Harmincnyolcadik fejezet.

Hello-bello!
Itt is lenne a következő rész, ami valahogy nem nyerte el igazán a tetszésemet...
Viszont nem tudom, hogy most írjam le, amit szeretnék vagy a végén, de igazából mindegy, mert, ahogy elkezditek olvasni már kiderül. Mindenesetre csak körülírom, nem megyek bele részletesen, úgy hogy nyugodtan végigolvashatjátok. Meg nem is lesz olyan hosszú, amit hozzá akarok fűzni, a történet további részéhez. Majd biztosan felmerülhet valakikben, akik esetlegesen ismerik vagy látták már a főszereplőt megformáló fiút - és kommentbe is kérdezték már, ha esetleg valaki olvasta. Szóval a blog nem róla szól, meg ugye a neve is eredetileg Francisco, de ugye nem titok, hogy mi a foglalkozása eredetileg.
Na, fú, még én is belekeveredtem. :)
A következő rész időpontja pedig valahol ott ↖ látható, ami azért van ennyire messze, mert nyaralni megyek. Addig is legyetek jók, és élvezzétek a nyarat (amíg lehet :D). 

Jó olvasást. xx

- Igen? – néztem rá kérdőn.

- Lehet, hogy még nem mondtam, mindenesetre tudnod kell, hogy két éve volt egy casting, amire beválogattak és csináltak egy próbafotózást. – kezdte, mire ledöbbentem. – És most, valahogyan megtalálták a portfóliómat és elhívtak a tengerentúlra egy újabbra, valami divatcég arcának. – nézett végül rám, mire a döbbenetem átalakult valami másfajta érzésre.
- Most te hülyéskedsz? – kérdeztem mosolyogva, mire nemlegesen megrázta a fejét. – Ez azt jelenti, hogy egészen idáig nem tudtam a barátomról, hogy modell? – ráncoltam a homlokom.
- Nem vagyok modell. Bárkinek lehet portfóliója. – nevetett látva arckifejezésemet.
- Ez durva. Mármint jó értelemben. – bólogattam, még mindig hitetlenkedve. Habár, most, így újra végig nézve rajta, lehet, van benne valami.
- Te most stíröltél? – nevetett székembe beleülve.
- Csak jobban megnéztelek. – kuncogtam. Majd elgondolkozva végig dőltem az ágyamon. – Tudod, ha te modell vagy, akkor híres… - gondolkoztam el egy pillanatra. Majd a gépem kijelzőjét felnyitva már ütöttem is a nevét a keresőbe.
- Te most komolyan rám guglizol? – nézett rám értetlenül, majd felállva a hátam mögé feküdt. – Ne már. Ez tök gáz. – próbálta bezárni a keresőt, mielőtt még a ’Képek’-re tudtam volna kattintani. – Nincsenek fent képek rólam.
- Most már nem hiszek neked. – nevettem, majd gépemet fogva felpattantam az ágyamról. Vagyis volna, de ő megfogta a csípőmet.
- Pedig hihetnél. – kezdte el csikizni az oldalamat, ami miatt elengedtem a laptopomat.
- A saját szememmel szeretném látni! – dőltem hátra, hogy utána nyúljak, de késő volt.
- Az nem velem lesz. – nevetett, majd lecsapta a gépem tetejét és az asztalomra rakta.
- Ez azt jelenti, hogy olyan képek vannak fent rólad, amiknek nem fogok örülni? – hunyorogtam gyanúsan. – Ne aggódj. Akkor még nem ismertük egymást. Nem leszek féltékeny. – legyintettem, mire mosolyogva megrázta a fejét. – Rosszabb? – nyitottam a számat nagyra még mindig hanyatt feküdve. Fordítva láttam a világot, és őt is, mikor felém közeledve arcom felé hajolt.
- Nem tudom, neked mi számít rossznak. – kacsintott perverzül, majd párnámra feküdt.
- Félmeztelen képek? – csillant fel a szemem, mire megrázta a fejét. – Pucérok? – kaptam a kezemet számhoz, mire felnevetett.
- Nem pucérok, azért ennyire ne fantáziálj. – csípte orromat két ujja közé óvatosan, mire megráztam a fejem.
- Nem fantáziáltam. – ráncoltam homlokom, mire bólogatni kezdett, amolyan ’persze-persze-stílusban'. – Most azt hiszed, hogy a te meztelen testedről fantáziálgatok? – húztam fel a szemöldököm elharapva egy mosolyt.
- Arról nem kell. Meg is nézheted. – kacsintott, majd egy perverz mosollyal megfogta a pólóm végét. – Bármennyire is rövid ez a póló, szeretném inkább a szoba másik végén látni. – mondta.
