Negyvenhetedik fejezet.

Aloha, babócák!

Igen, újra itt vagyok, és egy csomó mindent is akarok mondani. Ami lehet titeket annyira nem érdekel, de hátha felkelti az érdeklődéseteket.
Először is, kezdeném ott, hogy köszönöm, annak, aki valamilyen formában jelezte itt létét az előző bejegyzésekhez! :) Nélkületek mi lenne velem?
Másodszor, képzeljétek el, hogy első helyezést értem el a 'Legjobb romantikus történet' kategóriában We can help U! által megrendezett versenyen. Fúú, annyira, de annyira megörültem, mikor megláttam! :) Nagyon sokat jelent, úgyhogy köszönöm még egyszer!
Harmadszor pedig, egy kis reklám féleség fog következni - amiért igen, sajnos nem fizettek :D az én ötletem volt, egyébként - vagy kinek hogy tetszik. Nem gondoltam volna, hogy így a neten keresztül meg lehet ismerni, vagy inkább szűkítem a kört, a bloggerek világában meg lehet ismerni másokat, barátságokat kötni stb., de mégis! Úgyhogy egy remek - immáron - bloggerinát ismerhettem meg! :) Akihez be tudtok kukkantani, ide kattintva - Endless Paradise -. Aztán mondjátok el ott, mit gondoltok a történetéről! ;)
Azt hiszem ennyi... Vagy... Rövid lett - mármint a fejezet, nem ez a bevezető, tudom kifinomult a humorom :D - , tudom, de itt most abba kellett hagynom, mert innentől megint valami bumm-bumm lesz, és nem láttam volna értelmét, ha belekezdek. Mert az úgy túl hosszú lett volna, és ennek a fejezetnek nem az lenne a fő mondanivalója, ami majd a következőeknek lesz.
Várom most is véleményeiteket, úgyhogy ne habozzatok! - micsoda lelkesítő szöveg :D

