam törlése után szétnéztem a szobájában. Sokat nem változott, sötét kék fal néhány banda poszterével díszítve, fekete bútorok, mindenhol szétdobált dolgok, a gitárja a sarokban, olyan Aaron egyéniségét tükrözve.
- Brad rajtam keresett téged. – mondta egy pillanatra felnézve rám.
- És mit mondtál neki? – ültem le a fotelbe, és könyökömet térdemre támasztva figyeltem.
- Azt, hogy nem tudom, hol vagy. Találkoztunk, de utána nem tudom, hova mentél. – bólogatott.
- Összevesztünk. – szegeztem tekintetem a földre. Hirtelen nagyon érdekesnek tűnt. – Összeköltözött Ally-vel, és azóta eltávolodtunk egymástól. Ő úgy kért számon, mintha az apám lenne, majd nem jól reagáltam, és végül én ittam meg a levét. – szorítottam össze szemeimet. Igazából nem az fájt, hogy megpofozott, hanem, hogy idáig fajultak a dolgok. Szégyellem magam, hogy azokat mondtam neki, és az egész dühöm nem is felé irányult.
- Megütött? – nézett rám kérdőn Aaron, mire aprót bólintottam, és próbáltam könnyeimet visszanyelni. Az utóbbi hónap sérelmei készülőben voltak kitörni, és erre ez az egész veszekedés csak egy cseresznye volt a hab tetejére.
Nem akartam Aaron-nek elmondani, mert igazából már semmi közünk nem volt egymáshoz, de úgy éreztem, hogy ő az egyetlen, aki most meg tudna érteni. Akinek úgy tudnám kiönteni a szívemet, mint senkinek. Aki megmondja, hogy hülye voltam, és miért csináltam azt, vagy ezt, ugyanakkor mellettem áll. Ő ismer engem még régről, tudja, milyen a családom, tudja, milyen vagyok, ugyanakkor meg kívülállóként is lát, hiszen a mostani életemben nem volt része.
Maga mellé tette a laptopot, mikor lábaim magindultak felé. Felkelt az ágyról és karjaiba zárt. Őszintén tudtam sírni. Jól esett, hogy valaki törődik velem. Mert a szüleimre nem igazán, sőt, ne kerteljünk, egyáltalán nem számíthattam az utóbbi időben, Zack-kel pedig nem tudtam teljesen őszinte lenni. Egy falat zártam közénk, a Melanie-s ügy miatt. Amit nem értettem miért tettem, mert éreztem, hogy szeret és én is szeretem, de valamiért nem éreztem azt a pluszt, aminek meg kellett volna lennie - mert egyszer megvolt - hogy elmondjak neki mindent. Heather tud mindent, de már nem akartam őt a további problémáimmal is zargatni, mert tudom, hogy tárt karokkal várna, és segítene, de valahogy mégsem rá volt szükségem. Akire szükségem lett volna az Zack, de nem tudtam átugrani azt a falat. Ebből ő nem hinném, hogy észrevett valamit, mert…nem. Megbeszéltünk mindent, de inkább tereltem a témát, minthogy jobban belemenjek a dolgokba, és Zack is átugrott rajtuk velem együtt. Tényleg szeretem őt, és most sem Aaron karjaiban kellene sírnom, de nincs itt, mert egy másik embert választott. És ez akaratlanul is a földhöz vágott.
- Sajnálom. – szipogtam, mellkasát megtörölve, mire nevetve megrázta a fejét.
- Brad-del beszéld meg a dolgot, rendben? Mert a hangjából kihallatszott, hogy nagyon aggódott miattad. – törölte meg az arcomat.
- Kavart Melanie-val, igaz? – csuktam le lassan a szemeimet, nem törődve azzal, hogy mit mondott. Tudtam, hogy tudni fogja kire gondolok.
- Nem tudom. – rázta meg a fejét.
- Akkor? – sürgettem, mert tudni akartam az igazat.
- Nem tudom, Sam. – engedett el.
- De valamit csak tudsz!
- Honnan tudjam, hogy ők mit csinálnak? – nézett rám kérdőn.
- Tehát valamit csak tudsz!
- Melanie oda meg vissza van Zack-ért, de Zack nyilvánvalóan nem kíváncsi rá, ha veled van. – mondta ki tényként. – Honnan veszed egyáltalán, hogy megcsal?
- Nem tudom, mit gondolhatnék, az ilyen ’bemegyünk megnézni Hugh-t’ látogatásokról. – sóhajtottam szaggatottat a sírás miatt.
- Most is ott vannak?
- Kiengedték, mert az utolsó stádiumba lépett. Azt hogy hol vannak, nem tudom. Velük is összevesztem.
- Tehát ma veszekedtél mindenkivel. – vonta le a következtetést. – Az a baj, hogy most mondhatom azt, amit hallani akarsz, hogy kavartak, de nem mondom, mert nem tudom, tényleg, és nem akarok neked rosszat. Én is elrontottam, anno, és ha Zack is elköveti azt a hibát, amit én, vagy már elkövette, úgy érzem hogy nem helyesen teszem, amit teszek, mert tudom, hogy semmivel sem vagyok különb nála. – emelte fel államat. Szomorúan rámosolyogtam, mert ez olyan emberi volt tőle. Mert nem akarta a saját hasznára fordítani a helyzetet.
- Lehet, haza kellene mennem. – köszörültem meg torkomat.
- Ahogy gondolod. – léptünk el egymástól zavartan. – Szárítsd meg a hajadat, hogy ne nézz ki úgy, mint valami eszelős bolond. – kacsintott rám.
- Kösz, már is jobban érzem magamat. – mosolyogtam rá, majd tettem, amit mondott.

