2014. szeptember 7., vasárnap

Negyvenötödik fejezet.

Aloha, babócák!
Először is kezdeném azzal, hogy jobb oldalon indult egy kis szavazás egy jövőbeli novella-tervről, ami ha érdekel titeket, akkor szavazzatok! :)
Nem tudom, mit fogtok gondolni a részről, vagy hogy mennyire fog tetszeni, mert... Na, nem tudom, mondjátok el ti, mit gondoltok :D
Az iskola elkezdődött, amiről inkább nem is írnék, így valószínűleg két hetente fognak jönni a részek, vagy inkább azt mondom, hogy ne veszítsétek el a történetet, engem, ha csúszok, mert nehéz évnek nézek elébe, szerintem.
De sietek, mert most lehet más irányt vesz a történet?! ;)
Jó olvasást. xx



- Te megőrültél? – kiabáltam, mikor megálltunk a házuk előtt. – Meg is halhattunk volna. – szálltam le a motorral, majd a sisakot lekaptam a fejemről, és a ruháinkat az ülésre tettem. A hajam még mindig vizes volt, a nadrágom is, összességében mindenem. Szóval elég eszelős látványt nyújthattam.
- Igazából kicsit füllentettem a nyaralóval kapcsolatban. – húzta el a száját, majd a garázsuk felé kezdte el tolni a járművet.
- Mi van? – állítottam meg karját megrántva.
- Csak nyugodj meg, utána majd megbeszéljük. – hagyott ott, mint egy gyereket, akinek azt mondják, hogy ’maradj itt, ameddig vissza nem jön az anyukád’.
- Kezd el megmagyarázni addig, amíg nem vagyok annyira ideges. – trappoltam utána, majd vártam, hogy újra feltűnjön.
- Annyira nem is fontos. – legyintett a garázskaput lehúzva, majd a bejárati ajtójuk felé vette az irányt. A kezembe nyomta a kabátomat és a felsőmet.
- Aaron! – szóltam rá dühösen, mire megállt, habozott egy pillanatig, majd visszafordulva fejével intett, hogy kövessem. – Anyukád biztos nem látna szívesen. – ráztam meg a fejemet zavaromba. Fél mosollyal arcán, karomat óvatosan megfogta, majd maga után húzott.
- Ne foglalkozz vele! – suttogta fülembe, mikor maga elé engedett.
- Nem, figyelj, ez most nagyon nincs rendben. Ez az egész szituáció… - sóhajtottam, miközben szemöldökét felvonva figyelt, és várt, hogy folytassam. – Nem akarom, hogy ebből bármi baj is legyen. Tudod, nem éppen fényes a kapcsolatom, és nem akarok még egy támadó felületet szerezni.
- De ebben mi a rossz? – ráncolta homlokát. – Anyán kívül senki sincs itthon. Utána hazaviszlek, kocsival. – mosolygott édesen.
- Aaron? – nyitotta ki az ajtót anyukája, Louise, majd kérdő tekintete megállt rajtam. – Sam? – zavarodott össze teljesen. Ami érthető reakció volt. És végig nézve rajtunk, mindkettőnkből csurgott a víz, egészen biztos, hogy el is fehéredett. – Mit csináltatok?
- Szia, Anya! – puszilta meg arcát, majd behúzott a házba és onnan szobájába. Még a cipőnket sem tudtuk levenni, amit Louise nem éppen a legkedvesebb nézésével jutalmazott. Enyhén tisztaságmániás, és állandóan takarít. Most ha bunkó lennék, mondhatnám, hogy legalább most lesz oka takarítani. De tudjuk, hogy nem vagyok az.
- Legalább a cipőmet levehettem volna. – sóhajtottam, mikor utánunk becsukta az ajtót. Aaron szobája az egyetlen hely, ami bűzlik, mint valami trágyadomb. Ha jobban végig gondolom, legalább a zoknim nem lesz koszos.
- Hidd el, jobb ez így. – nézett rám komoly arccal, mire felnevettem, majd a szekrényéhez sétálva elkezdte kihajigálni ruháit. – Fürödj le! – utasított, a kezembe nyomva egy száraz pólót és egy melegítőnadrágot.