Jó olvasást. xx

▶ zene

Úgy döntöttem, hogy a mai estét hivatalosan is az önsajnálatomnak szentelem. Sírni akartam, annyira, mint még soha. Nem akartam senkivel sem beszélni, csak egy valakivel, akivel nem tudtam. Úgy éreztem a világ összes fájdalma rajtam csapódott le, és nekem kell velük szembenéznem. Mikor egy pillanatra nem fájt ez az egész, rá néztem a csuklómra, amin a hülye karkötője volt. Még Amerikában vette magának, de egyik este levettem a kezéről és felhúztam a csuklómra. Azt mondta, ha elhagyom, csúnya következményei lesznek, majd arcomat látva rám mosolygott, és felém magasodva végig csókolta a nyakamat. Szinte égették testemet csókjai, mintha még most is ajkai rajtam futkosnának.
Elhajítottam a karkötőt a falnak, ami hangtalan puffanással ért földet. Vajon ez lenne a szakítás? Mármint, tudom milyen egy szakítás, mert egyet átélhettem, de az minden tekintetben más volt. Most én rontottam el, és teljesen jogosan viharzott el. Mindig is máshogy gondoltam a kapcsolatunkra, hogy ez más. Jó, nyílván mindenki ezt gondolja a saját kapcsolatáról. De tényleg, más volt. Míg el nem romlott.
Haragszik rám, szinte érzem, ahogy csalódott. Igen, csalódott, magam előtt látom az arcát, mikor azt mondtam, hogy nem tudok egy nevet sem a focicsapatából, akiket szeret. Rossz példa volt, tudom…
Fogalmam sem volt, mit tehetnék. Hívjam fel Thea-t? Az igazság az, hogy nem volt kedvem tőle is hallgatni, hogy mekkora egy lúzer vagyok. Mert ezt mondaná, és ezt is fogja… A szüleim az utolsók, akikkel most beszélni akarok, így a lehetőségek fogytak. Konkrétan mondhatnám azt is, hogy kifújtak, de még volt egy ember…
- Sam! – kopogott az ajtómon bátyám.
- Hagyjatok békén! – szipogtam, majd éreztem, hogy az ajtó megmozdul mögöttem.
- Engedj be. - szólt nyugodtan, mire szaggatottat sóhajtva arrébb kászálódtam.
Belépett a szobámba, majd lenézett rám. Megcsóválta a fejét, leguggolt elém, és nyakamnál fogva magához húzott. Jól esett végre, hogy itt van. Minden ellenére, szorosan magamhoz öleltem, és arcomat ingjébe rejtettem.
- Ne haragudj. Amiket mo-ondtam… Megérdemeltem… - suttogtam.
- Igazad volt. – simogatta meg a hajamat. – Haza is költözök egy időre. Elhanyagoltalak, túl sok időmet felölelte a költözés, Ally, a munka, az egyetem. Kell egy kis pihenés, neked pedig szükséged van rám.
- Már megedződtem, Ally nem érdemli meg, hogy ott hagyd. – szipogtam, mire a kezembe nyomott egy zsebkendőt.
- Ally meg fogja érteni. - mosolyodott el keserédesen.
- Miattam nem kell… - szakított félbe.
- Sam, már döntöttem, kész. – zárta le a vitát. – Min vesztetek össze? – tért vissza hozzám, mire megráztam a fejemet, hogy nem akarok erről beszélni, de ő folytatta. – Azt mondta, reméli, visszakapja azt a lányt, akibe beleszeretett. – fokozta így is elég rossz kedvemet. Szinte tudtam, hogy ezt mondta. De nem csak én változtam… - Mit mondtál neki? – kérdezte újra. – Ugye nem megint ugyanazt? Nem háborgattad fel a múltját? – utalt arra az időszakra, mikor karácsony után összevesztünk. Akkor azt hittem, hogy annál nagyobb vitánk sose lesz. Tévedni emberi dolog, mindenki téved. Én is tévedtem, mert ez nagyobb volt.
- Egyszerűen nem bírtam tovább. Betelt a pohár, kiborult a bili, elszakadt a cérna… - soroltam fel az összes szólás-közmondást (számomra ez a kettő összefonódott), ami a ’kész vagyok’ kategóriámat merítette ki.
- Mit mondtál neki, Sam? – kérdezte egyre idegesebben. Néha megkérdezem magamtól, hogy Brad miért válik ennyire ingerülté, mikor arról van szó, hogy én rontottam el a dolgokat.
- Azt, hogy kavart-e Melanie-val, mióta együtt vagyunk. – nyögtem ki.
- Te teljesen meghülyültél? – rázta meg a vállamat. – Te is tudod, hogy nem. – túrt idegesen a hajába.
- Mégis honnan tudnám? Nem vagyunk együtt állandóan. És Melanie-val nem tudom, mikor találkozik. – pattantam fel dühösen. Mert álljunk meg egy pillanatra. Neki az én pártomat kellene fognia, és meggyőznie, hogy milyen jól tettem, hogy megkérdeztem.
- Tudod, Sam, egy kapcsolat alapja a bizalom. – nézett felém. – És te nem bízol benne…
- Bízok benne, de… Istenem, a volt barátnőjével játsszák el, hogy együtt vannak. Mégis hogy ne merülne fel bennem ilyen? Minden épeszű emberben felmerülne! – próbáltam érvelni magam mellett.
- Te pedig egy iskolába jársz a volt barátoddal. Mindennap találkozol vele a szünetekben. Ma pedig vele töltöttél egy egész délutánt. – állt fel ő is. – Még sem kérdezte meg Zack, sose, hogy mit csináltok, mikor találkoztok. Sose vádolt meg azzal, hogy Conny-val mit csinálsz. És tudod miért, mert bízott benned. – nézett rám szemrehányóan.
És ekkor elkapott azaz érzés, amit senkinek sem kívánok. Ha eddig szarul éreztem magamat, akkor ezután már belül eltemettem magamat. Ebben a pillanatban ugyanis rájöttem, hogy az egyetlen ember, aki itt hibás, az én vagyok. Az egyedüli, aki itt valamit nagyon elnézett, az bizony nem más, mint szerény személyem. Egy bizonyos este jutott eszembe, egy bizonyos emberrel, egy bizonyos csókkal. Pontosan azzá váltam, akiket elítélek. Veszekedtem a barátommal, aki nem is tett semmit, miközben a vádak, amiket hozzávágtam, rejtett utalások voltak. Amiket a tudatalattim szeretett volna a felszínre hozni…
- Igazad van. – nyögtem ki végül. Nem bírtam elmondani Brad-nek, egyszerűen ez nem tartozott rá. Ez csak egy emberre tartozott, az pedig azaz ember, akinek belemondtam a szemébe, hogy nem bízok benne. Bár kimondtam volna, de ehelyett csak bámultam rá, ami még rosszabb.
- Fürödj le, utána pedig feküdj le és találd ki, hogy hogyan hozod helyre a dolgokat. – húzott magához Brad egy ölelés erejéig, majd otthagyott a szobámban.

