2015. november 21., szombat

Ötvennegyedik fejezet. - Reunited

Aloha babócák!

Hogy visszatértem-e? Nem tudom. Mindenesetre addig-addig noszogattak, amíg megjött a kedvem az íráshoz, és gondoltam akkor hasznosítom ezt a kedvet, és fejezet formájában összefoglalom. Szóval így újabb négy hónap után itt egy kis szösszenet. Ami még biztos, hogy lassan, de biztosan lesz egy novella-szerű különkiadás rész is:) Sok hozzáfűznivalóm nincsen most, úgyhogy;
Jó olvasást xxx




- Ummm. – szorítottam össze szemeimet, mikor valakinek az ajka hozzáért arcomhoz. És reméltem, hogy az a valaki az, akire gondolok, és nem csak képzeltem a tegnap estét.
- Ez az érzés hiányzott. – húzott magához még közelebb Zack, mire kinyitottam szemeimet, és vállába fúrtam arcomat.
- Hiányoztál. – pusziltam meg arcát, majd felültem az ágyban, hogy hajamat valahogyan felkössem, vagy valamit csináljak neki, mert rettentően zavart, hogy mindenfelé van, és megfojt már lassan.
Zack is felemelkedett és meztelen hátamat kezdte el puszilgatni.
- Nem is tudom, hogy te hiányoztál jobban, vagy ez? – harapott bele a nyakamba, majd visszadöntött az ágyra és rám mászott. Kuncogva próbáltam elnyomni magamtól, majd feladtam, és fordítottam helyzetünkön.
Szemöldökét felemelve várta, hogy most mit fogok csinálni, mire felé hajoltam, és megpusziltam a szája szélét, majd a nyakát, és lefelé haladva megálltam a köldökénél. Ekkor felnéztem rá, mire sötétbarna szemei szinte feketévé változtak, és ajkát beharapva várta, hogy mit teszek. Önelégült mosolyra húztam a számat, majd kérdőn felhúztam szemöldökömet, és rákacsintottam.
- Tudod, hogy ez nagyon rosszul kezdődik. – ült fel velem szembe, míg én még mindig rajta voltam. – Tudom, hogy élvezed a helyzetet. – hajolt hozzám közel.
- Imádom, hogy még mindig hatással vagyok rád, jó hogy élvezem. – mosolyogtam, majd kezemet hajába vezettem, és lassan, nagyon lassan szájához közelítettem.
- Lehet, fordul a kocka, mindjárt. – húzta fel játékosan szemöldökét, majd hirtelen maga alá gyűrt, és szórakozottan összeérintette orrunkat.
- Mellesleg, a telefonod lassan összeomlik a sok értesítés miatt. – pusziltam meg a száját, utalva az egész este csipogásra, csörgésre, mindenféle közösségi oldal értesítéshangokra, amiket a telefonja kiadott.
- A rajongóim. – puszilgatta a nyakamat, majd rám kacsintott, mire felnevettem.
- Oh, hogy neked olyanjaid is vannak. – böktem meg az oldalát.
- Alig bírom magamról levakarni őket. – haladt lefelé a köldökömhöz. Mire újra megcsörrent a mobilja. Nevetve konstatáltam, ahogy leszáll rólam, és a készülékért nyúl, majd kinyomja azt.
- Kíváncsi vagyok az üzenet számokra. – fordultam felé mosolyogva.
- Perpillanat még gondolkozom, hogy kell kiolvasni a számot. – ráncolta homlokát, mire megcsaptam a párnájával a hátát. Mosolyogva dőlt hátra, és telefonját maga felé emelve olvasgatta őket hangosan. – Mindenki érdeklődik, hogy hazaértem-e, mit csinálok, kipakoltam-e, küldik a képeket, amik a búcsúbulimon készültek… Csak a szokásos. – felelte nagyképűen.
- Csoda, hogy elférünk ketten ezen az ágyon. – forgattam meg szemeimet, mire nevetve derekamért nyúlt.
- Tekintve, hogy konkrétan rajtam aludtál, így elfértünk. – harapott el egy mosolyt.