- Zavarba hozol. – kuncogtam kezemet arcom elé tartva.
- És még mennyire zavarba foglak majd hozni. – sóhajtott visszadőlve, és kezével elengedte a pólóm szegélyét.
- Ettől félek én is. – kacsintottam rá, majd alsó ajkamat végig nyalva egy kicsit beleharaptam.
- Ez csúnya volt, Sammy. – húzta fel szemöldökeit, majd combomra tette a kezét. – És kár is volt csinálnod. – csúsztatta feljebb kezeit, míg egészen a rövid nadrágom végéhez nem ért, és én nem állítottam le.
- Ne már. Itthon vannak anyáék. – suttogtam, kezét lefogva.
- Az előbb ez még nem jutott eszedbe. – mosolygott másik kezét is elindítva lábamon, mire végig futott rajtam a hideg.
- Ne csináld. – szóltam rá újra, majd hirtelen felpattanva az ajtó felé vettem az irányt.
- Tudod, hogy úgy is elkaplak. – feküdt vissza az ágyra, meg sem erőltetve magát.
- Edzésbe vagyok. – sóhajtottam, majd jobb combomat befeszítettem.
- Direkt ingerelsz? – mosolygott.
- Én? Dehogy? Viszont olyan meleg van itt, nem? – kezdtem el feljebb húzni a pólóm, egészen a melltartóm aljáig, viszont ott megtorpantam. Imádtam ingerelni. Láttam, hogy küszköd, és ez miattam van.
- Sam, rosszul fogsz járni, ha most felkelek. – fenyegetett, mire elnevettem magam.
- Igazad van. – engedtem el a ruhadarabot, ami visszahullott testemre. – Inkább kinyitom az ablakot. – sétáltam az említett nyílászáró felé. Az íróasztalomról véletlen, tényleg véletlen lelöktem egy tollat, ami kizökkentett a barátom elcsábításából. Teljesen önkéntelenül hajoltam le érte, ami tökéletes belátást adhatott a pólóm alá. Nevetve nézte cselekedeteimet, mire kezdtem magam kellemetlenül érezni.
- Te most mit is szeretnél tulajdonképpen? – nézett még mindig röhögcsélve. – Mert nem hinném, hogy szükségem van ilyen kis előjátékokra, hidd el. Anélkül is menni fog. – kacsintott, mire zavarba jöttem, és rövid nadrágomat lehúzva próbáltam minél többet elrejteni magamból.
- Ez most véletlenül volt. – utaltam a tollra, miközben végre eljutottam az ablakhoz. A hűvös levegő lehűtötte izzó arcomat.
- Tudom, mert zavarba hozott. – hallottam újra nevetését majd kezét derekamon éreztem. – Azért még néztem volna egy kicsit, ahogyan hódítasz. – kuncogott fülembe.
- Most hülyén érzem magam. – ráncoltam homlokom, majd kiléptem öleléséből.
- Nekem tetszett azért. Ne aggódj, engem már elcsábítottál. – kacsintott, mire mosolyogva megráztam a fejem.
- Az eleje még lehet jó volt, de a többi kifejezetten béna hatás keltett. – elemeztem ki az előbbi helyzetet, helyezve a kínos szót újabb távlatokra.
- Most akkor kibeszélünk téged? – kérdezte derekamat átkarolva.
- Váltsunk témát, inkább. – öleltem meg.
- Tudod mit; - engedett el. – én most visszafekszek, és kezdd elölről. – mosolygott tényleg lefeküdve az ágyra.
- Ne már. Ez így nem olyan. – szökdeltem mellé, majd ráugrottam és a lábaira ültem.
- Innen is folytathatjuk. – fogta meg újra a combjaimat.
- Megfontolandó. – hajoltam arcához, majd ajkaimat az övéire tettem. – De, sajnos, nagyon érdekelnek a képeid, úgy hogy nem bírom ki. – suttogtam ajkaiba, majd megpuszilva azokat visszaültem csípőjére.
- Én se sokáig bírom már. – ült fel ő is, így szembe kerültünk egymással.
- Most akkor mi legyen? – sóhajtottam drámaiasan, majd látva fancsali arcát elnevettem magam. – Ugye most te sem hitted el, hogy lefekszek veled, amikor itthon van az öcsém és az anyukám? – karoltam át nyakát.
- Halkak leszünk. – nézett rám nagy szemeivel.
- Te bolond vagy. – nevettem. – És ezt felejtsd el. – próbáltam lefejteni kezeit derekamról.
- Akkor most te szórakoztál velem? – kérdezte hitetlenkedve.
- Nem nevezném szórakozásnak, de… - húztam el az utolsó szót.
- Lesz ez a helyzet fordítva még. – rántotta meg vállát.
- Szeretlek. – mondtam ki az aduászt.