*

Beszélni akartam vele, de tudtam, hogy idő kell neki. A veszekedésünk utáni első reggelen, úgy éreztem magamat, hogy arra szavakat sem találok. Nem beszéltem senkivel, csak bementem az iskolába – ahova nem akartam, de anyáék nem engedték meg, hogy kihagyjam – és néztem ki a fejemből. Sajnos, tükörbe néztem, mielőtt elindultam volna, és tudtam milyen vidám látványt nyújtottam. Heather valahogy tudta, mi bajom lehet, így nem kérdezősködött, csak ott volt mellettem. Várta, hogy beszéljek én. Én viszont nem tudtam mit mondani. Melanie-val mikor összefutottam, a szemembe nézett és eltátogott egy ’gratulálok’-ot. Ez elég volt ahhoz, hogy tudjam, kihez ment el, miután összevesztünk. Ugyanis csak hajnalban ért haza…
Úgy voltam vele, hogy hagyom, még leülepednek a dolgok, de titkon reméltem, hogy egyik délután ott fog állni előttünk. Nem volt ott, miért is lett volna? Én bántottam meg.
Hiányzott, annyira, mint még soha. Mert tudtam, hogy most nem elutazott, és azért nincs velem. Itt volt, de mégsem. A bűntudat felemésztett, megával ragadott, és elpusztított. Nem bírtam tovább, muszáj volt beszélnem vele. Annyira féltem az elutasítástól, hogy nem ment az utolsó lépés megtétele. Péntek délután, mikor már öt napja nem beszéltünk, eldöntöttem, hogy végett vetek ennek, és beszélek vele.
Ha így utólag visszagondolok, mert ekkor mindig okosabb az ember, nem kellett volna elmennem hozzá. Rosszul döntöttem, de mégis mikor döntöttem volna jól? Ha maradok, és várok még hetekig, és utána szembesülök a dolgokkal, vagy ha inkább hamarabb teszem meg a békülésünkhöz vezető utat? Őszintén nem tudom, mi számított volna hamarabbnak. Valószínűleg, ha utána rohanok egyből. Igen, azt kellett volna tennem… De nem tettem, csak húztam az időt. Ez alatt az öt nap alatt, pedig minden olyan megtörtént, amitől már kilenc hónapja tartok. Ha figyeltem volna a jelekre, amiket küldtek felém, feltűnt volna. Feltűnt volna, hogy egy ember hiányzik az iskolából, aki eddig előszeretettel kezdeményezett bájcsevejeket velem, habár mindketten a pokolba kívántuk a másikat. Én viszont el voltam foglalva Vele, akit úgy tűnik közel sem én foglalkoztattam…

The wedding.

Aloha, babócák! Ez bizony az a novella, melyet még szeptemberben szavazhattatok meg. Remélem tetszeni fog! :) A rendes fejezet pedig az őszi szünet időszakára tehető. 