*

- Köszönöm a fuvart és…minden mást is. – motyogtam esetlenül.
- Tudod, hol találsz. – mosolygott rám. – Egy puszit azért kaphatok? – tartotta felém arcát, mire mosolyogva kezemmel játékosan visszalöktem, és kiszálltam a kocsijából.
Néztem, ahogy elment, majd a ház felé fordulva, lehervadt a mosoly az arcomról.

Negyvennegyedik fejezet.

Halihó, babócák!

Gyanúsan vége a nyárnak, ami abból is látszik, hogy máris csúsztam egy hetet :D

A részről; nem tetszik, rövid, borzalmas, és elment a kedvem attól, hogy tovább írjam, így gyorsan véget vetettem neki, ezért ilyen rövid. Elértem arra a pontra, mikor nem esne nehezemre megválni a blogtól. Ami baj, de igaz. Nem fogom abbahagyni, de perpillanat annyira nem látom a végét, hogy az katasztrofális. Belebonyolódtam a saját történetembe. *taps-taps*

Úgyhogy egy kis türelmet kérek tőletek, amíg kilábalok a gödörből, amit magamnak ástam, és egyenesbe viszem a történetet. De magam sem tudom elképzelni néha, hogy milyen hosszú egy fejezet megírása.

Sietek, meg minden, de tényleg türelmeteket kérem. :)

Köszönöm a kommenteket,a sok-sok kattintást, ami hihetetlen számomra, és üdvözlöm az új olvasókat. Köszönöm, tényleg! ♥:)

Jó olvasást.xx

Sosem ültem Aaron-nel motoron, vagy még anno a robogóján. Gyorsan ment, a szívem dübörgött minden előzésénél, és képtelen voltam kezeimet hátul tartani, így átkaroltam. Hallottam, ahogy megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd kezemet megütögette, mire megforgattam a szememet a bukósisak alatt. Azt hittem kellemetlenebb lesz ez a helyzet, de mégse éreztem azt, hogy el kellene húzódnom, vagy bármit tennem az ellen, hogy ne legyünk ilyen közel egymáshoz. 

Erősen összeszorítottam szemeimet, és próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy milyen hirtelen léptük át azt a sebességet, amit már egyébként is soknak tartottam. Jó pár percnyi motorozás után, hirtelen csökkentette a sebességet, majd egy erős balra kanyarral megállt. Megmozdulni se mertem, és kisebb szívrohamot kaptam, mikor a motor leállítása után jobbra dőlt a gép.

- Megérkeztünk. – vette le a bukósisakot fejéről, majd még mindig görcsösen derekát átkaroló kezemet nézte. Zavartan engedtem el, majd egy kevésbé összetett mozdulattal konkrétan átlendültem a motor másik oldalára. Aaron nevetett szerencsétlenkedésemen, majd látva, hogy nem sikerül kikapcsolnom a bukósisakot segített. – Most olyan ’csókolj meg’ nézésed volt. – szabadította ki fejemet, mire felhorkantam.

- Én inkább ’most megöllek’ nézésnek hívnám. De kinek mi. – rántottam meg a vállamat, majd hajamat próbáltam kibogozni, ugyanis hála a meggondoltságomnak, nem gumiztam össze, így a szél tökéletesen összekapcsolta hajszálaimat egymással. A kétkerekű visszapillantójába nézegettem a fejemet, majd rájöttem, hogy teljesen mindegy, így felkötöttem egy lófarokba. 

- Nagyon jól nézel most már ki. – véleményezett Aaron, mire megforgattam szemeimet. Követtem tekintetemmel, ahogyan leült egy padra, majd körbefordulva realizáltam, hogy hova is hozott. Kezeimet felemelve nevettem hitetlenkedve, majd háta mögé lépkedtem. 

- Bevált ez a hely? – ültem fel mellé a padtámlára.

- Nem tudom, miről beszélsz. – nézett rám értetlenül. 

Aaron nem kispályás, ugyanis ezen a dombon volt az első randink. London kül-, kül-, külvárosában van, és idejönnek az elcsépelt romantikázni vágyó párocskák. Tehát akkor ezt pont nekünk találták ki, most már inkább tűnt giccsesnek.

- Ugyan, valld be, hogy mindenkit ide szoktál hozni! – löktem meg mosolyogva, mire féloldalasan rám sandított. 