- Ez most nem fog sikerülni, baby. – mosolygott, majd közelebb hajolva a fülembe suttogott. – Mellesleg, még nem tudom, hogy tudsz majd kiengesztelni. – puszilta meg a fülem mögötti részt.
- Most megsértődtél? – ráncoltam homlokomat.
- Nem sértődtem meg. – rázta meg a vállát hanyagul. – Ahhoz több kell. – puszilta meg a nyakamat, majd lejjebb hajolva hasamat végig simította. Kérdőn néztem végig tettét, hogy vajon mire készülhet, mire megéreztem számon ajkait. Először durván csókolt, majd lassított a tempón és édesen folytatta. Elvesztem. Fogaival ajkamba harapott, majd a pólót feltűrve átbújtatta nyakamon. Nem akartam ellenállni, már nem. Nem érdekelt senki sem, rajta kívül. Érezni akartam. Mindenhol. Nyakamat végig csókolta, majd lejjebb haladva kicsit hátra döntött és hasamra apró csókokat adott. Egy halk nyögés hagyta el számat, mire abbahagyta, és a homlokomat megpuszilta. Zihálva vártam a következő lépését, de semmit sem csinált. Homlokát enyémnek döntötte, majd megpuszilta számat.
- Milyen hamar lett fordított a helyzet. – mosolyogott, mire egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni. Kipattantam öléből, ás mérgesen húztam vissza a nemrég levett ruhadarabot.
- Ez még visszavágónak is csúnya volt! – kulcsoltam össze kezeimet mellkasom előtt.
- Miért? – kérdezte úgy mintha nem tudná.
- Csak. – ráncoltam a homlokom mérgesen, még mindig tartva vele a szemkontaktust.
- Megbántottalak? – kérdezte bűnbánó mosollyal. – Mert nem az volt a célom.
- Vérig sértettél. – vágtam hozzá komolyan, majd megfordulva elharaptam egy mosolyt.
- Ennek rettentően örülök. – sóhajtott, és szinte éreztem, hogy megforgatta a szemeit mielőtt még elmosolyodott volna. Tudta, hogy nem sértődtem meg.
Lassan visszasétáltam az íróasztalomhoz, majd óvatosan felnyitottam a laptopom tetejét és visszanéztem rá.
- Kíváncsi vagyok a képeidre. – bólogattam, mire felnevetett.
- Végig erre ment ki a játék?
- El se tudod képzelni, mennyire érdekelnek. Utána majd beszélünk az előbbiről. – ütöttem be a klaviatúrán a betűket, melyekből a neve állt. Izgatottan vártam, hogy kihoz pár ultra gáz fotót, de semmi sem történt. Mindössze a közösségi oldalakra posztolt pár képével néztem szembe. Csalódottan sóhajtottam fel, majd szomorúan lépkedtem az ágyam mellé, elé.
- Gyere el hozzám, otthon megmutatom. – invitált magához.
- Elgondolkodtató. – vakartam meg a fejem búbját.
- Nem lesz még egy ilyen lehetőséged. És senki sincs otthon. – kacsintott.
- Ne is legyenek olyan gondolataid. – feküdtem le az ágy másik oldalára. – Most bűnhődünk. Mindketten. – bólogattam komolyan, majd egy ásítással befejeztem mondanivalóm.
- Egyébként én csak a te kérésedet tartottam szem előtt. Nem akartad, és én ezt felfogtam. – rántotta meg a vállát hanyagul.
- Én pedig erről nem szeretnék beszélni. Ha akarsz, maradj, ha nem menj el. – kellemetlen volt. És nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Nem akartam, hogy ez legyen belőle… sőt azt se tudom, mit akartam már. A saját gondolataimba is belekavarodok.
- Egy pillanatig elhittem, hogy nem sértődtél meg. Azt hittem viccelődhetünk egy kicsit, de tévedtem. – forgatta meg szemeit, majd kifordult.
- Nehogy már rám fogd. – ültem fel hirtelen. – Jöttél ezzel a fotózással, ami a világ másik végén van, amit eddig elfelejtettél említeni, aztán minden jó volt, majd hirtelen minden rossz lett. – halkultam el.
- Igaz, hibáztass engem, mindjárt. – fordult vissza szemöldökét felhúzva.
- Egyszer talán már lehet, nem? – fújtattam.
- Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte felhúzva magát.
- Arra, hogy állandóan engem hibáztatsz mindenért. Hogy miattad késtünk el innen is, miattad van ez is, meg az is… - folytattam egyre jobban belemélyedve.