Köszönöm a kommenteket az előző fejezethez :) Remélem most is írtok páran! Nem is húznám tovább a szót ;) 

Jó olvasást. xx

▶ zene

London egyik legszebb napjára ébredhettünk. Július közepét írva, minden tökéletesen passzolt egy esküvőhöz. Mesébe illő jelenetként rajzolódott ki mindenkiben ez a nap. A madarak csicsergése, a virágok illata, a kék minden árnyalatában tündöklő ég. A járókelők mosollyal díszített arcai, egy igazán beteljesült világ képét keltették. Pedig mindenki más miatt volt boldog.
Az anyuka, ki a gyermekét tolta a babakocsiban, azért mosolygott, mert a kislánya éppen gügyögve magyarázott a csüngő állatokról. A férfi, aki ezt az utca túloldaláról figyelte, a kocsijában ülve, feleségére várva, mosollyal gondolt vissza, hogy milyen volt, mikor az ő gyermekei okoztak ilyen kis csekélységekkel hatalmas örömöt a családnak. A felesége, aki éppen kilépett egy márkás bolt ajtaján, mosolyogva ült vissza férje mellé. Szatyrából elővette azt a ruhát, amit egy jeles eseményre tartogatott. Már hónapokkal ezelőtt kinézte az üzletben, de sajnos csak félrerakatni tudta, mert a drágaság szó legnagyobb fokát is megütötte az ára. Először meg sem akarta venni, úgy volt vele, hogy keres valami mást. De a férje látta azt a csillogást a szemében, amiért mindent megadott volna pár évvel ezelőtt. Mikor a kapcsolatuk közel sem volt a legjobb. Abban a pillanatban eldöntötte, hogy ha kell plusz műszakot vállal, de ő szeretne lenni az a férfi, aki örömet szerezhet egy ilyen csodás nőnek.
Az autó hamar besorolt a forgalomba, és az anyuka is eltűnt az a járókelők rengetegében.

A családi házban már hatalmas volt a sürgés-forgás. Egy esküvőkor ez természetes, nem igaz? Esküvő, mely nemcsak a menyasszony és a férj számára fontos, hanem a szeretteiknek is. Mindenki izgul, hogy a legjobb formájukban láthassák őket.
Az ételeket szállító cég épp időben érkezett meg, csengetniük sem kellett, mert a barna hajú nyoszolyólány már nyitotta is ajtót. Ínycsiklandozó kinézetű hústálak, körettel, előételek, saláták, sütemények szállingóztak be a házba. Mintha csak az ételek repkedtek volna, mindenki úgy sietett velük.
- Visszaszámlálás megkezdődött! – ütötték össze kezeiket a koszorúslányok, mikor megállapították, hogy már csak két óra maradt hátra a boldogító igenig.

A menyasszony mindeközben görcsösen kapaszkodott a székében, miközben kozmetikusa az utolsó szemöldökszedését finomította. A sminkes már a fésülködőasztal előtt válogatta a színeket, alapozót, rúzst, és minden egyéb kellékjét, amivel a vőlegénybe belefojtja a szót, mikor meglátja újdonsült felesége arcát.
- El fogunk késni. – sóhajtott egyre idegesebben a menyasszony, aki már nem bírta kivárni, míg a kozmetikusa végez, így telefonját feloldva próbált hívást kezdeményezni.
- Sajnos, nincs beszélgetés esküvő előtt! – kapta ki gyorsan a barna hajú koszorúslánya a készüléket a kezéből.
- De már egy napja nem is beszéltünk. – duzzogott egyből a nemsokára nővé érő lány.
- Szívás, tudom, de utána hidd el, visszasírod ezt a napot, mikor nem kellett vele beszélned. – dobott bele egy cukorkát a szájába a félig már felöltözött barátnő. Ő tavaly élte át ugyanezeket az izgalmakat.
Mindenki megmosolyogta kijelentését, és titkon arra gondoltak, hogy valahol igaza van.
- Kifordulnál egy kicsit? – mosolygott a sminkes, majd hozzákezdett megfesteni a képet vásznára. Először felmérte a terepet, majd mindenkit kiterelve a szobából hozzá is fogott a munkának.