- Igazából csak veled voltam itt. – sütötte le zavartan a szemét.

- Milyen aranyos vagy. – lepődtem meg kislányosan, mire fülemhez hajolt.

- A többieket oda vittem. – mutatott három méterrel arrébb, egy másik padra.

- Nem semmi. – ráztam meg a fejemet nevetve, mire ő is velem nevetett.

- Na, de mesélj inkább. Troy-jal van valami baj? – kérdezte, mire elég furcsán nézhettem rá.

- Troy? – ráncoltam homlokomat.

- Ja, vagy, hogy hívják a barátodat. – legyintett, mintha ez csak egy mellékes információ lenne.

- Zack. – néztem még mindig furcsán.

- Troy? Zack? Nem mindegy? Olyan, mint Miley meg Hannah. Egy és ugyanaz. – értetlenkedett, mire homlokomra csaptam.

- De hülye vagy. – nevettem idióta viccén. 

- Nem hagyhattam ki, szerintem akkora poén. – rázta meg vállát. 

Nem értettem, hogy hogyan jön ide Troy, meg Miley és Hannah, de Aaron-nak kifinomult humorérzéke van. Valahogy összekötötte Zac Efron-t a High School Musical-ben alakított Troy-jal. Nem hinném, hogy minden rendbe van nála. 

- Nem akarok erről beszélni. – válaszoltam neki végül komolyan.

- Oké, ha nem, hát nem. Felejtsünk el mindenkit egy pár órára, gyere. – pattant fel a padról, majd kezét felém nyújtotta. Ez az egyik dolog, amit szerettem benne. Mindig látta rajtam, hogy mi az, amiről nem akarok beszélni, és azt a témát nem boncolgatta tovább. Csak később…

- Ez már a sokadik félreérthető mondatot volt. – csaptam bele tenyerébe, mintha pacsi miatt nyújtotta volna. 

- Vagy csak piszkos a fantáziád. – korholt, majd kezem után nyújt, és felhúzott a padról. 

- Hova megyünk? – kíváncsiskodtam, mikor a kezembe nyomta a két bukósisakot és a motort tolva elindultunk a házak felé. 

- Egy jó helyre. – kacsintott, mire kicsit félve ugyan, de követtem. 

*

- … Félelmetes egy lány volt. – rázta meg a fejét, mintha ki akarná verni a fejéből. – Szerencse, hogy könnyen le tudtam kaparni magamról. – borzongott meg, mire felnevettem.

- Ne mondd már! – korholtam, mire megdöbbenten rám emelte tekintetét.

- Ha tudnád milyen ijesztő volt, néha. Féltem, hogy meggyilkol, miközben alszok. – állt meg egy fehér kapu mellett. 

- Nem kell mindenkivel összefeküdni. – követtem tekintetét, miközben letámasztotta a motort, majd rá néztem a fehér falra, ami körülvette a házat. Nagyon nagy portának tűnt, eléggé nagynak ahhoz, hogy szomszédokat ne lássak sehol sem. – Hol vagyunk?

- Családi nyaraló. – rántotta meg a vállát hanyagul, majd a kapu jobb oldalán felemelt valamit, és kinyitotta azt, egy kóddal.

- Bejött az élet. – döbbentem le, mire megfogta a karom és behúzott. Nagyon úgy tűnt, hogy hátsó ajtón jöttünk be, mert egyből egy medence keresztezte utunkat, majd a hatalmas kert látványától maradt nyitva szám. Mikor elengedett, beljebb lépkedtem és a hatalmas villát megpillantva az állam a földet súrolta. – Ha ezt hamarabb tudom, még együtt lennénk. – mosolyogtam vissza rá. 

- Nem olyan rég vettük. – vakarta meg a tarkóját zavartan, mire homlokomat összeráncoltam.

- Csak vicceltem. – kezdtem én is zavarba érezni magamat, mert valamiért nem értette viccemet, ugyanis annak szántam. Volna.

- Tudom. – mosolygott aprót, majd a medence felé mutatott. – Na, mit gondolsz? Csobbanunk? – csábított, szemöldökét emelgetve. 

- Mindjárt esik. – nevettem hitetlenkedve. 

- És? Víz, víz. – vetette le pulcsiját, majd nadrágját, és végül cipőjéből és zoknijából is kibújt, mire szememet eltakartam. – Ugyan, láttál ennél kevesebb ruhában is. – fejtette le kezeimet arcomról, úgy, hogy mindeközben csak egy alsónadrág volt rajta. 

- Mindenféleképpen szeretnél teljesen zavarba hozni, igaz? – sütöttem le zavartan a szememet, mire felnevetett, és a medence széléhez sétált. 

- Gyerünk, Sammy. – kurjantott egyet, mire megforgattam szemeimet. 

- Hideg van, Aaron. Mindjárt esik. Május eleje van, csoda, hogy nincs befagyva a víz. 

- Most felejtünk, tudod. – bólogatott, mire én megráztam a fejemet. Tudtam, hogy fájni fog, de még megpróbáltam elfutni előle. Láttam, ahogy átsuhant a gondolat a fejében, majd egy rántással átkarolt hátulról és felemelve a medence széléhez vitt. 