- Dehogyis. – tettem kezemet mellkasom elé. Ennél már nem is lehetne kínosabb a helyzet. Fürödjek le a volt barátomnál. Persze, mindjárt. Se. – Inkább magyarázkodj egy kicsit. – néztem mélyen zöld szemeibe.
- Az nem az én asztalom. – túrt bele hajába. – De semmi extrára ne gondolj. – rántotta meg a vállát.
- Aaron Davis, mégis mi a fenét tettél? – emeltem fel a hangsúlyt mondatom végén idegesen.
- Te is ott voltál, szóval tettük. – javított ki mosolyogva.
- Belerángattál. – néztem, ahogy a fotelbe ült. – Gondolom az egész nyaralós dolog csak kitalált. – gondterhelt sóhajom sem hatotta meg.
- Barkóbázunk? Úgy sokkal szórakoztatóbb lenne. – bólogatott, miközben kényelmesen elhelyezkedett, és a tévékapcsolót kihúzta maga alól.
- Betörtél valahova? – ejtettem ki halkan a szavakat.
- Időt kérek, mert a szabályokat nem szegeztük le. Ugye csak igennel, vagy nemmel válaszolhatok, de mi van akkor, ha csak félig jó a kérdésed? Akkor a talán választ kell adnom? – vakargatta fejét. Egyáltalán nem találtam viccesnek, hogy most itt szórakozott velem.
- Mondd, hogy nem tettünk semmi illegálist. – kérleltem.
- Nem igazán vagyok tisztában a törvényekkel. – vakargatta a fejét.
- Aaron! – szóltam rá mérgesen. – Ne szórakozz már. – sóhajtottam, karjaimat combomnak ütve.
- Oké. – emelte fel kezeit védekezésképpen. – De inkább jobb, ha nem tudod, mert tudom, hogy fel fogsz háborodni. – húzta el a száját. Bólogatva jeleztem, hogy folytassa, mire felállt a fotelből és elém sétált. – Igazából nincs is nyaralónk, főleg nem az. De tudom, hogy nem használja senki sem, mert árulják. Ezért is ijedtem meg, mikor megszólalt a riasztó. Sokat voltam ott, és ismerem a házat, nincs kamerája csak elölről. – hadarta, majd rám emelte tekintetét.
- És kié az egész ház? Mert van egy olyan érzésem, hogy ismerem az illetőt, és abban is biztos vagyok, hogy lány.
- Áá, nem ismered, egy csaj a gimiből. – legyintett, majd, hogy elterelje a figyelmemet elkezdett járkálni a szobájában.
- Aaron? – szóltam rá, mire kérdően rám nézett. – Még mindig gimisek vagyunk. – húztam fel szemöldökömet, mert elég gyanús kezdett lenni.
- Valami alsóbb éves volt, és már elment máshova tanulni. Nem is fontos. Akkor lefürdesz? – terelte a témát.
- Ez nagyon szép volt. – tapsoltam. – De most érdekelne az igazság is. – néztem rá várakozásteljesen.
- Ez az igazság. – vágta hozzám kicsit csípős hangon, majd elém sétált annyira, hogy fülembe suttoghasson. – Hidd el, ennyit elég tudnod. Majd ha gáz lesz, de nem lesz, akkor majd elmondom. – tűrte hajamat fülem mögé, mire megborzongtam.
- Most mondd el! – löktem el magamtól, mire megfogta a karomat és a falnak nyomott.
- Ellentétben a barátodnak nevezett Zack-eddel, én védeni akarlak, és tudom, hogy nagyon sok minden hülyeséget tettem, de sose akartalak bántani. Megváltoztam, és bánok minden pillanatot, mellyel szomorúságot okoztam neked. Hidd el, ha tudnád, amit én, akkor kiakadnál. Bízz bennem, Sam, csak egy kicsit. – támasztotta két könyökét a falnak fejem mellett, majd szemembe fúrta szomorú tekintetét. – Utálom, hogy nem látod, kik vesznek körül, és naiv vagy. Ha visszaforgathatnám az időt, egy évvel ezelőttre, megtenném. És immáron nem basznám el. – sóhajtott fejét lehajtva, majd kezeit elvette fejem mellől, és újra rám nézett. – Nem akarom, hogy vele legyél. – suttogta arcomat megsimítva.