- Gyönyörű ez a ruha! – csodálkozott mindenki az örömanyán, aki hirtelen rosszul kezdte érezni magát, hiszen ez nem az ő napja, és nem kitűnni akart a ruhával, csupán csak megfelelően szeretett volna kinézni gyermeke esküvőjén.
- Nem jöhetnek be ide fiúk! – kiabált a földszintről egy vékony kis hangocska, melyre mindenki odafigyelt, és egy hullám elindításával az összes koszorúslány lent termett az előszobában, hogy kiterelje a pasikat.
- Csak egy pillantás, kérlek. – próbált kisfiús bájával a lányokra hatni a vőlegény.
- Felejtsétek el! – nevetett az egyik elkapott koszorúslány, akit barátja felkapva csikizni kezdett. – Tegyél le! – ütögette a karját, mire az magához fordítva megcsókolta.
- Hányingerem van. – jegyezte meg őket látva a szőke copfos kislány.
- Megállj csak! Ha nem szólsz, már rég láthatnánk a menyasszonyt. – hagyta ott barátnőjét a srác, és a kislány után szaladt, aki sikítozva rohangált, valami menedéket keresve.
- Ne legyetek ilyen kegyetlenek! – kérlelte tovább a vőlegény a még mindig útját álló lányokat.
- Ne legyél gusztustalan, egy egész hetetek lesz egymásra. Most csak a miénk. – nyújtotta rá a nyelvét testvére, majd egy erősebb lökéssel kitessékelte a házból a fiúkat.

- Miért nem engedtétek be? – nyögött fel fájdalmasan az ara, mikor meghallotta, hogy mi történt egy emelettel lejjebb, mikor őt sminkelték.
- Ne vágj már ilyen fájdalmas fejet, mondom, hogy visszasírod még ezt az egy napot. – jegyezte meg újra barátnője, aki immáron már talpig ruhában volt.
- Ne idegesítsetek! – kezdett feszülté válni a menyasszony, ami annak volt köszönhető, hogy mindössze egy órája maradt.
- Minden tökéletes lesz. – léptek be szülei a szobába, mire könnyes szemmel fordult feléjük a lány.

Mindenki fél az esküvőjétől. Egy természetes izgalom fogja el az embereket, ha arra a napra gondolnak, ami nem múlik el egészen addig a pillanatig, amíg nem mondják ki a boldogító igent. Habár tudjuk, mit fog válaszolni a másik felünk, valahol mégis félünk. Az a pillanat, mikor megkérdezik, a kérdést, habozol egy pillanatig, majd válaszolsz rá. Abban a pillanatban leforog előtted minden, egy örökkévalóságnak tűnik, mégis csak egy pár tized másodperc. A levegő megfagy, mindenki egy pillanatra elfelejt mindent, csak nézi azt a két embert, akik egymásnak szentelik az életüket.
Nem két igen köt össze két embert, hanem az, ami abban a két igenben benne van. Az, ami mássá teszi azt az igent. Mert azaz igen, nem azaz igen, amelyiket akkor használsz mikor megkérdezik, hogy ’Segítenél nekem?’, vagy ’Jól vagy?’.

A násznép helyett foglalt, a koszorúslányok mosolyogva sétáltak be a templomba, majd ültek le az első sorban. Mindenki halkan sutyorgott, majd páran izgatottan csapták össze tenyerüket, a legközelebbi hozzátartozok zsebkendőt morzsoltak kezeikben.
A vőlegény bejövetele nem igazán rázott meg senkit sem, majd mikor már az oltár előtt állt, páran észrevették, és a fiúval együtt nevettek, oldva a feszültséget. A zene megszólalt az ajtó kinyílt, a násznép felállt, minden szó megfagyott a levegőben. A menyasszony nagyot sóhajtott, majd édesapja fülébe suttogott.
- Köszönöm. – mosolygott rá, majd szemét megtörölte. Ekkor az ajtó takarásából nagyot mordult a sminkese, majd fájdalmas arccal próbált a menyasszonyra fókuszálni, akinek nagy szerencséjére nem kenődött el a sminkje. Vízálló smink ide, vagy oda.
A menyasszony próbált visszaemlékezni a próbákra, mikor a bevonulást nézték, majd kizárni mindenkit. Csak egy valakire koncentrált, ki rá nézve összekapcsolta tekintetüket. Mindössze egy elköszönés erejéig nézett édesapjára, majd utána újra visszanézett szerelmére.
Az első mondatok után, és a pap pár humoros megjegyezését követően, előkerültek az eldugott zsebkendők, majd mindenki visszafojtott lélegzettel várta a következő pár sort.
- Kijelented-e Allyson Peter, hogy az itt jelenlévő vőlegényeddel, Brad Barnes-sal, házasságot kötsz? – visszhangoztak a pap szavai. Allyson Brad-re nézett, majd édesanyjára, aki könnyei fátyola miatt alig látott valamit, de nem akarta megtörölni a szemét, mert félt, hogy akár egyetlen fél pillanatot is elmulaszt.
- Igen! – remegett Ally hangja.
- Köszönöm. – mosolygott a pap, majd a vőlegény felé fordult. - Kijelented-e Brad Barnes, hogy az itt jelenlévő menyasszonyoddal, Allyson Peter-rel házasságot kötsz? – tette fel újra ugyanazt a kérdést.
Brad hirtelen megfagyott, és nem azért, mert nem akarta, hiszen mindannyian tudjuk, hogy Ally mindene… Valamiért nem jött ki egy hang sem a torkán.
A násznépre nézett, majd egy valakin megállapodott a tekintete.