- Kérlek, ne tedd! – kérleltem vékony hangon. Próbáltam kicsit izegni, és kiszabadulni. – Aaron, kérlek! – csimpaszkodtam nyakába, teljesen feleslegesen.

- Jó lesz. – mosolygott rám, majd szemeimet összeszorítottam, orromat befogtam és vártam, hogy csobbanjak. De nem csobbantam, nem lettem vizes, ehelyett óvatosan kinyitottam bal szememet, és Aaron-re néztem, aki éppen meg akart pukkadni a nevetéstől. – Úgy gondoltad, hogy belelöknélek, így, ruhástól? – engedett el, hangosan felnevetve, mire zavarodottan fordultam felé. Volna, ugyanis hirtelen felkapott és beleugrott velem a vízbe. Az orrom, fülem, szám mindenem tele ment vízzel, miközben próbáltam a víz felszínére kapálózni.

- Te idióta. – töröltem meg szemeimet, majd mikor megláttam, ráugrottam, mire ő újra lemerült. Mielőtt el tudtam volna úszni előle, lábamat megfogta és újra a víz alá rántott. Fuldokolva próbáltam a vizet kijuttatni a tüdőmből, miközben térben és helyben elhelyeztem magamat. A medence széléhez úsztam, és próbáltam újra éledni.

- Nem vagy normális. – törölgettem szememet, ami nehezen ment, mert a vizes kabátom a kezemet teljesen ellenkező irányba húzta, így a fejemet kellett a kezemig ledöntenem, ami a nyakamnak nem tett jót, ugyanis a csuromvíz hajam így előre csapódott. 

- Kicsit hideg a víz. – úszott mellém nevetve.

- Igen? – néztem rá. – Nézz már végig rajtam! – vált hisztérikussá a hangom.

- Szerintem jó móka volt. – rántotta meg vállát. 

- Úgy gondolod? – nyomtam le a víz alá újra, majd dühösen a lépcső felé kezdtem úszni. 

- Ne legyél már ilyen ünneprontó. – jött fel a felszínre, majd hajából kicsapta a vizet. – Egy új közös élmény. – bólogatott mosolyogva, miközben visszanéztem rá az utolsó fokról.

- Ez mind nagyon jó, de miért nem tudtál idehozni nyáron? Fürdőruhában? Negyvennégy fokban? – vacogtam, majd a kabátomat a földre dobtam, a felsőmet pedig elfordulva levettem, és pólóját felvéve a földről, belebújtam. 

- Akkor kétlem, hogy el tudunk jönni ide, de elintézem. – szállt ki a vízből utánam. – Jól áll a pólóm. – nézett rajtam végig, olyan ’ezt-most-komolyan-gondoltad-?’-stílusban. 

- Ez az egy száraz ruhadarab van. Úgyhogy így jártál. – kulcsoltam át karomat mellkasomon. 

- Oké, vedd fel nyugodtan. – tartotta maga elé kezeit, arcomat látván. A hajamból kicsavartam a vizet, vagyis amennyit tudtam, Aaron pedig próbálta magát felmelegíteni.

- Jobb is, ha megijedsz! – bólogattam, mire ajkát lekonyította, és én nem bírtam, hogy ne nevessem el magamat. 

- A gót csaj után, már senkitől se félek. – kapta fel nadrágját, majd az ajtó felé ment. 

- Pedig kellene. – boxoltam bele vállába, mire rám kacsintott.

- Inkább nézzük meg miből élünk. – húzta el az átlátszó üveges ajtót. Egy pillanatra viszont meghökkent, majd óvatosan felém nézett. Kérdőn indultam el felé, mire megszólalt a riasztó. Az egész ház hangos sípoló hangtól zengett. 

- Állítsd már el! – fogtam be egyik fülemet, mert a mási kezemmel belöktem, ugyanis nem akart beljebb menni. 

- Itt az idő lelépni! – fordított vissza, majd kezemet megfogva, futva összeszedte ruháinkat, és kezembe nyomta, majd a bukósisakokat is felkapva, az kapu kirántotta helyéről. A motorra pattanva megfordult, majd felhúzott rá, és hangosan pörgetve azt, a lehető legtávolabb hajtott. Teljesen összezavarodva fogtam a cuccokat, amiket a kezembe nyomott, majd félve a következményektől, inkább kiabálva próbáltam megállítani. Mind sikertelenül, így kész voltam arra, hogy leugorjak a gépről, mikor már akció lesz, ugyanis nem reagált semmire, csak teljes gázzal száguldott vissza a városba. Szemembe könny gyűlt a széltől, és alig vártam, hogy megálljunk és minél távolabb kerüljek Aaron-től, de azelőtt még remélem kapok valami magyarázatot erre, ami most történt. 

Negyvenharmadik fejezet.