- Aaron-n. – nyögtem. Ott maradt kezét lehúztam magam mellé, majd kiléptem a kettőnk teremtette aurából. Hajamba túrtam, a teljes összezavarodottság jeleként. – Az, ami volt, már sose lesz olyan. Elrontottad, tényleg, és én is, mikor először megbocsájtottam… - fordultam felé.
- Ne mondd ezt. – rázta a fejét, majd nagyot sóhajtva magamra hagyott a szobájában.
Sírni lett volna kedvem, mert hirtelen minden összeomlani kezdett látszani. Zack, a családom, az iskola, Aaron-nel való kapcsolatom, meg a feje tetejére borult. Az ágy széléhez sétáltam, miközben próbáltam kitalálni, hogy mit is tegyek, menjek el, vagy várjam meg Aaron-t? A sok kérdés közül, ezt lett volna a legkönnyebb megválaszolni, mégsem tudtam.
Őszintén szólva, valahol Brad-nek igaza volt. Menekültem a problémák elől, aminek a következményei már is érezhetőek voltak. Képtelen voltam velük egyedül megbirkózni.
Brad összeköltözött Alli-vel, és nem igazán volt ideje velem találkozni. Az egyetem mellett dolgozik, és lehetetlen volt vele még csak beszélnem is. A szüleim nem élnek harmóniába, mostanában. Mióta apa kapott egy lehetőséget, hogy dolgozhatna a cég holland telephelyén, ahol több lehetőség nyílna számára, anya kiakadt. Veszekedtek, végül apa nem ment el, de az otthoni harmonikus légkör eltűnt. Haragszom Brad-re, mert nem volt ott, mikor szükségem volt rá, és mikor felhívtam, hogy gond van, azt mondta nem ér rá. Anya bedepressziózott, egyébként is elég ingatag, és elég egy kis dolog, ami ki tudja zökkenteni.
Így, hogy otthon állt a bál, elég könnyen el tudtam terelni a figyelmet magamról és a jelentkezésemről. Igazándiból még hazudnom sem kellett, ugyanis annyira nem foglalkozott vele senki sem, hogy őszintén is beszélhettem volna róla. Valamikor, felmerült anyában, hogy hány éves is vagyok, és mikor megkérdezte, hogy akkor hova adom be a jelentkezésemet, közöltem vele, hogy az orvosira, ő csak bólintott egyet. Semmi meglepődés, semmi kérdezősködés, semmi. Annyira apával volt elfoglalva, ugyanis szerinte megcsalta, hogy egyszerűen csak bólintott egyet. Apa nem kérdezte meg. A család széthullott, még George-ot is én hordtam suliba.
Zack pedig úgy tudja, hogy jelentkeztem arra az egyetemre, ahova ő jár, valami lehetetlen szakra, amivel semmit sem tudok kezdeni. Szóval, mindenki mást tud, az igazságot viszont csak egy ember, Thea.
Mivel már Aaron elég régóta elment, és őszintén szólva elég furán kezdtem érezni magamat a szobájában, miközben könnyeimet morzsolgattam, így cipőmből kilépve, becsuktam magam után az ajtót. Szétnéztem, ugyanis nem akartam találkozni senkivel sem, mikor senkit sem láttam, csak hallottam a vízcsobogását, a folyosó vége felé vettem az irányt. Próba szerencseként benyitottam, először azért, mert azt a fürdőt Aaron használja csak, második késztetésem nem volt.
A pára, amit a meleg víz csapott maga után, az egész fürdőszobát fehér ködbe borította. Aaron elzárta a csapot, majd – nem tudja letagadni, mert láttam – megugrott ijedségében, aztán mintha ez olyan természetes lenne, magára csavarta a törölközőt, és nem is foglalkozott ott létemmel. Semmi olyat sem láttam, – amit még sosem, - mert a nagy gőz miatt levegőt sem tudtam venni, nemhogy másfele nézzek.