Idegesen szuggerálta bátyját, Sam, aki ettől félt. Tudta, hogy Brad le fog fagyni, hiába nagy mindig a szája, és elviccelte az egészet, mikor mondta neki, hogy gyakoroljunk, mert stresszhelyzetben sose tudsz megszólalni. Brad viszont csak legyintett, majd hozzátette ’ez most nem egy középiskolás felelés lesz’. Most már viszont tudta, hogy igaza volt Sam-nek.

Sam rá nézett, majd mosolygott, és egy aprót bólintott.
- Hát persze, hogy igen! – mondta ki kicsit erőteljesebben a választ Brad, majd nem foglalkozva a protokollal Ally-t felkapva megcsókolta…

Negyvenhatodik fejezet.

Aloha, babócák!
Sajnálom, hogy ilyen rég volt rész, és ez sem lett valami hosszú, de próbálkoztam.
Nem tudom, hányan vagytok még, de ha elolvastátok a fejezetet valamilyen formában jelezzétek, hogy még van-e értelme folytatni a történetet. Habár, tudom, hogy én mondom állandóan, hogy csak úgy nem lesz vége a blognak, ami nem is lesz, de bármikor lebírom zárni :D Nem fenyegetésnek szántam :) Csak kíváncsi vagyok, hogy mennyien vagytok, és mit gondoltok!
Köszönöm a feliratkozásokat és pipákat!! :)
u.i.: Kinek milyen a suli? Hogy telt az első hónap? :)