Aloha!
Körülbelül 2 perce nézem a monitort, és még mindig nem tudom, mit írhatnék ide. Igen, jelentkeztem egy versenyre, ahol holnaptól tudtok rám/a blogra szavazni, nem tudom, még milyen formában, szerintem ilyen pipálos, felméréses-modulban, ITT, vagy ha a képre kattintotok oldalt valahol, akkor onnan is eltudjátok érni az oldalt :) Előre is köszönöm! Meg minden mást is!! :*
Remélem tetszeni fog, írjátok meg, hogy mit gondoltok, mi lesz a folytatás, esetlegesen Sam kit választ, ez nagyon hülyén hangzott mintha..nem is tudom, majd ha elolvastátok a részt, hátha könnyebb lesz értelmezni szerény fogalmazáson :D, Zack-kel és Melanie-val mi fog történni...
A következő résszel pedig nagyon sietek!

Jó olvasást. xx

▶ zene

- Sziasztok. – dobtam le a kulcscsomómat a cipőtartó tetejére, majd egyenesen a konyhába vettem az irányt, ahol anya és Brad ült. 

- Téged is lehet itthon látni? – mosolygott Brad. Fejemet megrázva vettem ki egy poharat a szekrényből majd egy kis vízzel megtöltve, beleszürcsöltem.

- Ami még meglepőbb, hogy téged lehet itthon látni. – morogtam.

- Na! De jó kedvedben vagy. – húzta fel bal szemöldökét.

- Másra sincs szükségem, csak arra, hogy kioktass. – csaptam le a poharamat az asztalra, amit anya fájdalmasan nézett végig. Lábaimat gyorsan szedtem fel a lépcsőfokokon. Minél hamarabb a szobámban akartam lenni, lefürödni, és mindenféle megjegyzés, ’mi történt’, ’jól vagy’ kérdések nélkül egyedül lenni. Gondolkozni, és döntéseket hozni, miközben a kedvenc zenéim a maximumon bömbölnek a fülembe.

Miközben a ruháimat próbáltam magamról lehámozni, nyikorogva kinyílt az ajtóm, majd a bátyám aggódó arca jelent meg benne. A küszöböt átlépte, és a falnak nekidőlve kémlelt.

- Megváltoztál. – nézett végig rajtam. – Teljesen megváltoztál. Anyáék aggódnak érted, és én is. – összezavarodottan fordítottam neki hátat. – Sam, nézz rám! – parancsolta ellenkezést nem tűrő hangon.

- Mégis honnan veszed, hogy megváltoztam? Itt sem voltál, az utóbbi négy hétben. – emeltem fel a hangom dühösen. – Aggódtál? Értem? Hagyjál az üres szavaiddal, Brad. – meredtem mellé, az egyik képet nézve a falamon.

- Attól, hogy nem voltam itt, még tudom, hogy mi van veled. Milyen üres szavakról beszélsz? Hallod te egyáltalán magadat? – nézett rám szánakozva.

- Ugyan már. Tudod, mi van velem? Csoda, hogy még emlékszel rám. – fokoztam tovább a vitánkat, ami kezdett egy elég nagy veszekedésbe fulladni. Sérelmek, amiket eddig nem mondtunk ki, most csattani fognak.

- Na, ezt most fejezd be! – lépett elém, államat megfogva, hogy szemébe nézzek. – Lógsz az iskolából? Az utolsó évedben, amikor már éppen, hogy be kellene, nőjön a fejed lágya? – kérdezte a nem kérdésnek szánt szemrehányásait.

- Úristen, egyszer hamarabb eljöttem… - emeltem kezemet szám elé. – De nagydolog.

- Te is tudod, hogy nem csak egyszer volt. – újra az a szánalommal teli nézése. – És nyilván mindketten tudjuk, hogy halogatod a jelentkezésedet.

- Na, ez most nagyon hiányzik a napomból. – kerültem ki dühösen.

- Megfutamodsz? A problémák nem fogják megoldani magukat. – rántotta meg erősen a karomat.

- Most mit játszol? Nem az apám vagy. Menjél inkább, csináljatok valami programot Ally-vel, az megy legalább. – löktem meg a mellkasát.

- Ez pont idetartozik. Inkább próbálj már meg felnőttként gondolkozni, mert nem leszünk ott mindig, hogy fogjuk a kezedet. – kiabált utánam, mire megfordultam és dühösen visszatrappoltam elé.

- Brad veled mégis mi történt? Mik ezek a nagy szavak? Ezeket az okosságokat mégis honnan szedted? Facebook-ról? Valamelyik idézetes oldalról? Te is pont ugyanolyan lettél, mint az összes többi papucs, akik ha összeköltöznek a barátnőjükkel, és találnak valami rettentően jó munkahelyet, ahol eljátszhatják, hogy ők most a nagy főnökök, habár csak kávét visznek be valamilyen alkalmazottnak, és még ezt is az apjuknak köszönhetik. Gratulálok, igazi férfi lettél. – tapsoltam állmosollyal, mire szemei elhomályosodtak, arca elkomorult, és bal keze nagyot csattant arcomon. Kezemet a fájó pontra emeltem, majd szemeimet összeszorítva próbáltam könnyeimet visszanyomkodni oda, ahova valók. – De nagy ember lettél. – néztem mélyen szemeibe, majd kifutottam a szobámból, le, egészen az előszobáig, ahol könnyeimmel küszködve húztam fel hanyagul cipőmet lábaimra, majd a farmerkabátomat lekaptam a fogasról.