- Le akarsz fürödni? – kérdezte nyugodt hangon, mintha elfelejtette volna az előbbi beszélgetésünket. Aprót bólintottam, szükségem volt egy fürdőre. – Tudod, hol találsz törölközőt, ruhát meg majd mindjárt behozok. – nyúlt a kilincs után, mire megfogtam a kezét.
- Köszönöm. – mosolyogtam rá szomorúan.
- Ugyan. – rántotta meg vállát, majd vizes lábbal végig csattogott vissza a szobájába.

*

Mondanom sem kell, milyen jól esett ez a fürdő. Végre nem volt medence szagom, ezzel ellentétben viszont valamelyik barátnője által itt hagyott illatom lett. Sokkal jobb.
A hajamat törölgettem, miközben a szobája felé mentem. Ő a laptopjával az ágyában ült, egy nadrágban. Féloldalasan rám mosolygott. Valószínűleg tetszett neki a látvány, hogy az ő ruháiba vagyok. Rettentő kínosan éreztem magamat, és olyan cafkának, aki a volt barátja cuccait kunyerálja el, hogy féltékennyé tegye vele a mostanit. Szégyelltem magam, de egy szál fehérneműnél jobb volt.
- Ne mosolyogj így. Ha megszárad a saját ruhám, visszaadom. – morogtam, mire mosolyogva megrántotta a vállát.
- Régen állt valakin ilyen jól a ruhám. – jegyezte meg halkan. Akaratlanul is pír öntötte el az arcomat.
- Ez tudod, hogy nem jelent semmit sem. – tudom, hova akart kilyukadni, de az már a múlt, és remélem meg fogja érteni.
- Tudom. – bólintott.
Feszengtem, nem tudtam feloldódni, így a hajam törlése után szétnéztem a szobájában. Sokat nem változott, sötét kék fal néhány banda poszterével díszítve, fekete bútorok, mindenhol szétdobált dolgok, a gitárja a sarokban, olyan Aaron egyéniségét tükrözve.
- Brad rajtam keresett téged. – mondta egy pillanatra felnézve rám.
- És mit mondtál neki? – ültem le a fotelbe, és könyökömet térdemre támasztva figyeltem.
- Azt, hogy nem tudom, hol vagy. Találkoztunk, de utána nem tudom, hova mentél. – bólogatott.
- Összevesztünk. – szegeztem tekintetem a földre. Hirtelen nagyon érdekesnek tűnt. – Összeköltözött Ally-vel, és azóta eltávolodtunk egymástól. Ő úgy kért számon, mintha az apám lenne, majd nem jól reagáltam, és végül én ittam meg a levét. – szorítottam össze szemeimet. Igazából nem az fájt, hogy megpofozott, hanem, hogy idáig fajultak a dolgok. Szégyellem magam, hogy azokat mondtam neki, és az egész dühöm nem is felé irányult.
- Megütött? – nézett rám kérdőn Aaron, mire aprót bólintottam, és próbáltam könnyeimet visszanyelni. Az utóbbi hónap sérelmei készülőben voltak kitörni, és erre ez az egész veszekedés csak egy cseresznye volt a hab tetejére.
Nem akartam Aaron-nek elmondani, mert igazából már semmi közünk nem volt egymáshoz, de úgy éreztem, hogy ő az egyetlen, aki most meg tudna érteni. Akinek úgy tudnám kiönteni a szívemet, mint senkinek. Aki megmondja, hogy hülye voltam, és miért csináltam azt, vagy ezt, ugyanakkor mellettem áll. Ő ismer engem még régről, tudja, milyen a családom, tudja, milyen vagyok, ugyanakkor meg kívülállóként is lát, hiszen a mostani életemben nem volt része.
