2015. július 27., hétfő

Ötvenharmadik fejezet - Here.

Aloha babócák!
Nem is tudom, hol kezdjem. Az előző bejegyzésben talán már minden olyat leírtam, ami esetleg érdekelhet titeket, meg ami kevésbé, de végül eljött ez az idő is. Számomra is furcsa, de igazából nem köszönök el, vagy ilyesmi, csak ez az 'évad', ahogy itt bloggeres körökben hívják, lezárult. Nem mondom azt, hogy lesz folytatás, de igazából nem akarom ezt befejezni, szóval itt vagyok, ugyanúgy, mint eddig is :D Csak most egy kis zárást olvashattok a következőkben. Kinek mennyire fog tetszeni, nem tudom, nekem személy szerint nem tetszik annyira...
Köszönöm, akik még itt maradtak, akik meg elmentek, azoknak meg köszönöm, hogy benéztek ;)♥
Szóval semmi blog bezárás nem fog történni, viszont ez egy 'évadzáró' féleség, habár ez nem sorozat :'D De ha egyszer így láttam mindenhol, akkor legyen ez, így legalább mindenkinek érthető.
Végül pediglen muszáj megemlíteni, hogy lassan 2 éves a blog, pontosan 1 hét és 1 nap múlva, elég durva :) Na, de nem is rizsázok többet!

u.i.: Esetleges hibákért ne haragudjatok, átolvastam egyszer, de lehet maradt benne pár apróság.

Jó olvasást.xx




- Sam! – lengette meg előttem Thea a kezét. – Figyelsz te rám?
- Persze, persze. – bólogattam, mint aki tisztában van, hogy mit mondtak neki.
- Szóval? Mit gondolsz? - sürgetett kicsit idegesebben.
- Bocsi, miről mit gondolok? – fordítottam felé tekintetemet, hátha akkor rá tudok figyelni.
- Eljössz vagy sem? – fújt egy nagyot.
- Miért mennék? Már több mint 12 hónapja nem láttam, semmi keresnivalóm ott, meg egyébként sem érdekel már. – rántottam meg a vállamat, ezzel tudatva Thea-vel, hogy ejtse a témát.
- Nem érdekel, mi? – emelte fel szemöldökét. – Miért ne jönnél el? Nem rosszul váltatok el, barátok maradtatok nem? – kérdezgette a már jól ismert kérdéseit, amik alól mindig kitérek. Így most sem cselekedtem másképp.
- Persze, barátok, meg jól váltunk el, de ettől függetlenül még nem érzem úgy, hogy el kellene mennem, meg kellene nézem, hogy hogy van, mert, ismétlem újra, már nem érdekel. – hazudtam. Újra. De ennyi idő után már tökéletesen begyakoroltam.
- Viszont most van itthon, most tudsz vele beszélni, akkor meg? Mire vársz még? – fokozta tovább.
- Nem akarok vele beszélni.
- Oh, dehogynem akarsz. – sóhajtott. – De tudod mit? Hozz magaddal egy fiút, hogy ne legyen gáz, ha esetleg neki van valakije. – magyarázott mire kínomban felnevettem.
- Azt akarod, hogy tegyem féltékennyé? – csengett egy oktávval magasabban a hangom.
- Csak akkor tudod féltékennyé tenni, ha még érdekled. – kacsintott.

Szóval nem is tudom, hol kezdjem. Egy éve már, hogy nem láttam, pontosan tíz hónapja nincs Angliában, ettől függetlenül abban a két hónapban, ami még az egy évből hiányzik, itt volt Londonban, közel ötutcányira tőlem ugyan, de fényévekre mégis. Az utolsó közös ’programunk’ az Ben meglepetés buliján volt, amikor találkoztunk, majd összevesztünk, és vége. Ennyi. Azóta nem beszélgettünk, látni láttam még, de ennyi. Egymásra se néztünk. Legalábbis Ő rám. Ez a két hónap így eltelt, majd utána kapott egy lehetőséget Amerikában, modellként, így már repült is. És megint csak ennyi. Én beadtam végül a jelentkezésemet egy egyetemre, ahol média szakra mentem, hátha alapon, és itt maradtam, Londonban. Szóval ennyi. Röviden összefoglalva az előző egy évem. Ezenfelül pedig mindenki úgy hiszi, hogy jól váltunk el. Közbe nem, csak elváltunk. Útjaink másfele tartottak.
Ezekután Ő most hazajön, és rendez egy bulit, vagy meglepetés bulit kap. Igen, ilyen egy sztár élete. Az enyém meg nem ilyen, tehát én nem vagyok sztár, logikusan.
Hogy elmegyek-e erre az egészre? Nyílván a józan eszem azt diktálja, hogy nem, viszont a szívem húz. Nem tudom, mit fogok látni, hiszen, nyílván van barátnője, de akkor is látnom kell.