- Először is, tényleg miattad késtünk el, de nem mondtam neked, csak megemlítettem, azt hittem, ezen sikerült túl tenned magad. Másodszor, ez az ’ez is meg az is’ ilyen, nem tudok mit mondani, ezért úgy csinálok, mintha tudnék? – pufogott.
- Először is, nem miattam késtünk el, hanem miattad, mert valaki már megint mással volt elfoglalva. Másodszor pedig,…
- Senkivel nem voltam elfoglalva, Sam. – szólt közbe. – Egyedül veled voltam, de úgy látszik neked ez is kevés.
- Mond ki, nyugodtan. Nem kell ez a köntörfalazás. – sürgettem.
- Nem akarok semmit sem kimondani, csak meg kell értened, és azt hittem, hogy ez már sikerült, hogy sajnos ez a helyzet. És sajnos szüksége van rám, és a családomra. – vett mély levegőt.
- És nekem nincs rád szükségem? – kérdeztem összehúzott szemekkel.
- És nem voltam ott neked valaha is? – sóhajtott. – Mondtam már, hogy nincs köztünk semmi. Meg egyébként is, akkor szerinted veled lennék? Nem vagyok ám akkora faszkalap, amekkorának gondolsz néha. – kelt fel az ágyról hirtelen és az ablakhoz sétált.
- Ne gyere ezzel a szar féltékenykedéssel, mert az őrületbe kergetsz vele. – álltam fel én is.
- Nem mondtam, hogy az vagy, de legyél egy kicsit türelmesebb. – csitított egyből, mint mindig.
- Sokkal jobb lenne, ha normálisan lehetne veled veszekedni, mert annyira nyugodt vagy, hogy egyszerűen felidegesítesz vele. – fújtam fel az arcomba került hajszálakat.
- Nem tudsz ilyennel felidegesíteni. És nem fogok ezért kiabálni veled. – nevetett kínosan. – Most voltaképpen amúgy mi bajod is van? – tette fel A kérdést. Aminek a válaszáról fogalmam sem volt. Nem tudom, mi bajom volt, de ha ezt megmondtam volna neki, akkor teljesen idiótának nézett volna, ami jogos, de…
- Menjünk el inkább, és nézzük meg a fotósorozatodat. – adtam meg magam, majd hátat fordítva neki a táskám irányába igyekeztem.
- Hallod, baj van? Teljesen szét vagy csúszva. – fogta meg karomat.
- Kösz. – fintorogtam. – Ez igazán szerelmes mondat volt. – mosolyogtam.
- De komolyan. Nem tudlak követni, olyan hangulatváltozásaid vannak mostanában. – tette csípőmre kezét.
- Nem tudom, mindenesetre nem vagyok terhes, ne aggódj. – ráztam meg a fejem.
- Szörnyű humorod van néha. – nevetett halkan. – Hogy jut egyáltalán ilyen eszedbe? – túrt bele a hajába hitetlenkedve.
- Nem viccnek szántam, egyébként. – ráncoltam össze szemöldökömet, majd végül elmosolyogtam magam. – Fogadni mernék, hogy ez futott át a fejedben.
- Na, miben? – jelent meg a játékos mosoly az arcán.
- Egy pusziban. – jutott hirtelen eszembe a legkézenfekvőbb.
- És ha én nyerek, te adsz puszit, ha te nyersz én? – tűrt egy tincset a fülem mögé.
- Végül is mindenki jól jár, nem mondhatod. – mondtam teljesen egyértelműen.
- Milyen kis igazságos lettél. – mosolygott, majd megpuszilta az arcom.
- Akkor nyertem? Ennyire egyszerű lett volna? – néztem utána, mert időközben felvette a telefonját a szekrényről és zsebébe süllyesztette.
- Nem nyertél, de szeretem, mikor örülsz. – kacsintott, mire megolvadt jégbe olvadt szívem, és elnevettem magam.
- Na, ez már romantikus volt. Hadd gratuláljak. – nyújtottam kezemet felé, hogy megrázza, de helyette maga elé rántott, majd hátra döntve homlokát enyémnek döntötte.
- Nehéz eset vagy néha, de most menjünk. Nézd meg a képeimet, aztán fejezzük be, amit elkezdtünk. – csókolt meg. Hirtelen érte, hogy nem hagytam, hogy elengedje számat, mert nyakára kulcsoltam kezemet és a falnak döntöttem.
- Lehet, változtatni kell a sorrenden. – haraptam bele játékosan a fülébe, mire felnevetett.
- Határozottan jót tett neked a késleltetés. – nevetett arcomat látva, majd még egyszer megpuszilta arcomat. Ezután átkulcsolta ujjaival az enyémeket és kinyitotta előttem az szobaajtót.