- Mégis mit csináltatok? – kérdezte anya aggódva, a konyhából kilépve. Nem foglalkoztam a kérdése megválaszolásával, és igazából fel sem fogtam, ugyanis csak el akartam tűnni innen. Az ajtót nagy csattanással magam után rántottam, majd kifutottam a bejárónkról és nagy lépésekkel folytattam az utamat egyenesen. Könnyeim mardosták szemem, és másra sem vártak, mint hogy kitörhessenek, ezzel egy egész cunamit elindítva. Nem néztem se jobbra, se balra, és igazából nem is nagyon érdekelt a forgalom, vagy bármi más. Gondolkodni sem tudtam, mert annyi minden keveredett a fejemben, hogy egymást ölték gondolataim.

- Figyelj már! – kiabált egy sofőr, hozzáteszem, teljesen jogosan, mikor tájékozódás nélkül rontottam kocsija elé. Nem néztem rá, csak siettem tovább egyenes.

Mondhatnám, hogy meglepődtem, mikor az út elágazott, ugyanis eddig csak az egyenest követtem, és mikor felnéztem megpillantottam a pub-ot, ahol annyiszor, de annyiszor megfordultam, mikor Aaron-nel voltam. Egy kis hezitálás után, immáron szétnézve, gyorsan átfutottam a túloldalra, majd egy nagyot sóhajtva belöktem az ajtót.

Ugyanazok a fa székek és ugyanazok az üvegasztalok, egy valami viszont változott, a poszterek mennyisége. Ugyanis minden hétvégén, különböző undergorund együttesek lépnek fel, a nagynak nem mondható helyen. Egy kis színpad van kialakítva a pulttal szembe, a bár másik oldalán, ahol minden fajta-féle karakterek fordulnak meg, és minden fellépés után egy-egy közös képet nyomnak a közönséggel, ami felkerül a falra. Ez már okot adhatna arra, hogy nagy kultuszt szerezhessen magának a hely, de nem csak emiatt járnak ide ilyen sokan, és a koncertek is inkább a fiatalabbakat vonzzák, viszont délelőtt-délután, mint kocsma üzemel, idősebb emberkéknek. Sört isznak, jól érzik magukat, beszélgetnek, az asztalra dőlnek, mikor már elérték állapotuk fénypontját.

A tulaj, aki mellesleg Aaron nagypapája, Jack mikor megnyitotta a helyet kevés tapasztalattal rendelkezett, és valamiért úgy gondolta, hogy az üvegasztalok megfelelőek lesznek egy pub-ba. Utólag már megbánta, mert rájött, hogy mások nem foglalkoznak az ő ’kúl’ asztalaival, így ugyanúgy, mint máshol előszeretettel csapkodják a söröskorsókat az asztalra. Így először kiírta mindenhova kívül, belül, hogy óvatosan a berendezéssel, ami, természetesen senkit sem érdekelt. Jack-nek új ötlet után kellett néznie, ami nem más volt, mint a mindent megváltó poháralátétek. Igen, egy remek ötlet, nehéz kivitelezéssel. Minden asztal szélére, tehát szögletes alátéteket ragasztott, ami a körülbelüli személyek italai alá passzolhattak. Maga a dizájn nem is nézett ki rosszul, átlátszó üveg asztal, piros alátétekkel.

Az első hónapokban sikerült hellyel-közzel ezeket a dolgokat rendeltetésszerűen használni, majd jöttek a lázadó és burjánzó karakterek, most nem fiatalokra gondolok, mert volt köztük idősebb is, akik rájöttek, hogy mekkora szórakozás lenne, hogy mennyi poharat tudsz úgy az asztalra rakni, hogy ne érj az alátétekhez. Természetesen, poharat nem kaptál csak úgy, hanem ahhoz inni is kellett. Így elég nagy hangja lett a kis kocsmának. A rekordot negyvenhét pohár tartja, amiből állítólag huszonkettő landolt a földön a nagy ünneplésben.

Az emlékek melegséggel töltöttek el, hiszen tényleg sokat jártunk ide. Elsősorban, mert Aaron beállhat a pultba, amit a barátai nagyra értékeltek, másodszor, mert minden családi esemény itt foglalt színhelyet, és ez az egyetlen hely, ahol meglehet találni Jack-et, ugyanis miután meghalt pár éve a felesége, Aaron nagymamája, minden idejét itt tölti.

- Bocsi. – tessékelt arrébb egy alak az ajtóból, ami felébresztett gondolataimból, és a pult felé vettem az irányt. Ahhoz képest, hogy délután fél kettő körül járhatott az idő, sokan voltak. Ez az az idő, amikor a célközönség hatvan felett van.