Maga mellé tette a laptopot, mikor lábaim magindultak felé. Felkelt az ágyról és karjaiba zárt. Őszintén tudtam sírni. Jól esett, hogy valaki törődik velem. Mert a szüleimre nem igazán, sőt, ne kerteljünk, egyáltalán nem számíthattam az utóbbi időben, Zack-kel pedig nem tudtam teljesen őszinte lenni. Egy falat zártam közénk, a Melanie-s ügy miatt. Amit nem értettem miért tettem, mert éreztem, hogy szeret és én is szeretem, de valamiért nem éreztem azt a pluszt, aminek meg kellett volna lennie - mert egyszer megvolt - hogy elmondjak neki mindent. Heather tud mindent, de már nem akartam őt a további problémáimmal is zargatni, mert tudom, hogy tárt karokkal várna, és segítene, de valahogy mégsem rá volt szükségem. Akire szükségem lett volna az Zack, de nem tudtam átugrani azt a falat. Ebből ő nem hinném, hogy észrevett valamit, mert…nem. Megbeszéltünk mindent, de inkább tereltem a témát, minthogy jobban belemenjek a dolgokba, és Zack is átugrott rajtuk velem együtt. Tényleg szeretem őt, és most sem Aaron karjaiban kellene sírnom, de nincs itt, mert egy másik embert választott. És ez akaratlanul is a földhöz vágott.
- Sajnálom. – szipogtam, mellkasát megtörölve, mire nevetve megrázta a fejét.
- Brad-del beszéld meg a dolgot, rendben? Mert a hangjából kihallatszott, hogy nagyon aggódott miattad. – törölte meg az arcomat.
- Kavart Melanie-val, igaz? – csuktam le lassan a szemeimet, nem törődve azzal, hogy mit mondott. Tudtam, hogy tudni fogja kire gondolok.
- Nem tudom. – rázta meg a fejét.
- Akkor? – sürgettem, mert tudni akartam az igazat.
- Nem tudom, Sam. – engedett el.
- De valamit csak tudsz!
- Honnan tudjam, hogy ők mit csinálnak? – nézett rám kérdőn.
- Tehát valamit csak tudsz!
- Melanie oda meg vissza van Zack-ért, de Zack nyilvánvalóan nem kíváncsi rá, ha veled van. – mondta ki tényként. – Honnan veszed egyáltalán, hogy megcsal?
- Nem tudom, mit gondolhatnék, az ilyen ’bemegyünk megnézni Hugh-t’ látogatásokról. – sóhajtottam szaggatottat a sírás miatt.
- Most is ott vannak?
- Kiengedték, mert az utolsó stádiumba lépett. Azt hogy hol vannak, nem tudom. Velük is összevesztem.
- Tehát ma veszekedtél mindenkivel. – vonta le a következtetést. – Az a baj, hogy most mondhatom azt, amit hallani akarsz, hogy kavartak, de nem mondom, mert nem tudom, tényleg, és nem akarok neked rosszat. Én is elrontottam, anno, és ha Zack is elköveti azt a hibát, amit én, vagy már elkövette, úgy érzem hogy nem helyesen teszem, amit teszek, mert tudom, hogy semmivel sem vagyok különb nála. – emelte fel államat. Szomorúan rámosolyogtam, mert ez olyan emberi volt tőle. Mert nem akarta a saját hasznára fordítani a helyzetet.
- Lehet, haza kellene mennem. – köszörültem meg torkomat.
- Ahogy gondolod. – léptünk el egymástól zavartan. – Szárítsd meg a hajadat, hogy ne nézz ki úgy, mint valami eszelős bolond. – kacsintott rám.
- Kösz, már is jobban érzem magamat. – mosolyogtam rá, majd tettem, amit mondott.

*

- Köszönöm a fuvart és…minden mást is. – motyogtam esetlenül.
- Tudod, hol találsz. – mosolygott rám. – Egy puszit azért kaphatok? – tartotta felém arcát, mire mosolyogva kezemmel játékosan visszalöktem, és kiszálltam a kocsijából.
Néztem, ahogy elment, majd a ház felé fordulva, lehervadt a mosoly az arcomról.