- Úristen, még nem vagy felöltözve? – nyitott riadtan ajtót Thea, mert úgy beszéltük meg, hogy együtt megyünk.
- Haha, de vicces valaki. – löktem arrébb, de ő csak szemével követett, miközben levettem lábaimról a conversem-et.
- Nem, most komolyan. Remélem, nem gondoltad, hogy így jössz?
- Azért pislogj nyugodtan, hidd el nem fog más ruha lenni rajtam. – forgattam meg szemeimet, majd szobája felé sétáltam.
- Oké, most úgy teszek, mintha nem is láttalak volna. – követett nagyokat lélegezve.
- Most mi bajod van? Így szoktam öltözködni egyébként is. – néztem magamat a tükrében.
- Ez a baj! – csapott egyet a karomra. – Most nem ’egyébként’ van. – kutakodott a ruhásszekrényében.
- Oké, tudod mit? Hazamegyek és átöltözöm, inkább, csak ne kelljen a te ruháidat felvennem. Annyira túl sokat mutat mind. – kezdtem el hátrálni, mikor eszelősen kinézet a szekrényéből.
- Nem, nem, most már maradsz. És, azt hiszem, hogy meg is találtam a tökéletes outfit-tet. – húzott ki egy kék ceruzaszoknyát és egy fehér croptop-ot.
- Kizárt, hogy ezt felvegyem. – hátráltam.
- Miért? Szép vagy, vékony vagy, ne legyél már zsákruhákba állandóan.
- Héé, ez nagyon csúnya volt. Nem is szoktam zsákruhákat hordani. – gondolkoztam el egy pillanatra.
- Persze, nem. Na, vedd fel, aztán menjünk. – adta a kezembe a ruhákat, vagyis adta volna, de én nem fogtam meg. – Sam, hány éves vagy te? – kezdte játszani a felnőttet, aki leszidja éppen a gyerekét. – Haladj! – szólt utánam, mikor becsuktam a fürdőt.
Szerintem semmi baj sem volt azzal a ruhával, amit én kiválasztottam. Egy rövidnadrág, egy póló, egy kardigán, ha hűvösebb lenne, és egy converse. Teljesen egyszerű, mégis nagyszerű. Mikor kiléptem a fürdőből, Thea elismerően bólogatott.
- Akkor már csak egy cipő, és mehetünk. – nézegette a sminkemet, majd mikor elfogadhatónak találta kezembe nyomta a táskám.
- Már előre félek, hogy milyen ’cipőt’ mutatsz. – fintorogtam. – Tíz centin belül lesz a sarka?
- Persze. – bólogatott, majd a kezembe nyomta a telitalpú cipőjét, és még egyszer megszemlélt távolról. – Ebben már garantáltan észre fog venni Zack. – kacsintott, majd kinyitotta előttem az ajtót. Éppen ez az, ami a legjobban zavart, hogy ebben a ruhában biztos észrevesz.