- Szia. Mit adhatok? – kérdezte a pincércsaj, akit még sosem láttam, bár, ha az tekintjük, hogy majdnem egy éve nem jártam erre, akkor annyira nem meglepő.

- Egy kólát szeretnék. – mosolyogtam rá, majd a színpad felé néztem, amit most teljes panorámába láthattam be. Egy punk zenekarnak látszó csapat hangolt, érdekes egyénekkel. Egy dobos, akinek fehér haja az égig fel volt zselézve és fejbőrébe valami tetoválás volt ráfirkantva, amit ilyen távolból nem láttam tisztán. Az énekes, vagyis gondolom, hogy az, egy, valamilyen basszusgitár félével hajolgatott a zsinórokat huzigálva. Ő nézett ki talán a legemberibben, érdekesen nyírt hajával, aminek barnás színe volt, egy piercinggel az orrában, szájában, ezer tetkóval a kezén – már amennyi kilátszott a pólója alól. A harmadik tag, aki pedig a legpolgárpukkasztóbb megjelenést választotta, összeszaggatott póló, ami alól színesnél-színesebb tetoválásai kilátszottak, minden létező helyen az arcán piercinggel, fültágítóval, fehér-zöld félig felkötött, félig leengedett hosszú hajjal vakargatta homlokát. Mindhárman az elmaradhatatlan, fekete, hosszú, kiszaggatott nadrággal és egy-egy bakanccsal lézengtek. Kíváncsian várom mit fognak produkálni, ugyanis ha ők tényleg punk zenekar, punk zenével, és nem punk külsőbe bújt operett sztárok, akkor valószínűleg hörögni is fognak. Vagyis üvöltözni. Ha nem csal emlékezetem, bár nem szoktam ilyen zenét hallgatni, szóval lehet ez csak egy sztereotípia az ilyen kinézet ellen.

- Jól néznek ki, igaz? – rakta le elém az italomat egy kellemesen rekedtes hang, ami ismerősnek tűnt.

- Jack… - fordultam felé mosolyogva, mire kilépett a pult mögül, és megöleltük egymást.

- Mi járatban, Sam? Ezer éve nem láttalak erre. – engedett el, majd a poharamat megfogva egy asztalra rakta. Követtem, majd leültem vele szembe.

- Kis nyugalomra vágytam. – legyintettem egyet. – Inkább te mesélj! Hogy vagytok? Hogy van a kis Zozo? – utaltam Aaron unokahúgára, aki kimeríti a cuki kategóriát. Egyszerűen több mint aranyos.

- Jól vagyunk. – mosolygott. – Zozokám is. Hiányzol neki, és nekünk is. – fogta meg kezemet olyan nagypapásan.

Aaron nagyon sok időt töltött a nagyapjával, aminek köszönhetően én is. Sokkal többet láttam Jack-et, ez a tegezésből is következtethető, mint a szüleit. Ami tekintve, hogy nem igazán jöttem ki az anyukájával, szerencse volt. Sőt Steven-nel, a bátyjával sem lettünk best friend-ek. Kifejezetten irritált. Így örültem, amikor Jack-ket látogattuk.

- Aaron is azt mondta, hogy benéz később. – rántott vissza a valóságba.

- Oh, de jó. – fintorogtam, mire felnevetett.

- Olyan kis butusok vagytok. Vagyis Aaron volt az, hogy elengedett. – hajolt közelebb, ugyanis a mondata végén már csak suttogott.

- Már régen volt. Túltettük magunkat rajta. – ittam kólámból.

- Tudom én. – kacsintott rám. Háta mögül, a ’backstage’-ből, ahogy Jack hívja, Steven árnyékát véltem felfedezni.

- Papa, kész vagyok. – kereste Jack-et a pultba, majd meglátott engem. Nagy mosollyal arcán közeledett felénk.

- Rendben, akkor majd este várlak. – fordult Steven felé Jack, aki már asztalunk mellet állt.

- Oh, drága Sammy! Nem tán öcsikémet keresed? – ült le Jack helyére, aki inkább kimászott mielőtt még ráült volna Steven.

- Nem. – ráztam meg a fejem, mire ő hátradőlt és kezét hasán összekulcsolta.

- Pedig képzeld, ő is pont most tart ide. – mosolygott megint.

- Mit akarsz, Steven? – húztam fel kérdően szemöldökömet.

- Pár perce hívott a bátyád. – kezdte, kezeit tarkójára emelve. Láthatóan nagyon élvezte a helyzetet. – Lemondta a ma esti iszogatásunkat, mert a kishúga eltűnt. – kerekítette o alakra száját. – És pont ide futottál? Ennyire megijesztett valami? – dőlt előre, kezeit az asztalra rakva.

- Ehhez szerintem pont semmi közöd sincs. – próbáltam minél távolabb húzódni tőle, ami azt eredményezte, hogy természetellenesen feszülten a szék háttámlájának. Brad pedig nagyobb seggfej, mint gondoltam.

- Állandóan ez a sok baj… - dőlt hátra újra. – Nem is értem mit evett rajtad Aaron. – sóhajtott.