- Ez nem igaz. – tettetem haragot, majd kezeit lefejtettem derekamról.
- Oh, dehogynem. – nevetett most már jóízűen, rajtam szórakozva.
- Jó, többet nem is szólok hozzád. – szipogtam és számat lekonyítva másztam az ágy vége felé. Még mindig szórakozottan nézte, ahogyan szomorúan leszállok az ágyról, és a takarót magam után húzva keresgetem a ruháimat. Miközben éppen a melltartómat akartam a székről felvenni, a takaróm valamiért nem jött velem. Mérgesen fordultam Zack felé, aki nevetve fogta a másik végét.
- Engedd el! – szóltam rá összehúzott szemekkel.
- Miért? Láttalak már meztelen. – nézett rám, amolyan „nem értem” arckifejezéssel.
- De most nem fogsz. – kacsintottam rá.
- Huuu. – nevetett, majd hirtelen ragadozó üzemmódba kapcsolt, és elkezdett a takaróval felém sétálni. Erősen magamhoz szorítva a vékony anyagot, próbáltam menekülni valamerre, de már késő volt. Cselesen a takaró alatt próbálkozott, mire felmordultam.
- Ez nem ér. – nevettem, mert kezével csiklandozta hasamat.
- Na, még mindig úgy gondolod, hogy nem foglak? – tartotta immáron az egész takarót szinte ő, mert én a kezét próbáltam lefogni, hogy ne csikizzen.
- De még mennyire. – kacsintottam rá, majd megrántva a takarót a fürdőjébe rohantam és az ajtónak dőlve pihegtem. Adrenalin szintem az egek fölött volt, mint a kisgyerekek, akik kergetőznek, körülbelül úgy éreztem magamat. Abban a pillanatban, hogy realizáltam a helyzetet, már késő volt, ugyanis a másik ajtó meglétéről megfeledkeztem, és Ő ott állt velem szemben, levakarhatatlan mosollyal, és hihetetlenül édesen. Lassan lépegetett felém, miközben azon gondolkoztam, hogyha most kifutok tuti, elkap.
- Ilyenkor úgy belelátnék a fejedbe, hogy mit gondolsz. – állt meg előttem, mire hunyorogva méregettem.
- Most éppen azt, hogy mióta nézel ki ennyire jól? – törtem a fejemet, mire nevetve megcsókolt.
- És még mindig felülmúlsz. – kacsintott rám, majd felkapott és lábaimat csípője köré kulcsolva vitt vissza a szobába, ahol az ágyra dobott.

*

- Van itt valami használható ruha? – nézegettem Zack ruhásszekrényét, fürdés után, de akármennyire is fordítgattam a fejemet, nem láttam semmit sem.
- Mondd, mit szeretnél. – ölelt át hátulról, állát nyakamra támasztva.
- Hát mondjuk a semminél többet. – ráncoltam a homlokomat, ugyanis tényleg nem volt semmi sem a szekrényben. – Te teljesen elköltöztél? – fordultam vele szembe, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a vízcseppektől áztatott haját. A jeleket tekintve, viszont nem sikerült, így önelégült mosollyal fogta meg államat.
- Tetszik, amit látsz? – harapott rá ajkamra, majd megcsókolt.
- Ennyire azért ne legyél magadtól elszállva. – forgattam meg szemeimet, majd pipiskedve megpusziltam orrát.
- Na, a bőröndbe vannak a cuccaim. – törölte meg haját, azzal a törölközővel, amelyik eddig meztelen testét takarta. Én próbáltam nem oda nézni, de zavartan nevettem el magamat, majd magamra kaptam a széken heverő pulcsiját és az én törölközőmet mellkasának dobtam.
Mosolyogva nézte, ahogy próbálom ignorálni, és kerülni tekintetét, majd jóízűen elnevette magát. – Hihetetlen, hogy még mindig ennyire zavarba tudlak hozni. – húzta fejemet magához, és megpuszilta a homlokomat, majd a kiválasztott ruháival visszament a fürdőbe.
