Harmincadik fejezet.

Sziasztok!
Ahogy látható megújult a blog design-na. Remélem tetszik nektek is, ugyanis szerintem jobb lett, mint az előző volt. :)
Arra gondoltam, hogy kommentbe leírhatnátok olyan dolgokat (legyen szó, mondjuk egy új szereplőről, egy másik szemszögről, vagy netán valami - nem is tudom - más szerepelő történetéről), amiket szívesen olvasnátok. Ha érkeznek erre ötletek, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy  beleépítsem a blogba :)
A fejezetről annyit, hogy alig hiszem el, hogy ez már a 30. rész. Nem terveztem előre meg, hogy hány részes lesz a blog, szóval nem tudok olyanokat mondani, hogy most vagyunk a történet felénél, vagy egyebek. Igazság szerint, fogalmam sincs, mennyire vagyunk közel, vagy távol a végétől. Azt is szívesen elolvasnám, hogy ti mit gondoltok, mi lesz a történet vége.
Nem írogatok tovább feleslegesen :D
Most is várom a visszajelzéseket, az előző fejezetekhez érkezőket pedig köszönöm :*

Jó olvasást.xx

Hétfő, eső, iskola.
Általában megpróbálom mindegyik napba a pozitívumot keresni, tényleg. De most nem sikerült megtalálnom. Nem tudom 14 évesen mi vezérelt arra, hogy ilyen döntéseket hozzak…
Az egyetlen pozitívum a napban, hogy boldogan ébredtem fel, eltekintve attól, hogy egész éjszaka szakadt az eső, és reggelre sem sikerült elállnia. A gondolatok még mindig cikáztak a fejemben, de megpróbáltam kizárni őket, és csak a jelent élvezni. Ez volt az utolsó bölcsesség, ami az eszembe jutott a mai nap folyamán. Miután felöltöztem írtam egy SMS-t Zack-nek, hogy sok sikert kívánjak a mai vizsgájához. Nagyon remélem, hogy minden rendben lesz. Ugyanis mi tegnap tanultunk, tényleg. Együtt. Teljes mértékben a tanulással foglalkozva. Néha viszont szünetet kellett tartani.
Az iskolába igyekezvén – apa felajánlotta, hogy elvisz – eszembe jutott, hogy nemcsak Zack-nek kellett volna tanulnia, hanem nekem is. A hangsúly a ’kellett volna’-n van.
- Utálom az esőt. – fortyogott Heather, mikor utolért a kapuban. – Nem is értem, miért keltem fel ma? – dühöngött, mire felnevettem.
- Már igazán megszokhattad volna. – karoltam át.
- Van, amit nem lehet. – fintorgott. – Na, de mesélj Csipkerózsika. – mosolygott most már ő is.
- Csipkerózsika?
- És még ez se a jó hasonlat. Nem is értem, hogy nem jöttetek össze eddig?
- Még meddig fogod ezt kérdezgetni?
- Amíg be nem látod, hogy naiv voltál. – húzta fel a szemöldökét.
- Ez így volt megírva. – érzelmeskedtem, ugyanis Thea utálja ezeket a közhelyeket.
- Oké, nem is érdekel annyira. – motyogta, mire kinyújtottam rá a nyelvemet. – Remélem, nem szeretne megint „megismerkedni a biológia-tudásommal’, Doug. –mosolygott, mikor beléptünk a terembe. És, ekkor bumm, beigazolódott, hogy nem hiába jutott eszembe, hogy tanulnom kellett volna. Mikor Thea látta rajtam a kétségbeesést, megnyugtatóan átkarolt.
- Ne aggódj, úgy se feleltet, mindig csak ijesztget minket.
- Igen csak a kettő között az a különbség, hogy azokra tudatosan nem tanultam, mára viszont tudat alatt felejtettem el. Szóval most tuti lapokat oszt elénk. – ültünk le a padunkhoz.
- Ne legyél már ilyen pesszimista. – mosolygott. – Nincs miért aggódnod. – kacsintott, mire felhorkantottam.
- Ez gonosz volt. – hunyorogtam rá, mikor belépett Mr. Darke.
Szerintem az egyedüli ember, akinek félnivalója volt, az én voltam. Nagyon közel voltam ahhoz, hogy megbuktasson. Annyira közel, hogy még egy versenyt is elvállaltam. Annyira közel, hogy megbántam azt a napot, amikor megláttam Mr. Doug Darke-ot, anno 4 éve. Egy ábrándozó tinilány voltam, aki – a többi 300 diáklány-társammal – belezúgott a fiatal biológia tanárba.