Harminchetedik fejezet.

Sziasztok, babócák!
Itt is van a harminchetedik fejezet - ha esetleg ez valakinek nem lett volna egyértelmű :D -, amibe annyi izgalom van, hogy csak na!  Annyi azért nincs, de akad azért, valljuk be. Vagyis ti még nem tudjátok, de nemsokára meg fogjátok tudni. :)
Nem is húzom tovább az időt, mert már így is elég sokáig sikerült. Ha tetszett a rész, akkor thumbs up a végén ;) És a véleményeiteket se rejtsétek véka alá!

Jó olvasást. xx

Április 21.-ét is elhagyva, lassan teljes gőzerővel az elkövetkező vizsgáimra kellene gondolnom. Az elmúlt félév tele volt aggodalommal, bizonytalansággal és Zack-kel, számomra. A tél szörnyű volt, mint általában, viszont a karácsony és a családi szeretet melege felmelegítette a kihűlt levegőt.
Miután elkezdődött az idei év, először minden rendben volt. Majd kezdődtek a problémák. Először az iskolával, ezt az itthoni, családi zűrzavarok követték, végül, de nem utolsó sorban Zack és a kapcsolatunkra is hatással volt. Sokat veszekedtünk, először miattam, aztán miatta, végül Melanie miatt is. Ő nem értett engem, én Őt nem, így egészen könnyen közös nevezőre jutottunk. Mindketten jobbnak tartottuk, hogy ha szünetet tartunk.