Amíg vártam, hogy kijöjjön elkezdett kattogni az agyam. Hogy most akkor együtt vagyunk? Vagy sem? Vagy tulajdonképpen most mi is történt az elmúlt tizenkét órában, pontosan? Végül addig szépítkezett, míg meguntam, és telefonomat felkapva – amin még csak értesítés sem volt, népszerűségi szint mérhetetlen. Jó igazából anyáékat már felhívtam, Thea-nek üzentem, szóval annyira mégsem vagyok élettelen. – a nappaliba tartottam, vagy a konyhába, végül is egy irány.
Miközben a lépcsőn lépegettem lefelé, hirtelen izgulás fogott el, hogy újra Zack házában vagyok, Zack szüleivel, és leblokkoltam, hogy mit is kellene csinálnom, így mikor a konyhához értem csak megköszörültem a torkomat.
- Oh, jó reggelt, Sam. – mosolygott kedvesen Elisabeth, mintha az elmúlt egy év meg sem történt volna. – Reggelit? – kérdezte, majd megtorpanva az órára nézett és kijavította magát. – Vagy ebédet?
- Köszönöm, szerintem egy kávéval megelégszem, egyelőre. – sétáltam a pult mögé.
- Nem lenne nagy gond, ha kiszolgálnád magadat, ugyanis sietünk Rob-bal szülinapi ebédre. – nézett rám bocsánatkérően, mire végig mértem, és tényleg ki volt öltözve.
- Dehogyis, legalább a memóriámat eddzem, hogy még tudom-e, hol vannak a dolgok. – nevettem.
- És legalább ketten lehettek egy kicsit. – szorította meg vállamat, majd otthagyott a konyhában egyedül.
Pár perc múlva az ajtó is csukódott, majd Zack lépteit hallottam meg közeledni. Mikor ránéztem, és megláttam muszáj volt nevetnem. Komolyan, mint aki egy címlapról lépett ki.
- Ne mondd már, hogy Amerikában így kellet otthon kinézned. – utaltam a szponzorált ruhákra, mire hunyorogva rám nézett.
- Nem, de nem is szeretnék itthon tartózkodni. – nézett rám, amolyan „add fel, nyertem” tekintettel.
- Oh, értem, akkor jó szórakozást. – csaptam le a labdát, és fordultam el tőle. Nagy léptekkel felém lépett, kapucnimat a fejemre húzta és úgy ölelt át hátulról.
- Te mit csinálsz ma? – próbálta megpuszilni arcomat, én viszont az ellentétes irányba dőltem.
- Úgy gondoltam, hogy a sráccal töltöm a napomat, akit már egy éve nem láttam, de lehet, inkább a barátomat felhívom. – simogattam meg az arcát egy kacsintás kíséretében.
- Na, akkor elviszlek a barátodhoz, mert hívott a barátnőm, hogy találkozzunk. – engedett el, elharapva egy mosolyt.
- Jó, nyertél, feladom. – sóhajtottam nagyot, mert erre semmi frappáns nem jutott eszembe.
- Nyertem? Játszottunk? – nézett rám kérdőn, és ártatlanul.
- Vicces vagy, Cope. – forgattam meg szemeimet.
- De csak utánad. – húzta le a kapucnit a fejemről, amit az előbb ő tett rám, és megpuszilta arcomat. – Inkább mesélj, semmit sem tudok az utóbbi egy évedről. – fordított maga felé, majd homlokát enyémnek döntötte. – Minden részlet érdekel. – nézett mélyen a szemembe, mintha ki akarná törölni ezt az egy évet.
- Hát, sok minden nem történt. Egyetem és tanulás. – gondolkoztam, majd a felismerés engem is megijesztett. Tényleg ennyit csináltam volna? – Gondolom a te egy éved sokkal érdekesebb volt. – mosolyogtam rá, majd ajkait megcsókoltam.
- Fotózás és fotózás. Ennyi. – rántotta meg a vállát, mintha ez valami kis dolog lenne.
- Meg újabb kétezer ismerős, nyolcvannégy barátnő, tudom én, hogy megy ez a popszakma. – túrtam bele hajába.