*

- Oké, viselkedj normálisan. – vette fel az álmosolyát Heather, mikor beléptünk Todd-ékhoz.
- Rendben, anyu. – bólogattam, mire szúrós tekintetet lövellt felém.
- Szerintem még nincs itt Zack. – nézett körbe. – Megnézem Ben merre van.
- Most ez komoly? Itt hagysz? – néztem rá ijedten.
- Feltalálod magad, nyugi. – mosolygott majd megölelt, és otthagyott. Ennyi idő alatt már hozzászokhattam volna ehhez, mégis mindig rosszul érint.
Forgolódtam párat, majd elindultam valamerre, igazándiból Todd után kutatva. Hátha valaki örül nekem, ugyanis akik itt voltak mind olyanok voltak, akikkel nem ápoltam jó kapcsolatot sosem.
- Sam? – fordultam meg egy kifejezetten irritáló hangra.
- Áh, Melanie… - torpantam meg, ugyanis nem tudtam mit mondani. ’De jó téged látni’ vagy esetleg, egy ’Annyira örülök, hogy találkozunk’? Egyiket sem találtam a megfelelő üdvözlési formának .
- Örülök, hogy találkozunk. – állt meg előttem mosolyogva. Ahan, ezek szerint ő úgy emlékszik, hogy jóban voltunk. Én nem. Nekem az idő ennyire nem szépítette meg az emlékeket, sőt, semennyire sem.
- Még én mennyire. – próbáltam mosolyogni, de inkább tűnhetett fintornak.
- Nem is tudtam, hogy itt leszel. – ámult-bámult tovább. Ritkán vannak erőltetett beszélgetéseim, de akkor nagyon azok.
- Én se. – adtam neki igazat, mire felnevetett.
- Oh, már azt hittem el se jössz. – kuncogott egy hihetetlenül aranyos hang a hátam mögött.
- Tudod, hogy csak miattad. – fordultam meg mosolyogva, konkrétan Todd karjaiba.
- Igen, csábító a kinézetem. Csodálom, hogy eddig nem voltak elvonási tüneteid. – ölelt jó szorosan magához. – Elképesztően nézel ki. – tartott el magától.
- Nem is tudom, kinek köszönheti. – tűnt fel Thea is Ben-nel, mire megforgattam a szemeimet.
- Szerintem Sam mindenben elképesztően fest. – kacsintott rám Todd, majd nagyon régóta először elpirultam.
- Ne mondj neki ilyeneket, nem bírja az idegrendszere. – súgta oda neki Thea, úgy hogy mi is jól halljuk.
- Oké, elég lesz. – forgattam meg szemeimet.
- Na, együnk-igyunk valamit, beszélgessünk. Ezer éve nem hallottam felőletek. – karolta át vállamat Todd, majd a konyha felé húzott minket, nem foglalkozva a többi emberrel.