Jó olvasást.xx

Elképzeltem, hogy az FBI, rendőrség, kommandós egységek fognak várni a házunk előtt. Valahol örültem, hogy erre nem került sor, valahol pedig meglepődtem. Ennyire azért még én sem érdekelhetem a családomat. Lomha lépésekkel közeledtem a bejárati ajtónk felé, ami nagy meglepetésemre zárva volt. A csöngőre feküdve próbáltam valakit felugrasztani, hogy engedjen be, de tervem meghiúsulni látszott. Először hosszan, majd röviden is csöngettem, rövid-hosszú felváltva, végül feladtam. Az ajtónak dőlve lecsúsztam a földre, majd egy nagy sóhaj kíséretében belerúgtam anyáék egyik házassági évfordulójukra kapott virágos váza-ládába. A lendület pedig akkora volt, hogy már épp riadtan ugrottam volna fel, mikor a váza nagy dörrenéssel tört össze a betonon.
- Istenem. – fortyogtam, miközben néztem szegény megrongálódott virágot. Végül tehetetlenségemben visszaültem a lépcsőre, fejemet pedig kezeimmel alátámasztottam. Mondanom sem kell, hogy mindenki megnézett, és valószínűleg okkal.
- Sam? – hallottam Debora-t, aki az egyik szomszédunk. Igazán kedves nő, próbált segíteni még három évvel ezelőtt matekból, szegény hamar rájött, hogy menthetetlen vagyok.
- Szia! – mosolyogtam rá, mikor kérdőn nézett rám és a vázára.
- Összevesztetek? – ült le mellém, mire keserűen felnevettem.
- Rossz helyen volt. – rántottam meg a vállamat.
- Valami baj van? Miért nem mész be, nem hiszem, hogy Karen-nek ez lenne a legújabb gyereknevelési ötlete. – mosolygott.
- Lényegében. De én nem vittem kulcsot, most pedig várok. Bárhol is vannak. – néztem rá fáradtan.
- Addig bejöhetsz hozzánk, ha szeretnél. Megiszunk egy teát, és trécselünk! – kacsintott rám.
Mindig is annyira imádtam Debora-t. Annyira kedves, és mindig segíteni szeretne. De sajnos most senkihez nem volt kedvem, csak be szerettem volna jutni a házamba.
- Aranyos vagy, de majd máskor inkább. – mosolyogtam rá.
- Te tudod. Viszont sietnem kell, egyedül hagytam a fiúkat. Ezt meg takarítsd fel, amíg Karen meg nem látja – ölelt meg.
- Meg teszek minden tőlem telhetőt . – öleltem vissza, mire nevetve elindult a szemközti házba.
Néztem távolodó alakját, majd minden egyes járókelőt megszemléltem. Még kiskoromban játszottam azt, hogy addig néztem a járdán az embereket, míg azok el nem tűntek. Amolyan kihívásként.
Mikor végig néztem, ahogy a nap lemegy, és elkezdtem fázni, elgondolkoztam, hogy a családom elköltözött, és engem itt hagytak, de pár pillanattal később nagy gázzal és kis szerencsével a bátyám megállt a felhajtón, és mindenki egy emberként lélegezett fel a kocsiban, mikor megláttak. A fényszórót a nagy örömben elfelejtették kikapcsolni, retinámat félig kiégetve.
- Mégis hol voltál? – kiabált apa.
- Itt ültem. – vágtam hozzá, mire anya magához ölelt.
- Halálra aggódtam magam, már mindenhol kerestünk. – tartott el magától, majd újra megölelt.
- Na, most, hogy megvan Sammy, bemehetnénk, mert halálra unom magamat. – köszörülte meg a torkát George.
- Egyenesen mehetsz a szobádba, lefürödhetsz és majd reggel találkozunk. – emelte fel a hangját apa, mire George szemöldökét felhúzva fogta meg a kulcsot, amit apa nyújtott neki, és egy ’ezeknek mi bajuk van?’ megjegyzéssel csukta be maga mögött az ajtót.
- Mit képzelsz magadról, Sam? – kiabált apa.
- Az én hibám volt. – szólt közbe Brad.
- Majd arról később beszélünk. - hallgattatta el Brad-et. - Sam?  – nézett rám újra. Nem tudtam mit mondani… Mit lehet erre válaszolni?
- Kiszellőztettem a fejemet. – rántottam meg a vállamat. – Nem történt semmi, megvagyok, sőt még én vártam rátok. Úgyhogy sajnálom, meg minden, de nyilván tudjátok mi történt, és teljesen érthető módon szükségem volt egy kis nyugalomra. - hadartam.
- A lényeg, hogy jól vagy. – szorította meg anya a kezemet. – Habár mi történt itt? – nézett a lába alá, ami szilánkokkal volt tele.