„ – Szerintem egy kis szünet mindkettőnknek jót tenne. – mondta ki végül Ő, azokat a szavakat, amik egy világot törtek össze bennem.
- Ha így gondolod, hát legyen. – néztem mélyen a szemébe, majd dühösen elkaptam róla tekintetemet, és ágyáról felkelve az ajtó felé igyekeztem. – Lehet, hogy sok mindent mondtam, de még mindig szeretlek, és fáj, hogy így gondolod. – vágtam még hozzá halkan, majd táskámat felkapva a földről kilincsét erősen felrántva, kinyitottam az ajtót.
- Úgy gondolod, hogy én nem szeretlek? – fogta meg karom, majd a falhoz szorított.
- Őszintén, fogalmam sincs. Menj és kérdezd meg Melanie-t és vigasztald meg utána, mert biztosan maga alatt van. – rángattam ki kezemet az övéből, majd mellkasának nyomtam, hogy arrébb lökjem.
- Egy újabb jó téma, Sam. – sóhajtott fáradtan. Elege volt, ezt láttam, sőt tudtam, nagyon jól. De nekem is. Elegem volt, hogy folyton Melanie így, Melanie úgy. Én sok mindent elhiszek, és sajnálom is, de igazán békén hagyhatná egy kicsit Zack-et.
- Most őszintén nincs igazam? – húztam fel a szemöldököm.
- Nincs. – mosolygott még most is, amivel az őrületbe kergetett. – Viszont kérdezd meg Conny-t, ő biztos jobban tudja. – vágta hozzám az aduászt.
- Ez szép volt. – bólogattam, amíg valami válasz után kerestem, mikor nem találtam megadóan sóhajtottam egyet. Igaza volt, hiszen én is ugyanazt csináltam, mint ő. Conny-val beszéltem meg a problémáimat. Heather-t nem akartam ezzel untatni, mivel meg voltak a saját problémái. A szülei elváltak, még karácsony előtt, és Thea összeomlott, nagyon megviselte, ami érthető. Ben mindent megtett, hogy barátnője kicsit felviduljon, de sajnos, kevés sikerrel. Együtt nevettünk, és sírtunk mikor nála aludtam, hogy átbeszéljünk mindent. Mindketten elhanyagoltuk egymást, de most már újra annyira a legeslegjobb barátnők vagyunk, mint előtte.
- Még mindig azt mondom, hogy Melanie azt hiszi, teljesen hülye vagyok, és te ezt nem látod. Ami még mindig rosszul esik. – idéztem fel az elmúlt hónapokat. Ugyanis elmondtam Zack-nek mindent, erről az Aaron-ös ügyről, amiért nagyot csalódott a lányban, és össze is vesztek. Még csak a nevét sem akarta hallani, végül én akartam, hogy kibéküljenek. Szóval valahol magamnak köszönhetek mindent.
- Én pedig még mindig azt mondom, hogy bolond vagy. – rázta meg a fejét orrunkat összeérintve egy pillanatra a ’bolond’ szónál, amivel mosolygásra késztetett.
- Ne nevettess meg, éppen vitatkozunk. – böktem mellkasára, mire felnevetett. – Te se nevess, ezek komoly témák. – mondtam dühösen, de látva önfeledt mosolyát, elnevettem magam.
- Te nevetted el magad. – érintette homlokát enyémnek, majd kezeit derekamra vezette.
- Meg ne merj csókolni! – förmedtem rá egy mosolyt elharapva. Utálom, ha ilyen. Tudja, hogy ezzel tud a legjobban idegesíteni.
- Miért? Mi lesz akkor? – suttogta ajkaimba, majd pólómat felfelé húzta. Egyszerűen nem tudtam ellenkezni, megfagytak végtagjaim és a gondolataim is. Csak Ő volt. Éreztem szívveréseit, amik az enyémhez hasonlóan szaporák voltak.
- Az előbb még szünetet akartál tartani, most meg akarsz csókolni? – tettem kezemet derekára, és próbáltam magam emlékeztetni a pár perccel ezelőtti eseményekre.
- Már vége a szünetnek, most békülünk. – simogatta meg arcom, és várt arra, hogy én csókoljam meg először.
- Más lány, most éppen sírva rohanna hazafelé, ugyanis a barátja pár utalásos megjegyzéssel elküldte a fenébe. – vázoltam fel a helyzetet látva, az én szemszögemből. Ami az ő szemszögének is kellett volna lennie. Ő kevésbé gondolta komolynak a témát, és nevetve hátrált egy lépést.
- Nem küldtelek el sehova. Már megint tovább gondolsz mindent. – húzta fel szemöldökét mosolyogva. – És egyébként is te nem vagy más lány. – ölelte át újra derekam.
- Oh, a jól bevált szöveg. – ráztam meg a fejem, majd kezeit lefejtve magamról, kiléptem öleléséből.
- Téged lehetetlen meghódítani? – emelte fel kezeit viccesen. Az ő komolytalansága miatt, nagyon nehéz komolynak maradnom.
- Már sikerült, egyszer. Következőleg már óvatosabb leszek. – dobtam puszit felé mosolyogva, majd még utoljára visszanéztem felé. Először meglepődést tettetett, majd egy önelégült mosoly terült szét arcán.
Láttam tartásán, hogy menekülnöm kellene, ugyanis utánam fog jönni. Pár lépés után futva robogtam le lépcsőjükön, majd kuncogva siettem a cipőmet felvenni. Sajnos, nem sokáig jutottam, mert édesapja, Rob utamat állta.
- Fogócskázunk? – kérdezte mosolyogva, mire nemlegesen megráztam fejem. Felfele menvén folytatta útját, mintha ez olyan megszokott lenne számára. Még elkaptam szeretetteljes pillantását, ami megnyugtatott. Időm viszont már nem volt elmenekülni, így Zack hamar utolért. – Már el is kaptam. – kacsintott Rob-ra, majd maga felé fordítva megcsókolt. Még utoljára megpróbáltam ellenkezni, és nem megadni magam. – Ennél azért szenvedélyesebb szoktál lenni. – motyogta ajkaimba, mire gyenge pír öntötte el arcomat. A perverz megjegyzéseivel mindig zavarba tud hozni.
- Megmondtam, hogy nem fogok visszacsókolni. – hajoltam el tőle pár centire, ami már akkor is fájdalmasan sok volt.
- Ezt már hallottam egyszer. – húzott vissza magához. – És ha jól emlékszem, akkor se tudtál ellenállni vonzerőmnek.
- Akkor rosszul emlékszel. – bólogattam erősen, miközben kezem nyakát simogatta.
- Még szerencse, hogy valakinek jó a memóriája. – kuncogott. Végül nem bírtam tovább, és én húztam közel magamhoz. Megkönnyebbülve sóhajtott fel, majd ajkai tökéletes táncot jártak enyéimmel. Lihegve döntötte nekem homlokát, majd átölelve hajamba puszilt. – Nem akarok többet veszekedni. – suttogta.
- Én se. – sóhajtottam, miközben derekán összekulcsoltam kezem. Felnézve rá megpusziltam állát, majd száját. – Szeretlek.
- Komolyan, már hiányoztál. Nem bírtam volna ki, ha tényleg elmész. – szorított erősebben magához.
- Szerinted elmentem volna? – motyogtam vállába.
- Amilyen forrófejű vagy, elképzelhető. – nevetett, mire én is felnevettem.”