- Öt perc és itt van. – emelte fel Todd a hangját, miután lerakta a telefont. – Mindenki a helyére!
- Most komolyan el kell bújni? – néztem rá kérdőn, mikor felém tartott.
- Te állhatsz a szoba közepén is. – nevetett.
- Kihagynám, de azért köszi. – kerestem meg szemeimmel Thea-t, majd odasétáltam hozzá. – Bújhatok ide?
- Kevesebb szarkazmus, köszi. – forgatta meg szemeit.
- Akkor mindenki megvan? – nézett körbe Todd, majd megszólalt a csengő.
Hirtelen elkezdtem izgulni, és a szoknyám húzogatásával próbáltam ezt elfedni.
- Nyugi, jól nézel ki. – suttogta Thea, mire rámosolyogtam. A következő pillanatban a tömeg előugrott, szó szerint ráestek néhányan Zack-re, majd megállt egy pillanatra a szívverésem.
Elmondhatatlan, mennyit változott. Arca borostásan hagyva, haja kesze-kuszán, szemei mélybarnán pásztázták a tömeget. Néztem egy darabig a már-már éljenző tömeget, majd jobbnak láttam előbújni rejtekhelyemről és kiosonni a hátsóudvaron keresztül.
- Most komolyan el akarsz menni? – szólt rám Todd, miközben már a konyhában tartottam, de nem vettem észre a poharakat előkészítő Todd-ot.
- Igen, talán. Rájöttem, hogy felesleges volt idejönnöm. – ráztam meg a vállamat.
- Miért lett volna? – nézett rám kérdőn a pezsgő öntése közben.
- Mert van, amin már nem kell változtatni. Boldog, itt vannak a barátai, én meg nem akarok zavarni. Nem vagyok benne biztos, hogy ő akarna látni.
- Addig nem tudod meg, amíg oda nem állsz elé. – győzködött.
- Csak az a baj, hogy lehet, nem is akarom tudni. – néztem mélyen kék szemeibe.
- Egy próbát megér, nem? – mosolygott.
- Ha nem tudnám, hogy mi lesz a vége, akkor megérné.
- Tehát tudod, hogy mi lesz a vége? – fojtotta vissza nevetését. – Jósnő is lettél időközben?
- Inkább öntögesd a pezsgőt. – löktem meg a vállát, mire elvesztette az egyensúlyát, így a pezsgő a padlóra ömlött.
- Jól sikerült, Barnes. – tettetett haragot, de a szemei mosolyogtak.
- Tőled tanultam. – kacsintottam rá, majd egy papír törlővel felitattam a foltot.
- Közbe megiszod a felét? – jött be a konyhába Zack, mire teljesen megfagytam. Mivel a konyhapult mögött guggoltam, így nem vett észre, viszont nem tudtam, hogy most felálljak, vagy sem.
- Én nem te vagyok. – rugdosott térdével Todd, hogy ugyan álljak már fel, de én lefogtam azt.
- Segítsek valamit? – kezdett el lépkedni Zack felénk, mire az ütő is megállt bennem.
- Nem kell, vidd ki inkább azt a tálcát. – mutatott valószínűleg Zack háta mögé, ugyanis ő megfordult, és kiment.
- Atyaég, ez de közel volt. – álltam fel még mindig magasabb adrenalin szinttel a szervezetemben.
- Hihetetlen, mennyire ovisan tudsz viselkedni. – röhögött hangosan, mire befogtam a száját.
- Egyedül vagy. Tudod? – suttogtam, majd megvártam, míg bólint és elengedhetem a száját.
- Segítesz bevinni? – nézett rám kérdőn.
- Majdnem sikerült. – mosolyogtam. – Nem, megyek, tényleg.
- Oké, de hova mész? A kertünkbe?
- Nem, a hátsó ajtótokon megyek ki.
- És honnan gondolod, hogy van hátsó ajtónk? – szórakozott.
- Mert általában szokott lenni.
- De nálunk nincs. Csak ott tudsz kimenni, ahol bejöttél. Az élet szívás, Sam. – nyomott a kezembe egy tálcát, majd elkezdett kitessékelni.
- És ha én nem akarom ezt? – torpantam meg egy pillanatra.
- Akkor tedd meg értem. – tette kezét meztelen derekamra, majd még utoljára bólintott.
Igazándiból először észre sem vettem Őt a nappaliban, majd a nevetés felé fordultam és újra megláttam. Még mindig nem vett észre, vagy csak nem akart, úgyhogy elkezdtem mindenki kezébe nyújtani a poharat, majd úgy voltam vele, hogy ezután elmegyek.
- Mindenkinek van? – jött oda hozzám Todd egy újabb adaggal.
- Meddig játszunk még a tűzzel? – kezdtem idegessé válni. Akarva-akaratlanul is bujkáltam mások háta mögött, mint egy idióta.
- Mindenkinek van? – kérdezte meg újra, mintha nem is hallott volna engem.
- Todd, most már eleget játszottad a pin… - akadt meg Zack, mikor észrevett engem felénk közeledve.
- …cért. – segítettem neki befejezni a mondatot, mikor még mindig sokkolódva állt előttünk.
Hirtelen ezernyi érzelem futott át az arcán, és ha akartam sem tudtam volna máshova nézni.
- Szerintem magatokra hagylak, srácok. – köszörülte meg a torkát Tod.
- Nem fontos. – engedtem el Zack pillantását. – Beviszem a tálcákat a konyhába. – vettem el Todd-tól, aki nagyot sóhajtva bólintott.