- Már így találtam. – hazudtam. – Engem is meglepett. – rántottam meg a vállamat, majd elindultam otthagyva őket.
- Ezzel még nincs lerendezve semmi. – szólt utánam apa.
- Persze, tudom. – motyogtam. Már éppen nyitni akartam az ajtót, mikor egy újabb kocsi fordult be a feljáróra. Zack idegesen szállt ki belőle, majd mikor meglátott egy pillanatra megnyugodott.
- Teljesen meghibbantál? – jött oda hozzám, majd lenézve rám megfogta államat, hogy ráfigyeljek.
- Majd bent megbeszéljük. – sóhajtottam.
- Mellesleg, Sam, mit kerestél Aaron-éknál? Louise telefonált, hogy náluk voltál. – követett apa. A konyhából összeszedte a söprűt és egy lapátot, majd visszafele menet még hozzátette. – Szóval örülnék, ha majd elmagyaráznál mindent. – hagyott végül minket az előszobában. Zavarban voltam. Feszengtem, mert úgy éreztem, hogy rosszat csináltam. Zack semmit sem mondott, csak levetkőzött, majd otthagyva a lépcsőn felsétált.
Nem tudom, mit kellene mondanom bárkinek is, és apa miért pont Zack előtt említette meg Aaron-t, mindenesetre biztosan nyomos oka volt rá. Ha vissza akart adni valamit, akkor sikerült neki. Jól csinálta.
Nagyot sóhajtva, próbáltam összeszedni minden bátorságomat és Zack-et követni. Mikor a szobámba léptem, határozottan féltem, hogy mi lesz, mikor következőleg kilépek innen.
Becsuktam magam mögött az ajtót, majd nekitámaszkodva figyeltem. Háttal állt az ablakomba, és istenért sem akart megfordulni.
- Mi újság? – törtem meg a csendet. Inkább ne tettem volna…
- Mi újság? Mi újság? Sam mégis hol voltál? Halálra aggódtam magamat! Mikor anyukád felhívott azzal, hogy nem tudják hova mentél, mert összevesztetek Brad-del, egyből arra tudtam gondolni, hogy valami történt veled. Azt hittem, hogy annyit legalább érek neked, hogy felhívsz, vagy küldesz egy üzenetet, sőt még ez sem kell, csak elviszed azt a kurva telefont magaddal, és felveszed mikor hívlak. – kiabált, miközben mindvégig tartotta a szemkontaktust.
- Azt csodálom, hogy itt vagy. Huge hogy van? Melanie-val elég jól játszottátok a szerepet? Elhitte, hogy együtt vagytok? – vágtam hozzá, mire megdöbbent, és szemei lángba borultak.
- Már megint ezzel jössz! – kiabált. – Nem mentem el sehova, otthon voltam, és hívtalak volna téged, mikor Karen szólt, hogy eltűntél. Zárd már ki Melanie-t, könyörgöm! Vége van vele, és ezzel az egész szarral is! Megmondtam neki.
- És meg is értette? – mosolyogtam rá gúnyosan, mire elém lépett, majd kezeit felemelte, aztán visszaejtette oldala mellé.
- Mit akarsz, mit tegyek? Sam, neked semmi sem elég? – suttogta fejét lehajtva. – Ennél többet nem tudok neked adni magamból. Értsd már meg, hogy nincs köztünk semmi Melanie-val. – fogta meg gyengéden derekamat, majd homlokát enyémnek döntötte. Könnyeim végigcsurogtak arcomon.
- És soha nem is volt, mióta együtt vagyunk? – kérdeztem elhalló hangon.
- Ezt Aaron mondta? – mordult fel újra, majd egyik közös képünket megfogta. – Egyáltalán mit mondott apukád? Mit kerestél nála? – emelte rám tekintetét, majd a képet visszarakta az asztalomra.
- Nem válaszoltál a kérdésemre. – suttogtam megtörölve arcomat.
- Felesleges, ha már megkérdezel ilyet, akkor már nincs mit válaszolnom rá. – nézett rám. Szemei annyi fájdalmat tükröztek, hogy rosszul éreztem magamat, mert ilyen felmerült egyáltalán bennem. – Nem bízol bennem, igaz? – kérdezte elém lépve, mire fejemet leszegtem. – Sam, mondd ki! Bízol bennem vagy nem? – tette fel újra a kérdést, arcomat felemelve. Számat összeszorítva próbáltam könnyeimet és sírásomat visszaszorítani. Annyira akartam neki válaszolni, de egy hang sem jött ki a torkomon. Csak néztem szemeibe, amiben könny csillogott. Fejét gúnyos mosollyal megrázta. – Ez is megteszi. – lökött arrébb, majd kiviharzott a szobámból.
Az ajtónak támaszkodva csúsztam le a földre, majd könnyeim utat törtek maguknak, és sírásom töltötte be szobám nyugtalanító csendjét.