- Egyetem, tízezer új arc, ötszáz közös szakos, helyes fiú, tudom én, milyen ez. – puszilta meg a homlokomat.
- Van egy olyan sanda gyanúm, hogy kettőnk közül neked volt nagyobb társasági életed. – forgattam meg szemeimet, már sokadjára, mire elfojtott egy mosolyt.
- Nyilvánvalóan. Nem tudom, hogy kinek pörgött az instagram profilja a különböző bulifotóktól. – forgatta meg ő is a szemét.
- Akkor ezért lett hirtelen annyi követőm, mert bekövettél? - tettetem csodálkozást, mire felkapott és a konyhapultra emelt. Lábaimmal átkulcsoltam derekát, és mosolyogva vártam válaszát.
- És még lájkoltam is. – fokozta tovább, mire még jobban döbbent arcot próbáltam vágni.
- Azt ne mondd, hogy kommenteltél is csak én nem láttam? – emeltem kezemet számhoz ijedten.
- Azt meghagytam a többieknek. – közeledett arcomhoz, majd megállt a szám előtt. – Akikre igazán kíváncsi lennék, hogy honnan ismered. – beszélt úgy, hogy ajkai az enyémmel mozogtak, és kezeivel combomat simogatta, egyre jobban felfelé.
- Ha pontosítasz, akkor lehet, hogy tudom, kiről van szó. – húztam tovább, habár tudtam, hogy én járok rosszul.
- Szóval fogalmad sincs, hogy kiről beszélek, igaz? – nyúlt pulcsim alá, ami egyenes utat jelentet ahhoz, hogy kezdjem ugyanazt érezni, amit az elmúlt este folyamán már többször is sikerült. Szemével még mindig tartotta a szemkontaktust, és élvezte, hogy szinte könyörgök, hogy csókoljon meg. Viszont ekkor eszembe jutott valami.
- Nem is tudom, hogy ki az a @teatrianglekate. – idéztem fel egy instagram nevet, ami rettentően sokat szerepelt nála, és aki rettentően izgatott, hogy ki lehet. Nyílván neki is feltűnt, hogy ezen elég sokat gondolkoztam, így próbálta nem elnevetni magát, de nem nagyon sikerült neki.
- Hallgassam az összes összeesküvés-elméletedet. - húzta ki kezét pulcsim alól, és homlokát nekem döntötte.
- Nincsenek. – rántottam meg a vállamat.
- Persze. – mosolygott kedvesen, mire csak újra megrántottam a vállamat, és próbáltam leszállni a pultról, de nem engedett el. – Nem volt köztünk semmi. – emelte fel államat, mire csak bólintottam egyet.
- Ha lett is volna, nincs hozzá közöm. – tartottam a szemkontaktust.
- Válaszolok mindenre, ha kérdezel, nem fogok eltitkolni semmit. – mondta még mindig túl közel hozzám, a levegő viszont megváltozott. Avagy megfagyott, kinek hogy tetszik jobban.
- Perpillanat nem tudok mit kérdezni. – válaszoltam meg az igazat, ugyanis nem tudtam, hogy mit kérdezhetek, ha ez így veszi valami értelmét. Az előző kijelentéséből, ugyanis sok mindenre tudtam következtetni, konkrétan arra is, amire nem akartam.
- Akkor majd én kérdezek. – kezdte komolyan immáron a szemközti pultnak dőlve. – Van valami okom arra, hogy féljek Aaron-től? – szegezte nekem egyből az egyetlen olyan kérdést, amit nem akartam megválaszolni.
Nem tudtam, mit válaszoljak. Mondjam el az igazat, vagy sem. Ködösítsek, vagy ne. Mivel elég sokáig vacilláltam, ezért ő levonta a következtetéseket, és egy lenéző pillantással illetett meg.
- Nem kell így nézned, nem kell tőle félned, bármit is jelentsen ez. – forgattam meg szemeimet, majd lepattantam a pultról és felé léptem. – Nem hiszem, hogy ez bármiben is befolyásolná most ezt a helyzetet, hogy mi volt meg mi nem volt, viszont ha te így gondolod, akkor ez van, ennek már nem tudok mi tenni. – mondtam egyenesen a szemébe, majd a kávémért nyúltam, ami időközben már szerintem kétszer is elkészült.