A konyhába érve muszáj volt egy pohár vizet innom, mert tudtam, hogy utánam fog jönni.
- Szóval eljössz a meglepetés bulimra, holott lassan egy éve semmit sem hallottam felőled. – dőlt neki a falnak, a pult másik oldalán, annyira messze tőlem, amennyire csak tudott.
- Igen, hiba volt. De már úgyis menni készültem. – csavargattam idiótán a hajamat, és mikor erre rájöttem, gyorsan abba is hagytam, és a mosogató felé fordultam.
- Nem kell menned, nem azért mondtam. – nulla érzelem, nulla kifejezés, semmi. Egyszerűen semmit nem tudtam kivenni a hangjából, így muszáj volt megnéznem, hogy ez még biztos Ő e. De Ő volt. Nagyon is, hogy Ő.
- Nem gond, mondom, hogy már menni készültem. – töröltem el a poharat és raktam vissza a helyére.
- Szóval ezért jöttél? Hogy elmondhasd, hogy mész? – vonta fel kérdőn a szemöldökét, mire én is a pultnak dőltem szembe vele és csak megforgattam a szememet.
- De legalább sikerült teljesítenem. – bólogattam.
- Ennek örülök. Még valami? – vonta fel kérdőn a szemöldökét. Zavart, hogy flegma volt, szemei nem mosolyogtak, mintha kiölték volna belőle az érzelmeket.
- Örülök, hogy egyben vagy még. – próbáltam egy mosolyt kicsikarni belőle, de erre is csak egy rideg nézést kaptam.
- Én is. – vonta meg a vállát
- Szóval most játszod a bunkót? – vontam fel én is a szemöldökömet, és próbáltam a legkevésbé is úgy nézni rá, ahogy régen néztem, mikor még volt olyan, hogy Mi.
- Nem csak nem értem most ezt a szituációt. – vonta meg a vállát. Szorosan összeszorítottam szemeimet, és elszámoltam ötig. Ő továbblépett, nekem is ezt kellett volna tennem.
- Tudtam, hogy hiba idejönnöm. – csaptam le a konyharuhát a pultra, majd elviharzottam mellette.
- Sam, várj! – jött utánam, de nem álltam meg, csak mentem előre, egészen addig, amíg az ajtót be nem csaptam az orra előtt, majd lépteimet gyorsabb tempóra váltottam. Az ajtó újra bevágódott, majd egy pár lépés után mellettem termett. – Megállnál egy pillanatra? – fogta meg karomat, mire nagyot rántottam azon.
- Nem, hülyeség volt idejönnöm. Hülyeség volt másokra hallgatnom. – kerültem tekintetét, majd megérezve a lehűlt levegőt, libabőrösségemet próbáltam eltüntetni, és felmelegíteni magamat. Csak az én ruhámban kellett volna jönnöm.
- Azt hittem, hogy ez már nem lesz téma, ha hazajövök. Mármint ezt lezártuk, nem? – kereste tekintetemet, majd végül megunta és államat megfogva felemelte fejemet.
- Örülök, hogy szakítottunk, mert ez a Zack, már nem ugyanaz a Zack, akit én ismertem. – vettem el kezét államról.
- Pedig ugyanaz vagyok. – nézett bele mélyen a szemembe. Mintha minden elmulasztott percet ezzel az egy pillantással akart volna bepótolni. Mintha ezzel az egy pillantással szeretett volna elmondani mindent, amit nem tudott. És mintha válaszokat keresett volna a ki nem mondott kérdéseire. – Csak fáj, hogy ennyire könnyen elengedtél. – suttogta még mindig tartva a szemkontaktust.
- Nem bírtam volna ki tíz hónapot nélküled. – suttogtam én is.
- És így könnyebben ment?
- Nem, de próbáltam elfogadni.
- És sikerült? – húzódott félmosolyra a szája. Végre valami olyan reakciót láttam arcán, amit jól ismertem.
- Egészen mostanáig. – füllentettem, majd a hirtelen jött hideg szellőtől megborzongtam.
- Nem beszéljük meg ezt bent? – kérdezte aggódva, majd visszamutatott Todd-ék házára.
- Sajnos még mindig nem jövök ki onnan néhány emberrel. – ráztam a fejemet.
- És ezen most nem is tudom, hogy miért lepődtem meg. – mosolygott. – Akkor? Hova menjünk?
- Nem kell ezt csinálnunk. – mosolyogtam én is. – Nem kell rám pazarolnod az idődet.
- Miért pazarolnám?
- Mert a barátaid bent várnak. – mutattam arra, ahonnan jöttünk.
- Lehet, de te viszont itt vagy. Kint. – mosolyogtak szemei. – Eljössz akkor hozzám? Bemegyek, azt mondom, hogy fáradt vagyok.
- De szép is lenne. – nevettem. – A következő az lesz, hogy aludjak nálad? – mosolyogtam.
- Most lelőtted a poént. – mosolygott, majd egy puszit nyomott a homlokomra. - Tudod, mi a furcsa? – kérdezte még mindig száját homlokomon tartva. – Hogy ez olyan érzés, mintha most mindent újrakezdenénk, mégis mintha sose hagytuk volna abba.
- Várj. – toltam el magamtól, majd borostás arcán végig futtattam kezemet. – Nem, ez sokkal jobb annál, mint amire emlékeztem. – döntöttem homlokomat az övének.
- Folytatjuk nálam? – kérdezte, mire bólintva egyeztem bele.