- Mivel mindig csak ígérgetem a dolgozatokat, és lassan már nevetség tárgyává válok a társaság között; - mosolygott kedvesen. – most muszáj számon kérnem az anyagot. Igazság szerint nekem sincs ínyemre; - csitította a hurrogásokat. – de kaptam pár figyelmeztetést. – mondta bűnbánóan. – Szerintem mindenki tudja, hogy kinek van szüksége javításra, így lassan félév környékén, úgyhogy azokat szeretném egy kis könnyed beszélgetésre invitálni az asztalomhoz. – mutatott a gesztenyebarna asztalra maga alatt.
Mindenki fellélegzett, és folytatta a sutyorgást. Én viszont lehajtottam a fejem az asztalra, feltűnés nélkül. Tudtam, hogy én közte leszek azoknak, akik egy ’könnyed beszélgetésben’ vehetnek vele részt.
Négy éve, mikor a gimnáziumi éveimet elkezdtem és választás elé kerültem, hogy a fő tantárgyak mellet, mit is tanuljak, nem gondolkoztam sokáig, habár nem ártott volna.
Szerintem a tini lányok 98%-a – aki ide jár - valamilyen szinten első látásra beleszeretett a biológia tanárba. Nem hülyéskedem. Ő, Doug, a maga 32 évével nagyon jól néz ki. Nem is nagyon jól, hanem hihetetlenül jól. Úgy tudnám leírni, mint Christian Grey, csak nem üzletemberként. Mármint külsőleg, a többiről nem tudok nyilatkozni.
Kedves, őszinte mosoly, aranyos nevetés, pont-jól-kidolgozott felsőtest, laza, de mégis elegáns stílus, humor, és ami – szerintem – mindenkinek a kedvence benne a feszes fenék. Az utolsóhoz csak annyit fűznék, hogy nem kell rosszra gondolni.
Szóval ezek miatt jelentkeztem az ő órájára, Thea-vel együtt, aki megpróbált egy korrepetálást elintézni hozzájuk, de sajnos nem sikerült neki. Majd, később egy vacsorameghívással is próbálkozott, miszerint az anyukája polipot csinált, és azon biztos könnyebb lenne bemutatni a tanultakat. Természetesen ő, kedvesen visszautasította barna hajú barátnőmet.
Egy valamit viszont mindenki elfelejtett említeni, hogy az, amikor az ember szereti az állatokat, nem összehasonlítható azzal, hogy biológiát is szeretni fog tanulni. Én vagyok az élő példa. Lehet, ezzel kellene foglalkoznom, és járhatnám az iskolákat, hogy példát mutassak.
Amikor elindult az év, rajtunk kívül még 19 lány jelentkezett a 25, maximum fős csoportba. Mondanom sem kell, kit mennyire érdekelt a biológia. Abból is megmutatkozott, hogy sokan csak Mr. Darke miatt jöttek erre a tantárgya, mikor a második évben kiderült, hogy barátnője van. A pletyka hullámként söpört végig az iskolában, és rögtön mínusz hét lánnyal lett kevesebb a csoportja, ugyanis ők a friss diplomás fizika tanár óráit látogatták inkább. Mi, Thea-vel maradtunk, hiszen – akkor – még mindketten szerettük a tantárgyát.
Majd jött a tavalyi év, amikor elvesztettem a fonalat, és „szerelmes lettem”, szóval még csak nem is érdekelt az, hogy megértsem. Idén pedig csak szimplán hoztam a tavalyi év átlagát. Pedig próbálkozok, és Doug is rettentő rendes, de egyszerűen nem megy nekem ez a tárgy. Azzal bíztatott tavaly évvégén, hogy ne aggódjak, mert pingvinek nem csak a Déli-sarkon élnek, és nem kell ahhoz kutatónak lenni, hogy találkozhassak velük.
- Sam. – szólított végül mosolyogva, mire én szomorúan felkeltem a székemről és mellé battyogtam. – Valami baj van? – kérdezte aggódva.
- Nincs. – motyogtam magam elé bámulva. Mindenki önfeledten nevetgélt a teremben.
- Tudod, hogy nem akarok rosszat neked, de az eddigi teljesítményed sajnos, ha fáj is kimondani, de értékelhetetlen. – mosolygott.
- Az értékelhetetlennél van rosszabb? – kérdeztem félszegen.
- Mindjárt kiderül. – nevetett, mire végül megeresztettem egy fél mosolyt.

*

- Ne nevess már! – vágtam Zack-hez egy párnát.
- Ne haragudj, de hogyan lehet megbukni biológiából? – terült szét az ágyamon.
- Így. – mutattam magamra. - De otthon is tudsz nevetni, szóval kitalálsz egyedül is, szerintem. – próbáltam felkelni az ágyból, sikertelenül. Ugyanis ő átölelve magához húzott.
- Most megsértődtél? – simogatta meg az arcom.
- Nem. – fújtattam mérgesen. – Engedj már el! – ráncoltam a homlokom, kezét lehúzva a derekamról.