- Egyszerű kérdés volt, viszont ez a válasz mindenre magyarázatot adott, szóval több kérdésem nincs. – nevetett kínosan, majd egyszerűen csak otthagyott.
Oké, végül is, eddig milyen szép volt minden. Túl szép. Pontosan nem is értettem, hogy mi baja lett hirtelen, hiszen tudtommal neki nem kellett volna tudni semmiről sem, ugyanakkor mégis rosszul éreztem magamat. Ezért próbáltam félretenni azt, hogy én is lehetnék sértett, tekintve, hogy bennem is vannak kétségek, nyilvánvalóan több mint benne, és utána mentem. Nagy meglepetésemre csak a nappaliban ült le, és a telefonját nyomkodva rázta a lábát az asztalnak támasztva. Szóval ideges.
Háta mögé léptem, és kezemmel átkaroltam a nyakát, majd megpuszilva azt, arcomat nyakába fúrtam.
- Nem akarom, hogy haragudj, nem akarom, hogy olyan dolgok miatt idegeskedj, amik miatt nem kell. Kérlek. – suttogtam a fülébe, mire nagyot sóhajtott, és telefonját maga mellé rakta.
- Annyi mindenből kimaradtam. Kimaradtunk egymás életéből egy teljes évig, és ezt nehéz feldolgozni. – nézett rám, majd ajkait enyémnek nyomta. Vadul csókolt, és a fotelre mászva velem szembe fordult. – Úgyhogy hallgatom az előző évedet. – suttogta ajkaimba, mire én kábultan bólogattam. Hogy tud ilyen gyorsan váltani?
- Nem tudom, hogy mit mondhatnék. – rántottam meg vállamat, majd a kávémért visszamentem a konyhába. – Semmi nem történt, médiaszakra mentem, utójelentkezéssel, igazából olyan, majd lesz belőle valami elvén. – kiabáltam, majd ahogy visszaértem hozzá, folyamatosan halkultam, míg végül normális hangon folytattam mellé ülve. – Aztán volt ez az Aaron-ös történet, amit azért nem részleteznék, mert nem fontos, és nem azért mert titkolnék előled bármit is. Az időm legtöbb részét ugyanazokkal töltöttem, akikkel eddig is, szóval tényleg egy ingerszegény környezetben voltam. – fejeztem be végül ránézve. Kezét vállam felé téve húzott magához, és megpuszilta a homlokomat.
- Ugye senki sem bántott meg? – kérdezte aggódva, mire megráztam a fejemet. Vajon a homlokomra vannak írva a dolgok, hogy ilyeneket kérdez?
- Most te jössz. – váltottam gyorsan témát, mielőtt valamit még felfedez az arcomon, mire elkezdte mesélni az utóbbi egy évét.
Kezdve azzal, hogy mikor szakítottunk megfontolta azt a lehetőséget, amit még anno ajánlottak neki, mikor még együtt voltunk, hogy modellként dolgozzon addig, amíg szünetelteti itthon az egyetemet. Végül az egyszeri fotózásból többszöri lett, és Amerikába közvetítette az ügynöksége valamelyik újsághoz. Így töltött ott végül három hónapot, majd legnagyobb megdöbbenésemre hazajött. Hazajött, és még csak senki nem is szólt róla. Miután ebből a sokkból felocsúdtam folytatta azzal, hogy újra kihívták, immáron egy divatbemutatóra, majd újabb fotózásokra, amik mellé jöttek természetesen a rendezvények, és végül Ő kint maradt. Bejárta fél Amerikát, de a legtöbb idejét a keleti parton töltötte. Barátokat, kapcsolatokat szerzett, viszont szerződést csak később hosszabbított, így most kénytelen volt hazajönni. Ekkor jött a második sokk.
- Akkor ez most azt jelenti, hogy? – néztem rá kérdőn mellkasán könyökölve.
- Azt jelenti, amire gondolsz. – felelte szomorúan. – Meghosszabbítottam, újabb egy évre.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése