2014. december 6., szombat

Negyvenkilencedik fejezet.

Aloha babócák!
Sajnálom a sok csúszást. Köszönöm a kommenteket, a kattintásokat. Következő fejezet időpontja bizonytalan még, de folyamatban van.
Még el nem felejtem, boldog mikulást, mindenkinek :)
Úgy látszik a 'játék' senkit sem hozott lázba, amit az előző fejezetnél(?) 'hirdettem'. Úgyhogy ugyanolyan fejezet lett, mint a többi.
Ennyit, akartam, gyorsan, lényegre törően. Írjátok meg, hogy mit gondoltok Sam helyzetéről, és szerintetek mit kellene csinálnia.
:)


Jó olvasást.xx



- Mosolyogj már! – tartotta elém a telefonját Heather. Motyogtam valamit artikulátlanul, majd belevigyorogtam a kamerába. – Jó kép lett. – állapította meg Thea, majd rám nézve hangosan felnevettünk.
- Inkább nem mondok semmit. – nevettem még mindig. Thea felhúzott a fotelből, majd a nappaliba rángatott, és nem foglalkozva a felháborodott tekintetekkel, elkezdett ugrálni a zene ütemére. Nem tudom, mennyit ittam, de ahhoz éppen eleget, hogy elengedjem magamat.
Thea azt mondta, hogy nem bírja tovább nézni a nyúzott fejemet. Egy hét telt el azóta, hogy… Szörnyű egy hét volt, de sok mindenre ráébredtem. Legfőképp arra, hogy sürgősen ki kell valamit találnom a jövőmet illetően, ugyanis nem szeretném abbahagyni a tanulást. Így hát egész héten mással sem foglalkoztam, csak iskolába mentem, tanultam, hazamentem, tanultam, egyetemeket böngésztem, és tanultam. Sok időm felszabadult, és semmiképpen sem akartam az önsajnálat bugyraiban főni. Ettől függetlenül belül égtem a fájdalomtól. Ami csak még jobban megnehezítette, vagy könnyítette, ezt még nem sikerült eldöntenem, a dolgomat, hogy Melanie egész héten nem volt, kivéve a mai napot. Nem értettem, miért jön be péntekre. Nem láttam, csak hallottam, hogy kihozta el. Ekkor összetört bennem valami, bár nem tudom, hogy milyen egész volt még bennem. Lehet, hogy csak pletyka, vagy sem, de akkor sem hagyott nyugodni, ki akartam deríteni, hogy igaz-e.
Ezért vagyunk most itt, valami Ethan szülinapi buliján. Párszor láttam már a suliba, de nem nagyon foglalkoztam vele. Thea viszont azt mondta, hogy menjünk el, és szórakozzunk egy jót, majd holnap átgondolunk mindent.
Egy kart éreztem a derekam köré fonódni, mire összerezzentem és megfordultam. Soha nem láttam a fiút, aki ajkait felém közelítette, és még éppen volt annyi lélekjelenlétem, hogy elfordítsam arcomat, így az szinte a fülembe puszilt. Próbáltam ellökni magamtól, de annyira részeg volt, hogy szerintem egy széket is letepert volna.
- Hagyjál már békén! – kiabáltam fülébe, mire belekapaszkodott a vállába egy másik lány, és ő elfordult vele.
Annyira sokként ért ez az incidens, hogy kijózanodtam. Thea-t kerestem a tömegben, aki Ben-be csimpaszkodva tekergőzött a számra. Körbenéztem ismerős után kutatva, majd meglátva, hogy senki értelmeset nem találok a mosdó felé igyekeztem.
- Sam? – fordultam meg egy hangra. Aaron utolért, majd egy baráti ölelésbe vont. – Mi szél hozott erre? – kiabálta fülembe, mire megráztam a fejemet, hogy tisztábban tudjak gondolkodni.
- Thea elrángatott. – dörzsöltem meg a bal szememet, majd ráhunyorogtam.
- Pont ide? – ráncolta össze a homlokát. Nem értettem, mi baja van pontosan, hiszen ő is éppen itt állt. – Sam, minden rendben? – kérdezte, mikor forogni kezdett velem a szoba.
- Igen, azt hiszem, csak le kell ülnöm. – felvezetett az emeletre, majd kinyitott egy ajtót, és leültetett az ágyra. A hangzavar lecsöndesült, így érezhettem csengő füleimet.
- Kaptál welcome-drink-et? – kérdezte leguggolva elém, mire egyre nehezedő fejemet rázni kezdtem. – Istenem. – suttogta, majd államat megfogva kényszerítette, hogy ránézzek.
Próbáltam nyitva tartani a szememet, de mindig lecsukódott. Szédültem, fejemben gondolatok cikáztak.
- Hazaviszlek. – rántott fel aggódva, majd derekamat átkarolva vonszolt vissza a tömegbe.
- Vigyél ki innen! – kiabáltam, mert nem bírtam a hangzavart a fejemben, úgy éreztem, hogy szétrobban.
- Mindjárt, Sam, ígérem, mindjárt, jobb lesz. – suttogta fülembe, majd kirángatott az ajtón, ekkor eszembe jutott Thea, akinek megígértem, hogy nála alszok.
- Thea. – mutogattam vissza. – Vele-vele vagyok. Sz-szólnom kell neki. – dadogtam össze-vissza.
- Felhívom, de előbb hazaviszlek. – mondta ellenkezést nem tűrő hangon, majd beültetett a kocsijába, és bekötött. Az üvegnek dőlve vártam, hogy elinduljunk.
- Mindenem fáj. – nyögtem, mikor beszállt mellém.
- Tudom, nemsokára vége. – simogatta meg arcomat, majd motyogott valamit, inkább magának. – Hol van ilyenkor az a nyomorék?

*

- Aú. – jajdultam fel, mikor a szememet kinyitottam, és a fejembe belehasított a fájdalom. Próbáltam óvatosan nyitogatni azt, és felmérni, hogy hol vagyok, és mennyire kell hangosan kiabálnom. Egy pillanatig teljesen azt hittem, hogy otthon vagyok a szobámba, majd elhessegettem a gondolatot, mert ez elég valószínűtlennek tűnt. Aztán körbenéztem, oldalra fordítottam a fejemet, és tényleg a szobámban voltam. Két kérdés merült fel bennem. Egyik, hogy hogyan jutottam haza, és ugyan mit láthattak a szüleim. Szerintem senki sem szeretne részegen a szülei előtt mutatkozni, mert az olyan, furcsa. És miután láttam a szüleimet berúgni, ami elég érdekes volt…é-é-érdekes.
A szobámban sötét volt, az ágyam melletti éjjeliszekrényen egy pohárvíz és egy gyógyszer hevert. Milyen kedvesek. Ezek szerint eléggé össze voltam törve tegnap, ha már anya gyógyszert adott. A telefonom a párnámon pihent. Próbáltam úgy belenézni, hogy ne vakuljak meg, természetesen nem sikerült, mert a képernyő fényereje a maximumon volt. Üzenet érkezését jelezte ki Aaron nevével. Gyanúsan nyitottam meg, majd megmosolyogtam fogalmazását.

„Nem tudom, hogy mikor néztél ki ilyen rosszul, de esküszöm, még ez is jól állt. Helyetted is megvertem a gyereket! Majd hívj fel, ha képes leszel a kuncogáson kívül mást is mondani. A.”

Remélem nem gondolta komolyan a második mondatát, főleg azért, mert fogalmam sincs, miről lehetett szó. Gondoltam, hogy felhívom, de végül felkeltem, és összeszedtem magamat, így délután hat táján.

*

- Örültem volna, ha felhívsz, de úgy látszik, még mindig zavarba tudlak hozni. – suttogta Aaron, mikor mellém ért a folyóson.
- Honnan gondolod, hogy zavarba hoztál? – ránk néztek páran, konkrétan a fél iskola minket bámult, miközben az ebédlőbe mentem, ő pedig jött mellettem, és elég bizalmasan közelebb hajolt.
- Mert ha nem így lett volna, visszahívtál volna. – mosolygott, majd rám kacsintott és otthagyott. Visszaszólás helyett csak megforgattam a szemeimet, és leültem Thea és Ben mellé.
- Zack hívott. – közölte Ben, mire a szívem gyorsabban kezdett verni. Próbáltam közönyös arccal ránézni, de szemem csillogása mindent elárulhatott. Nem tudtam erre mit felelni, így csak megrántottam a vállamat, majd előszedtem a gondosan becsomagolt szendvicsemet.
- Nem érdekel, hogy mit akart? – kérdezte felvont szemöldökkel, mire újra csak megrántottam a vállamat. – Azt kérdezte, hogy hogy vagy. – folytatta anélkül is, hogy kértem volna. Érdekelt, persze, hogy érdekelt, de nem mondhattam ki. Egyrészt mert Ben és Thea nagyon haragszik Zack-re, másrészt pedig azért, mert múlt héten kikényszerítették belőlem azt, hogy mielőtt bármit beszélek vele, őket is megkérdezem, hogy mit gondolnak róla. Lányuknak fogadtak, ami nagyon szép meg minden, de véges ideig bírom ezeket a dolgokat. – Azt mondtam, hogy még sose láttalak ilyen boldognak, és kifejezetten jót tesz neked, hogy nem vagytok együtt. Egészen lefogytál, nem mintha eddig kövér lettél volna… - mondta, mire Thea megcsapta a karját.
- Idióta. – rázta a fejét.
- Kösz. – haraptam bele a szendvicsembe.

Ben tényleg nem viccelt, hogy ezt mondta Zack-nek, ugyanis mire hazaértem a konyhába egy gyorséttermes szatyor fogadott, tele kajával és egy Z betűvel az egyik hamburger csomagolásán.
- Te mekkora egy szemét vagy! – hívtam Ben-t.
- Te is hiányoztál. – köszörülte meg a torkát.
- Örülnék, ha leakadnátok rólam. - fújtattam, majd kinyomtam a telefonomat. Annyira zavarban éreztem magamat. Hogy mondhatott ilyet neki? Megfogtam a zacskót és beraktam a hűtőbe, majd a szobám felé igyekeztem. Anya viszont megállított. Nem is tudtam, hogy itthon van.
- Sam, jönnél egy kicsit? – kérdezte, mire idegesen megfordultam, és a nappali felé mentem. Ő honnan tudta, hogy én vagyok az? Éreztem, hogy valami nincs rendben. Megváltozott a légzésem, a szívem gyorsabban vert, mikor megláttam, hogy ő is ott ül. Anya mellett. Legszívesebben elfordultam volna, de ehelyett, eszembe jutott, hogy nem érezhetem magamat így, mert már vége. Végeztem vele. Ha belül nem is éreztem így, legalább kívülről mutassam a látszatát, a minden rendbenségemnek.
- Igen? – kérdeztem közömbös arccal, mire anya rám mordult.
- Zack beszélni szeretne veled. – mondta bólogatva.
- Beszéljen. – rántottam meg a vállamat, mire anya megveregette a Zack vállát, aki eddig kerülte a tekintetemet. Kiment a nappaliból, majd az egész házból is. Furcsálva fordultam az ajtócsukódás felé.
Éreztem, hogy figyel, de nem tudtam rá nézni, úgy, hogy tudtam engem néz. Nem akartam a szemébe nézni.
- Akarom, hogy tudd, sajnálom. – feszengett, zavarban volt. Hangja furcsán csengett.
Vártam, hogy folytassa, de nem tette. Felállt és megállt előttem. Még mindig nem néztem rá. Féltem, ha megteszem olyat látok, amit nem akarok. – Rám néznél? – éreztem, ahogy felvonja a szemöldökét. Nagyot sóhajtva ránéztem, majd behunytam a szememet. – Sajnálom. – hajtotta le a fejét.
- Én is. – ráztam meg a fejemet, hogy tisztán lássak.
- Van rá mód, hogy…
- Nincs. – vágtam szavába.
- Tudnod kell, hogy mi történt valójában. – magyarázkodott.
- Félek, csak rosszabb lenne. – léptem hátra, hogy ne legyünk ilyen közel egymáshoz.
- Nem akarlak elveszíteni. – nyúlt utánam, majd jobbnak látta, ha nem ér hozzám. Pedig vágytam érintésére, de nem bizonytalanodhattam el.
- Már sikerült. – suttogtam, majd próbáltam nem lefelé nézni. Megelőzve, hogy kibuggyanjon a könnycsepp a szememből.
- Sam, figyelj rám – kezdte – nem történt köztünk semmi. Semmi. – nézett mélyen szemeimbe.
- El akarod velem hitetni, hogy semmi sem történt. Ne higgyek a saját szememnek, hanem higgyek neked? – nevettem fel keserűen. – Mégis mit gondolsz? – szegeztem neki a kérdést.
- Nem nézünk egymásra úgy, Sam. Már annak vége. Olyan mintha a testvérem lenne. – túrt bele a hajába gondterhelten.
- Értem. – bólogattam. – Akkor ezért választottad őt, helyettem?
- Nem választottam őt, helyetted.
- Mégsem kerestél eddig. – vontam kérdőre jogtalanul.
- Kerestelek, de nem vetted fel. – nézett rám, alsó ajkát beharapva.
- Ha most ebből is viccet csinálsz, akkor menj el. – intettem az ajtó felé.
- Sam, könyörgöm, vedd észre, hogy mi folyik körülötted. – szólt rám. – Felhívtalak, nem vetted fel, eljöttem ide is, anyukád azt mondta, hogy még korai lenne, Thea-t mikor felhívtam elküldött melegebb éghajlatokra, majd mikor felhívtalak szombaton, hajnalban, ugyanis te hívtál engem előtte fel, Aaron vette fel, és azt mondta, hogy ne merjelek keresni. Én próbáltam veled beszélni, de te ignoráltál. - felhívtam volna?
- Pénteken mégis elhoztad Melanie-t iskolába.
- Megint megragadtad a lényeget. – sóhajtott. – Ő mondta, hogy vigyem el, és majd ott tudok veled beszélni.
- Szóval ő a már nem létező kapcsolatunk megmentője? – tettettem csodálkozást.
- Ne legyél szarkasztikus. – korholt. – Csak azt akartam hangsúlyozni, hogy ő is azt akarja, hogy megbeszéljük a dolgainkat.
- Dolgainkat? – kezdtem belelendülni a magabiztos-Sam alakjába. – Tudtom szerint vannak az én dolgaim és a tieid. Nincs olyan, hogy mi dolgaink.
- De az, amiről beszélünk a mi dolgunk volt. – oké, ott a pont.
- Hát, akkor megbeszéltük, további jó életet, remélem, sose találkozunk többet. – hadartam el, miközben elsétáltam mellette, felvettem a kabátját a karfáról és a kezébe nyomtam.
- Gyerekesen viselkedsz, Sam. – rázta meg a fejét, úgy, mint aki belefáradt. De egy tapodtat sem mozdult.
- Akkor még egy ok, amire rá lehet fogni, szakításunkat. – álltam előtte, kezeimet összefontam a mellkasom előtt, és néztem mélyen a szemeibe. Pillantása megváltozott és szeme szélénél nevetőráncok jelentek meg.
- És még egy ok, amiért folytatni fogjuk. – mosolygott el féloldalasan, mire nekem is mosolyognom kellett. Elfordítottam a fejemet, hogy ne lássa, majd próbáltam tudtára adni, hogy nem szívesen látott vendég.
- Nagyon örültem, hogy láttalak. – húztam számat állmosolyra.
- Ennél valódibban még sose mosolyogtál rám. – rázta meg a fejét nevetve.
- Ha azt hiszed, hogy ezzel bármit megbocsájtottam vagy elfelejtettem, tévedsz. – komolyodtam el, és máris megbántam, mikor láttam szemeit felragyogni.
- Miért kellene megbocsájtanod, ha egyszer nem vagyunk együtt? – kacsintott rám, mire szemeimet összehúzva ujjammal mellkasára böktem.
- Kiforgatod a szavaimat, és azt hiszed, hogy azzal, hogy megpróbálsz megnevettetni, ott fogjuk folytatni, ahol abbahagytuk. És most azért, mert nem sírom el magamat, még nehogy azt hidd, hogy nem fájt, amit láttam, és ez az egész helyzet. – csuklott el a hangom a végén.
Egy fél pillanatig néma csöndben figyeltük egymást majd egészen közel lépett. Annyira, hogy egy tűt sem lehetett volna közénk ejteni. De nem ért hozzám, csak hallgatta egyre szaporább levegővételeimet.
- Tudom. – döntötte nekem homlokát, majd derekamat óvatosan átfogta. A levegő megakadt bennem, majd szívem dübörögni kezdett. Utáltam, hogy így reagál a testem. – De meg fogok mindent tenni, hogy ne így legyen. – kapkodta ő is a levegőt. – Azt is tudom, hogy még nincs minden elveszve, mert érzem, ahogy reagálsz, és azt is tudom, hogyha most megcsókolnálak, visszacsókolnál. De nem leszek még nagyobb seggfej. – puszilta meg a homlokomat, majd elengedett. Fájt a hiánya, fázni kezdtem az általa hagyott űrben. Eközben utáltam, hogy átlát rajtam.
Nem akartam, de kezem anélkül cselekedett, hogy agyam gondolkozhatott volna. Utána nyúltam, amin meglepődött, ugyanis összerándult, mikor kezéhez értem. Megfordult és édesen elmosolyodott.
- Még a kezeim nem tudják kezelni a helyzetet. – jöttem zavarba teljesen. – Annyira lenyűgözted őket az előbbi kis szédítsük-meg-teljesen-Sam-et projekteddel. – tettetem közönyt, és kezeimet összekulcsoltam mellkasomon, hogy ne történhessen meg újra az előbbi.  Úgy éreztem, hogy fejem színe nem csak pirosabb lett, hanem egyenesen tűzpirosan égett.
- Őszintén mondtam, amit mondtam.
- Vagy csak tudod, hogyan zavarj össze egy lányt, aki érzett valamit irántad.
- Persze. – nevetett. – Állandóan ezt csinálom. – forgatta meg a szemét. Majd visszalépett elém. – Te döntesz. – nézett rám, mire próbáltam nyugodt maradni, ebben segítettek a még mindig mellkasom előtt összekulcsolódott kezeim.
- Már döntöttem. – léptem egyet hátra, mire tudatosult bennem, hogy a falnak ütköztem.
- Látom. – mosolygott. – Jó étvágyat! – majd otthagyott.
Nem tudom, hogy ennél jobban össze tud-e zavarni valaki, de neki mindig sikerül. Most úgy érzem, hogy bármit megtennék, hogy vele lehessek, de nem tudnék elbánni a lánnyal, aki állandóan körülötte mozog.
Ürességet érzek, mert erre a beszélgetésre vártam egész múlthéten, és valahogy úgy érzem, hogy a mostani köztünk lévő valami, pont ugyanolyan, mint mikor összejöttünk. Az pedig már nem hiányzik.
Valami másra vágyom, de nem igazán tudom megfogalmazni, hogy mire.