- Ne durcázz már. – feküdt fölém, kezeimet fejem fölé emelve.
- Szállj le rólam. – rántottam balra a fejemet, ezzel megelőzve, hogy megcsókoljon. Féloldalas mosolyra húzva száját adott puszit az arcomra.
- Jó, igazad van, bunkó voltam. – nézett mélyen a szemembe. Egy teljes pillanatig el is hittem, hogy komolyan gondolja, de sajnos – vagy sem – nem tudja palástolni sokáig a valós érzéseit, így a következő pillanatban már félszeg mosoly virított az arcán.
- Ha most nem szállsz le rólam, nagyon fájni fog. – fenyegettem térdemet feljebb nyomva.
- Tudod, hogy nem úgy értettem. – feküdt rám, hogy ne bírjam mozgatni a lábaimat.
- Sikítok. – hunyorogtam.
- Úgy sincs itt senki. – oké, ez igaz, de valaki csak meghallaná, nem? – Maximum egy madár vinné hírül, hogy sikítasz, de lehet ő is meggondolná magát, hiszen nem is ismer, sőt te sem ismered őket. – húzta fel a szemöldökét nevetve.
- Ha-ha. Azért még a madarak megkülönböztetése megy.
- Na, ne már. – tettetet meglepődést.
- Olyan bunkó vagy. – ráncoltam a homlokom dühösen. – Szállj már le rólam. – löktem le magamról végül.
- Nem úgy volt, hogy a rosszfiúkat szereted? – nevetett szemtelenül, mire még nagyobbat fújtatva kimentem a szobámból.
- Én a romantikus jófiúkat szeretem. – mondtam halkan. Kezdett teljesen az idegeimre menni. Nem elég, hogy Ben is egész nap ezzel fárasztott, még ő is rátesz egy lapáttal, habár tudom, hogy nem gondolja komolyan. Elég lesz majd Brad-et hallgatni egész hónapban ezzel a témával kapcsolatban, meg anyáékat. Lehet magántanulónak kellene lennem, és akkor nem lennének ilyen gondjaim.
A sötét lakást átszelve rájöttem, hogy nemsokára hazaérnek a szüleim Georgei-val. Az eső még mindig esett, a hangulatom is szar volt, úgyhogy már csak egy sötét alak hiányzott, aki kilép az ajtó mögül, és magával visz. Remélhetőleg nem egy biológiai teszten fog múlni az életem.
Egy bögrét kivéve a szekrényből, teát próbáltam készíteni. A víz fortyogását hallgattam, mikor hirtelen két kéz ölelte át a derekamat hátulról.
- Sajnálom. – tette fejét vállamra Zack, és puszilt nyakamba. Kezemet hajába túrtam, majd nyakát megsimogatva hátulról, léptem ki az öleléséből.
A vízforraló villogva jelezte, hogy kész van, így a tea filtert megkeresve és egy másik bögrét elővéve húztam ki a konnektorból.
- Én nem kérek, köszi. – mondta Zack a konyhapultnak támaszkodva.
Bólintva tettem vissza a neki szánt bögrét, majd magamnak elkészítve forró italomat, szembe álltam vele. Szemöldökét felhúzva nézett rám, és várta, hogy mondjak valamit, mire én orromat felhúzva jeleztem, hogy nem akarok beszélgetni.
Szemét megforgatta, majd megrázta a fejét, és az előszoba felé vette az irányt. Utánanyúlva próbáltam visszatartani, hogy elmenjen, de lerázta a kezemet magáról. Nem akartam, hogy elmenjen, persze, hogy nem. Sőt azt is belátom, hogy gyerekesen viselkedtem, de ha egyszer rosszul esett, amit mondott, nem tudok neki mit csinálni.
Telefonom csörgése megijesztett, hiszen az esőcseppek hangos koppanásán kívül csönd volt az egész házban.
- Ne menj sehová. – mondtam Zack-nek, majd teámat a pultra rakva a telefonom irányába kezdtem igyekezni.
- Sam, valószínű, hogy később fogunk hazaérni, mert nagyon nagy a vihar. – mondta anya a telefonba. George-nek ma foci meccse volt Birmingham-ben, és apával elkísérték.
- Rendben. – motyogtam. – De inkább ne induljatok el.
- Nem tudjuk még. Pillanatnyilag az össze kisfocistával és a családjaikkal vagyunk elszállásolva. – szinte láttam, ahogy mosolyog.
- Akkor biztos gyorsan telik az idő. – nevettem.
- George nagyon élvezi. – nevetett ő is. – Mindenesetre ma még hívlak, ha meg itt kell maradnunk, felhívom Brad-et, hogy menjen haza.
- Aludtam már egyedül. – ráztam meg a fejem.
- Majd én azt tudom.
- Vigyázzatok.
- Vigyázunk. Szia, kicsim. – köszönt el, mire felsóhajtottam. Remek.
A köntösömet magamra kapva siettem le a földszintre. Zack már a kabátját is magára vette, kész volt az indulásra.
- Elmész? – kérdeztem, habár elég nyilvánvaló volt.
- Azt akartad, nem? – húzta fel a szemöldökét.
- Nem, de menj, ha menned kell. – dőltem a falnak, mire ő utánozva az ajtónak támaszkodott.
- Anyukád hívott? – kérdezte, mire bólintottam.
- George focimeccsén voltak Birmingham-ben, de a köd meg eső miatt most nem tudnak hazajönni.
- Akkor egyedül leszel? – kérdezte, mire óvatosan elmosolyodtam.
- Lehet, hogy hazajönnek. – vontam meg a vállam.
- Rendben. – fordult el, elfojtva egy mosolyt.
- Hé, várj! – fogtam meg a kezét.
- Miért?
- Mit szeretnél hallani? – léptem hozzá közelebb.
- Az igazat.
- Nem akarom, hogy elmenj. Oké, gyerekesen viselkedtem, csak egésznap ezt hallgattam, és már elegem volt. – hajtottam le a fejem.
- Nem bántani akartalak.
- Tudom.
- Olyan buta vagy. – puszilta meg a fejem búbját, mire átöleltem és arcomat vállába fúrtam.
- Nem akarsz maradni? – mormoltam kabátjába.
- Csábító ajánlat. – vezette le kezét a gerincemen, mire kirázott a hideg.
- Ne menj haza ilyen rossz időben. – próbáltam marasztalni.
- Nem gyalog vagyok.
- Tudom. – forgattam meg a szemem. – Most élvezed, hogy szinte könyörgök, hogy maradj, igaz? – néztem a szemébe mosolyogva.
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem imponál. – kacsintott, mire megpusziltam az arcát. – Érzelmi zsarolás? – mosolygott, mire meglöktem a karját.
- Tudod mit? Akkor menjél. – ráztam meg a fejem.
- Ha ezt akarod. – vonta meg a vállát egy mosolyt elfojtva.
- Most te szórakozol? – ráncoltam a homlokom.
- Olyan aranyos vagy, amikor kezdesz ideges lenni. – nevetett magához húzva.
Először egy nagy fénylobbanással majd pár másodperccel egy hangos dörrenéssel folytatódott a villám, ami kicsapta az áramot, az egész lakásban. Szememet összeszorítva és fülemet befogva próbáltam megakadályozni, hogy nagyon megijedjek, de arra nem számítottam, hogy mire kinyitom a szemem, semmit nem fogok látni. Az utcáról viszont bejött némi fény, szóval csak nálunk verte le az áramot az égi csoda, ha jól gondolkodtam.
- Mondd, hogy nem ment el az áram. – kérleltem Zack-et, aki a telefonjával próbált több fényt kreálni.
- Nemtán’ félünk a sötétben? – mosolygott kedvesen, miközben levetkőzött.
- Nemtán’ itt maradunk? – kérdeztem vissza, majd valami főkapcsolós beszélgetésre próbáltam visszaemlékezni apával.
- Áh, gondoltam csak nem hagylak egyedül. – vonta meg a vállát hanyagul. – Most ha azt mondod, hogy tudod, hol van a főkapcsolótok, akkor holnap az első dolgom lesz, hogy átírassalak fizikára, baby. – mosolygott mire nevetve felé világítottam az én telefonommal.
- És még kiderülne, hogy fizikusnak születtem.
- Azért ennyire nem mennék messzire, de akár. – nyomott a falnak, majd pár milliméterre ajkaimtól magállt, és telefonomat kivette a kezemből, hogy zsebembe csúsztassa. Orromat az övének dörgöltem, mire felnevetett. – Még szerencse, hogy nem eszkimók vagyunk, és megcsókolhatjuk rendesen egymást. Habár a déli-sarkon lehet csak ilyenre lesz alkalmad. – fogta meg kezeimet, hogy nyaka köré csavarja.
- Elég valószínű, hogy csak az állatkertben fogok pingvineket látni.
- Menő állatkert-gondozós ruhában. – puszilta meg a szám szélét, majd ajkaimat is. Megpróbálta elmélyíteni csókunkat, de nem hagytam neki, hanem a fal mentén lecsúszva kibújtam alóla.
- Hozzuk vissza az áramot, mielőtt kijönne bármiféle niktofóbiám. – vontam meg a vállam kérdő tekintetére, majd köntösöm kapucniját fejemre húzva mentem a pince felé.
- Hé, - nyúlt utánam. – valami rosszat csináltam? – kérdezte aggódva.