*

Különös érzés volt újra együtt sétálni vele. Érezni a közelségét, tudni, hogy itt van mellettem. Egyszerre volt furcsa és adott magabiztosságot is. Néha lenézett rám, vagy megpuszilta a homlokomat, majd ugyanúgy mentünk tovább egymás mellett.
- Megérkeztem! – kiabált be a házba, majd engem előre engedett.
- Úristen, de furcsa itt lenni. – néztem körbe.
- Ilyen hamar? – hallottam Elisabeth lépteit a lépcsőn. – Sam? – döbben meg, mikor megpillantott, majd sokat sejtő mosolyra húzta a száját. – Gyere ide, had öleljelek meg! – húzott szorosan magához.
- Régen találkoztunk. – szólaltam meg végül én is, majd mikor elengedett összemosolyogtunk.
- Szerintem, akkor én most nem is zavarnék. – kacsintott, mire Zack megforgatta a szemét.
- Hiányoztál neki is. – rázta meg a fejét mosolyogva, majd rám nézett. – Merre szeretnél menni? Kérsz valamit inni?
- Nem kérek, köszönöm. – ráztam meg a fejem nemlegesen, majd a szobája felé kezdtem el venni az irányt. – Várj! Még mindig ott van a szobád, ahol volt? – torpantam meg, majd hátrapillantottam.
- Tudtommal, igen. – mosolygott. – De én se láttam tíz hónapja.
Minden a régi volt, minden ugyanúgy nézett ki, ahogyan emlékeztem rá. Minden Ő illatú volt, és legszívesebben belevetettem volna magamat az ágyába.
- Hiányzott ez az egész. – kezdte, mire szembefordultam vele. – Látni a szobámban. – húzta csibészes mosolyra a száját, mire közelebb léptem hozzá.
- Nem mondhatom, hogy soha se történt itt semmi, pedig. – léptem még egy aprót előre.
- Most jön a csókolózós rész? – kérdezte komolyan, viszont a szeme sarkából nem tudta elfedni a nevető ráncokat.
- Most a beszélgetős rész jön. – kacsintottam rá, majd immáron annyira közel mentem hozzá, amennyire csak lehetett, de nem érintettük meg egymást még mindig.
- Beszélgessünk, akkor. – hajolt közel arcával immáron úgy, hogy ajkai súrolták az enyémeket, mikor mozgatta azokat.
- Beszélgessünk. – ismételtem szinte már suttogva, majd karomat nyaka köré kulcsoltam, és vele együtt vesztem el a pillanatban.

2 megjegyzés:

  1. Szia Dorottya.
    A vége elég hirtelen volt, hogy megint együtt vannak és boldogság van, de ettől függetlenül nagyon tetszett :) Úgy sajnálom, hogy vége van :( Remélem azért tényleg tervezel új részeket, majd valamikor :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Olvasóm!
      Köszönöm kommented! ;)♥
      Igazából annyira nem derült ki, hogy most együtt vannak-e vagy sem, szóval ez most egy úgynevezett reunited részhez volt hasonló :D A továbbiakban viszont még bármi lehetséges!
      Én is remélem, hogy úgy alakulnak a dolgok, hogy lesz még folytatás ;)
      D.xx

      Törlés