- Én sem értem mit eszik rajtad az a sok lány, akiket hazaviszel nap, mint nap. – forgattam meg szemeimet.

- Hidd el, tudnának mesélni. – mosolyodott el.

- Itt is vagyok. – csörtetett be Aaron, majd a pultra ledobta a bukósisakját, és a kulcsokat. – Sam? – lepődött meg, mikor meglátott.

- Személyesen, de már megyek. – álltam fel, majd a zsebembe nyúlva kerestem valami aprót. Igen, egy pillanatig én is elhittem, hogy egy filmben vagyok, és valahogy egy egész pénztárca maradt a nadrágomban. A következő pillanatban a kegyetlen valóságot viszont már éreztem is, ugyanis egy használt zsebkendőn kívül nem tudtam mással szolgálni. - Nem hoztam magammal pénzt, de majd visszaszaladok. – szisszentem fel. Kellemetlen helyzet.

- Ugyan már, a ház vendége vagy, tudod. – kacsintott kedvesen Jack.

- Nem, nem, kifizetem. – ráztam a fejemet.

- Sam, hagyjad már. – nézett rám Aaron is, mikor a pultból kimászott.

- Persze, támogassunk az összes exét Aaron-nek. – csapkodott felháborodottan Steven.

- A te exeidről meg már ne is beszéljünk. – szólt bele Jack is, mire Steven inkább felállt és távozott. – Ne haragudj miatta, tudod milyen. – nézett rám bocsánatkérően.

- Sajnos, volt időm megtapasztalni. – jegyeztem meg halkan, mire Aaron újra rám nézett. – Most megyek is, a kólát meg majd kifizetem. – sétáltam a pult felé, hogy elköszönjek Jack-től. Megölelt, majd megígértette velem, hogy nem jövök vissza ilyen felesleges dolgokért.

- Tőlem már el se köszönsz? – mosolygott féloldalasan Aaron. – Ez azt jelenti, hogy hazavihetlek? Van egy plusz bukó hátul.

- Ezt a mosolyt másnak tartogasd. – kacsintottam rá, mire felnevetett.

- Azt hittem, beválik. – ölelt meg, mire hirtelen reagálni sem tudtam, végül egy kis hezitálással, kezeimmel hanyagul visszaöleltem. – Elfogadod, hogy hazavigyelek? – suttogta fülembe.

- Még nem tudom, hogy haza akarok-e menni. – engedtem el zavartan.

- Mi történt, Barnes? – hívott a vezetéknevemen, amin akaratlanul is felkuncogtam.

- Hosszú. – legyintettem, mire a punk zenekar rázendült. Nagyot ugrottam ijedségemben, mikor újra visszanéztem volna, már Aaron sehol sem volt. Kérdőn néztem Jack-re, aki jelezte, hogy mindjárt jön.

- Elmegyünk egy körre, az majd kiszellőzteti a fejedet. Nekem is segíteni szokott. – fogta meg karomat és a bejárat felé húzott.

- Erre semmi szükség. – mondtam, mikor megláttam a motorját. – Lecserélted a robogód? – kerekedtek el szemeim.

- Ezzel könnyebb csajozni. – rántotta meg vállát, mire felnevettem. – Örülök, hogy mosolyogsz. – adta kezembe a bukósisakot.

- Nem biztos, hogy felmerek erre szállni, veled. – hátráltam, mire ő felült a motorra.

- Ugyan, Sam, legyél rossz egy picit. – pörgette fel a motort.

- Ez nagyon csúnyán hangzott a szádból. – ráztam meg a fejemet mosolyogva.

- Gyere már! – gurult mellém, majd kezemet megfogta és maga mellé húzott. Ezt még anélkül tette, hogy bármelyikünk is kellemetlenül érezze magát.

Egyszer ültem már ilyen motoron, apának volt valami hasonlója, de nem tiszták az emlékeim már ezzel kapcsolatban.

- Tedd át a lábad az ülésen, majd ülj fel. – utasított, mire a sisakot a fejemre húztam és tettem, amit mondott. Leállította a motort, amire a szívem kihagyott egy ütemet. Féltem, hogy csak szórakozott, és éppen most estem bele egy hibába. Amibe mindenféleképpen beleestem, mondjuk…

- Kényelmesen ülsz? – fordult felém, mire bólogatni kezdtem. – Akkor itt tudsz fogódzkodni. – vezette kezeimet felsőtestére, mire gyorsan elhúztam őket.

- Idióta. - csaptam rá hátára.

- Most ez nem ilyen felszedős duma. – nevetett felém fordulva. – Nem akarom, hogy leess, mert tudjuk, milyen ijedős vagy. – bökött egyet hasamba, mire összerándultam.

- Ne is álmodj róla! – nyújtottam rá a nyelvemet.

- Rendben, Sammy, te tudod. – hörgött fel a motor, majd egy 180 fokos fordulattal megfordultunk. Már akkor tudtam, hogy hiba volt, de késő volt újragondolni a helyzetet…