A szünet végül mindössze pár perces volt, viszont ezután a lehető legtöbb időt próbáltuk együtt tölteni. Rájöttünk, hogy ha így folytatjuk, hamar véget kell vetni a kapcsolatunknak. Melanie-ról ezután nem volt szó. Zack sem foglalkozott vele annyit, és a kórházba is együtt jártunk be.

- Jössz már? – kiabált George. Igen, ígértem neki egy focizást. Később egyből megbántam, de valahogy meg kellett vesztegetni, mert rettentően az agyamra ment már.
- Sietek! – kiabáltam én is, habár még eszem ágában sem volt kimenni az udvarra.
Telefonom hirtelen rezegni kezdett a zsebembe, amivel talán plusz időt nyerhettem. Ördögien gonosz, mit is mondjak.
- Szia, édes. – köszöntött álmos hangján Zack.
- Most keltél fel? – kuncogtam, mert tegnapi napot tekintve nekem kellett volna délig aludnom.
- Még nem teljesen, de gondoltam egy reggeli, szerelmes hívás belefér, aztán legalább letudlak a mai napra.
- Hülye. – mosolyogtam.
- Nincs kedved átjönni? – kérdezte végül.
- Mennék, de George-nak megígértem, hogy focizok vele. – vázoltam fel a helyzetet.
- Te? Focizol? – hitetlenkedett.
- Méghozzá milyen jól. – kértem ki magamnak.
- Sam, haladj már! – tört be egyenesen a szobámba az emlegetett tökmag. – Hogy telefonálsz? Gondolom Zack az. – kapta ki a telefont a kezemből. – Most nem ér rá. Inkább gyere te is focizni. – mondta, majd azzal a lendülettel kinyomta a telefonomat. – Na, most már mehetünk. – húzott fel az ágyról.
- Hé, miért nem adtad vissza? – utaltam arra, hogy esetleg még akartam mondani valamit Zack-nek.
- Minek? Tudja, hogy szereted, meg hiányzol neki, meg blablabla. Most focizunk. – nézett rám mérgesen.
- Jól van, nyugi már. Egyébként nem azt akartam neki mondani. – húztam fel orromat sértődötten, mert azért ennyire nem lehetett egyértelmű.
- Nem érdekel. – rúgta ki maga előtt a labdát, ami egy kisebb szívrohamot okozott, tekintve, hogy azt hittem csukva van az üvegajtó.
- Akkor egymás ellen vagyunk… - kezdte.
- Tényleg, na, ne viccelj. – szóltam közbe, amit nem igazán értékelt.
- Komolyan mondtam. – vágott tényleg komoly arcot. De paprikás valaki. – Az a kapud; - mutatott két vödör közé. – az pedig az enyém. – fordított oda.
Jelentős méretbeli különbségek voltak. Az enyém majdhogynem kétszer akkora volt, mint az övé.
- Hogy lehet az, hogy az én kapum nagyobb, mint a tiéd? – kérdeztem.
- Úgy, hogy az enyém nem volt mozdítható, tekintve, hogy két fa között van. – magyarázott.
- Akkor cseréljünk helyett. – akadékoskodtam.
- Elegem van belőled. – fújtatott, majd helyet cseréltünk. Nem bírtam ki nevetés nélkül egyszerűen. Annyira vicces volt ez az egész helyzet.
- Na, játsszunk! – csaptam össze tenyereimet.
- Akkor középkezdés! – rakta be a labdát középre, és ezzel kezdetét vette a két fős focimeccs.

*

- Ez csalás volt! – fogtam meg a labdát, mielőtt még George újra belőhette volna.
- Nem foghatod meg a labdát, Sam.
- De csaltál. – háborogtam, teljesen jogosan.
- Nem csaltam. Olyankor be lehet rúgni a labdát. Védened kellett volna. – magyarázott kezeivel gesztikulálva.
- De olyan közel voltál, hogy megijedtem. – hunyorogtam mérgesen.
- És? Nem csak a pálya végéről lehet gólt lőni. – nevetett.
- Csaltál és befejeztem. – csaptam le a labdát a fűbe.
- Oké, nyertem. – rántotta meg a vállát mosolyogva.
- Nem, nyertél. Döntetlen lett. – álltam meg, majd visszafordultam felé.
- Nem lett döntetlen. Én nyertem. – közölte, miközben felvette a labdát.
- Nem nyertél, döntetlen lett. – emeltem fel a hangom.
- Nem lett döntetlen. – kezdett ő is belelendülni.
- De!
- Nem!
- De!
- Nem, és kész.
- Sam, George, hagyjátok abba. Tőletek hangos az egész utca. – kiabált anya.
- Akkor is döntetlen lett. – mondtam végül, reménykedve, hogy enyém lesz az utolsó szó.
- Nem. – jött be utánam George is a házba.
- De.
- Csöngettek! Nyissátok ki, légy szíves. – hallottam anya hangját újra, aki valószínűleg a konyhába sürgött-forgott.
- Nem lett döntetlen, akkor sem. – vágta végül még hozzám George, miközben a nappalinál szétváltunk.
- De az lett. – kiabáltam vissza, miközben az ajtót nyitottam.
- Mi történt már? – mosolygott az ajtófélfának dőlve Zack.
- Döntetlen lett a meccs. – húztam beljebb.
- Nem lett. Én nyertem. –ordibálta George, miközben már hallottam valamelyik játékának az elinduló zenéjét.
- Akarom én ezt tudni? – kérdezte Zack, miközben a cipőjét levette.
- Valószínűleg nem. – mosolyogtam rá. – De akkor is döntetlen lett. – nyújtottam ki a nyelvemet, majd futásnak eredtem a szobámba, hátha a hangterjedésnél gyorsabban futok, így nem meghallva az öcsém szavait. Amivel a nyerők nyugodtságával folytathatom a napomat.
- Hihetetlenek vagytok. – forgatta a szemeit Zack.
- Valóban azok lennénk? – sétáltam közelebb hozzá, majd nyakát átölelve megpusziltam a száját, amiből csókot formált. Most írhatnám, hogy a levegő forrósodott, a vágyaink tüzeltek, az agyam kikapcsolt, és a kezeim csak cselekedtek… De nem ez történt. Ehelyett eltolt magától, amiért én furcsán néztem rá, majd kérdő tekintettel egy ’Baj van?’ kérdés hagyta el a számat, miután ezernyi hülye szituáció futott végig a fejemben, a sok túl romantikus könyv miatt.
- Nincs. – simogatta meg az arcomat mosolyogva. – Viszont beszélnünk kellene…

#Helyzetjelentés

Szép estét, édeskék!

Fú, hol is kezdjem?
Először is, remélem, hogy még maradt pár olvasóm, és nem pártoltatok el tőlem. Ha mégis, akkor sajnálom, hogy erre jutottatok. Ebben, részben saját magam hibáztatása a legkézenfekvőbb, hiszen az augusztusi megindulásom után hamar rá kellett jönnöm, hogy lehetetlen olyan gyakorisággal részeket hozni. E mellé a most véget érő szünet is betett. Szóval sajnálom, tényleg.
Aki viszont még itt van, és lát bármiféle reményt a bloggal kapcsolatban, annak köszönöm szépen, ugyanis nem vak reményeket kerget. :) A blogot be fogom fejezni, úgy, ahogyan az elején akartam. Nem szeretném már bezárni - majd elég lesz a legvégén is. Bizonyítékképpen, valami hirtelen ötlettől vezérelve, készítettem egy trailer-t a bloghoz, ami itt (katt) tekinthető meg.
Aztán még amit akartam mondani, az az, hogy a következő fejezet folyamatban van. Dátumot nem ígérek, hogy mikor rakom fel, de amint kész lesz, tudni fogtok róla.
És, ami a legfontosabb, hogy még a nyári szünetben szeretném befejezni a blogot, szóval iparkodnom kell, mert o-olyan gyorsan eltelik a szünet.
(Ahogy észrevettem, a történet nem hagyott maga után kérdéseket, ami most nem tudom, hogy negatívum, vagy pozitívum, mindenesetre nem törlöm a bejegyzést. Szóval bármikor kérdezhettek, ha szeretnétek.)

Tehát, jelentem, visszatértem!